________Fesztiválnapló

Képek és cikkek az előadásokról

2009-06-04T06:41:00.000-07:00

Fotóalbumok:

1. nap
Megnyitó és Dráma-Szutra (Tomi, ELFE) >>
Megnyitó és Dráma-Szutra (Hamar Gyuri) >>
Sz.I.Sz. Társulat: Equus (Tomi, ELFE) >>
Sz.I.Sz. Társulat: Equus (Hamar Gyuri) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Tomi, ELFE) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Hamar Gyuri) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Szabó Béla) >>
Szoba Színház: Gloria Solaris! (Tomi, ELFE) >>
Szoba Színház: Gloria Solaris! (Szabó Béla) >>

2. nap
Benkó-Marton: Kövek a zsebben (Balogh Eszter, ELFE) >>
Ilyés Lénárd: Novecento (Balogh Eszter, ELFE) >>
Vörösmarty Gimnázium: 214-es kórterem (Szabó Béla) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Tomi, ELFE) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Korb Hajni, ELFE) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Szabó Béla) >>

3. nap
... még születik...

4. nap
Ars Gaudendi Gratia: Vészbanyák (Tóth Eszter, ELFE) >>
Shakespeare Akadémia: Családi háromszög (Tóth Eszter, ELFE) >>
Shakespeare Akadémia: Családi háromszög (Hamar Gyuri) >>
Ars Gaudendi Gratia: Karinthy-komédiák (Hamar Gyuri) >>
Ars Gaudendi Gratia: Karinthy-komédiák (Szabó Béla) >>
Radikális Szabadidő Színház: Gyros-töredékek 2.0 - Galacsinok (Hamar Gyuri) >>

5. nap
Q/ csoport: Caligula (Jávor Dénes, ELFE) >>
Radikális Szabadidő Színház: Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben (Balogh Eszter, ELFE) >>

Életképek
Karuczka Anettől >>

Kritikák, írások:

Equus - Tóbiás Lilla >>
Selyma - H.Á. >>
Gloria Solaris! - Szabó Attila >>
214-es kórterem és Részletek a bolyongás meséiből - Szabó Attila >>
Égi ábránd és egyebek - Nagy Zopán >>
Színitanodák etűdműsora - Kontor Ildikó >>
A pelikán - Nagy Zopán >>
Gyros-töredékek 2.0 - Galacsinok - Kontor Ildikó >>
Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben - H. Á. >>
Szókratész védőbeszéde - Gerlóczi Judit, Tucsni László >>
Színváltás-szilánkok - ismeretlen szerző >>

Még várunk további képeket és cikkeket is, látogass vissza később!

Kis Solarisztika, két férfira és egy plazmanőre

2009-06-03T13:26:00.000-07:00

Tegyük fel, hogy a felfedeztünk egy új bolygót, amelynek szinte teljes felületét egy titokzatos plazmaóceán borítja és hosszas kutatás után kiderül, hogy esetleg az élet is megvethette rajta a lábát. Azt viszont senki nem sejthette előre, hogy a hatalmas plazmagömb nem lesz túl barátságos a betolakodó emberrel szemben. A szerepek felcserélődnek: a derék tudósok azt hiszik ők kutatják a planétát közben valójában a bolygó turkál az emberi psziché titkos és bűnös gondolataiban. Modernista tudásvágyunk és gőgös terresztriális felsőbbrendűségünk ismét csúfos kudarcot vall: a plazma elzárkózik a tudományos besorolásoktól és egyáltalán nem hajlandó kommunikálni a kis űrbázison lapuló emberekkel. Maga az óceán a félelmetes földönkívüli lény, aki ugyan nagyfülű zöld szörnyecske formájában jelenik meg, hanem plazma anyagából megteremti saját tudatunk eltemetett lényeit, hogy kezdjünk velük amit tudunk, vagy kergessenek az őrületbe. De nehogy rémálmaink hollywoodi szörnylényeinek zombitámadására gondoljunk itt, Lem regénye sokkal finomabb szövetű ennél: megelégszik egy-egy kísértetlénnyel fejenként, a kis űrbázis maroknyi lakója számára. És a szegediek előadásában voltaképp ebből is csak Kris Kevin doktor és volt felesége, Harey találkozását látjuk, aki korábban öngyilkosságot követett el a Földön és a Solarison plazmatestben születik újra hívatlan vendégként.

Ezen a ponton válik a sci-fiből lélektan, a thrillerszituáció pedig igazi drámai helyzetté nemesül. És míg a színháznak igen nehéz a science fiction műfaji alapkellékekeit hatásosan megjeleníteni (a hatalmas nagy és a szorongatóan kicsi terek ellentétét, valamint a földönkívüli díszletet és futurisztikus technológia fikcióját), a lelki vívódások ábrázolásában erősebb lehet a filmnél. A szegedi Szoba Színház előadása igazolja ezt a feltevést: a két elfordítható, különálló díszletelem, ezüstözött csövekkel és ketyerékkel, valamint rengeteg vécépapír gurigával felszerelve inkább illusztrálni tudta, mintsem érzékeltetni a két kutató és a plazmaszellem bezártságát, óhatatlanul is a hatvan-hetvenes évek szerény büdzséjű sci-fi tévésorozatainak ma már megnevettető díszletét juttatva eszünkbe, részben önhibáján kívül, hisz képileg ebben a műfajban Hollywood által nagyon el vagyunk kényeztetve.

Ennek ellenére igen szépek és váratlanok a „nyílt színen” elvégzett kémiai kísérletek, a sok színváltó oldat, a kémcsövekből, lombikokból kibuggyanó színes habok, amelyek dramaturgiai szempontból sem elhanyagolandók, hisz nagyon tárgyszerűen jelenítik meg a „tudós férfi” rögeszméjét a leírható, megszelídíthető, megismerhető, besorolható dolgok iránt – míg mellette, körülötte az örök talány (plazma)nő és a végeláthatatlan plazmaóceán.

A kissé hosszadalmas és mint később kiderült fölösleges krimi-expozíció után nagy izgalommal követjük végig a három összezárt szereplő közti drámai helyzet kibontakozását, mely a koncentrált és intenzív színészi játéknak köszönhetően (Tichy-Rács Ádám, Goda Szilvia, Harkai István) számos fontos létkérdés megfontolására sarkall: mitől ember az ember? kivel/mivel lehet együtt élni? mire jó és mit csinál az emberből a tudomány? A regényadaptáció dramaturgiája szépen váltogatja a prózai, elmesélő részeket, a párbeszédes, szituációépítő epizódokkal. Hallunk lexikonba illő szócikket a Solaris kutatásának több-évtizedes történetéről (a kutatók gipszfejek formájában meg is jelennek a színen), számos videojelentést az anyabolygóra a vészhelyzet alakulásáról és egy nyers tárgyiasságában is költői monológot, mely „bürokratikus önéletrajzként” ad egyfajta választ a: mi az ember? kérdésre. Ezek a részek folyamatosan fenntartják a műfaji bizonytalanságot és nem engedik, hogy a darab túlzottan szentimentálissá váljon. Az irónia egy sajátos válfaja valósul meg, mikor az előadás nézői elvárásaink ellenében erősít egy olyan tudományoskodó, túlzottan is a csak a kötelességekre figyelő nézőpontot, amellyel érző lényekként nem nagyon tudunk azonosulni. Így nyer más-más értelmet szituációnként a visszatérő zárómondat: semmit sem önmagamért, hanem az emberiség javára teszek. Csakhogy a végén az „önmagam” és az „emberiség” szavak is csak erősen keserű szájízzel mondhatók ki. Doktor Kris Kevint pedig hónaljánál fogfa felültetik a gipszfejek közé.

Szabó Attila
(fotók: Szabó Béla)

Színváltás szilánkok

2009-06-01T07:08:00.000-07:00

Nagyon nem egyetemista a két szerető szív. Nyugdíjba kellene mennie az éréseiknek – mondaná róluk a piercinges fiú. Álomviláguk a mi álomvilágunk lesz. A ráncos arcú úr leszek, végtelen naiv és esetlen, karrierista az ő kispolgári – vagy inkább, ahogy a végén kiderül munkás – módján. Panelprolis romantika. Nyelvtanfolyam a szövőnőnek, értse a Doktor Houset szinkron nélkül is. Mi lesz akkor a szinkronosokkal? Miből lesz pénzük? Kerékre szerelt fákat és bokrokat fognak húzogatni a Hősök terén parkosítás címszóval?
A könyökömön is kijöhetnének, csak jönnének már ki a kövek. Kiveszem őket a zsebemből, ha a szívekből nem akarnak előbújni. A két szempárban látom az igyekezetet, aztán másik kettőben látom, aztán másik kettőben. Csikordul a kő, fordul, súlya van, de csak nem jön. Most látom, hogy ott bent kezd formát ölteni. Lepattannak róla darabok, a közönség elkapja, esszük a valóságos gofrit és fogjuk a láthatatlan ásót. Az előbbi finom, utóbbi minek. Szóval a kő Rudolf Péterre és Kálloy Molnárra emlékeztet. Van-e olyan, hogy levédek egy alakítást? A szöveget tőlük kapták az biztos. Sok-sok idő telik el. Sok-sok kő ez, ami lehúz a tengerbe. Miközben élet van, sugárzás, nyílt tekintet és érettségi. Mi lesz itt később?
A barna és a fekete hogy utálja egymást, hogy gyűlöli. Pedig (…). Együtt mehetnénk/ a kávéházba, s teát kavarva,/ szépet, jót, igazat akarva, stb, folytatja a költő a verset, én az idézést nem. Szeretnék még egy lépést. Vagy esetleg kettőt. Egykéthá’ – egykéthá’. Umcacca – umcacca. Azt már le se írom, hogy két-há-csacsacsa. A selyem, ahogy hasítja a levegőt, a torkolattűz villanása, mint a latin-amerikai táncos combja. Miközben szép a csárdás is. Ismeretlen fiú zajong hátul, megérkezett az, akiért az egész történik. Gyilkosság. A félrerakott telefon búgására lehet táncolni?
Angolul van, de érti mindenki. Aki ért angolul. Vegyük észre, hogy jó élni! Élvezzük az életet! Igyunk, és akkor nem kérdés, hogy „to be or not to be”! Akkor az van, hogy „to be”. Meg hányás a buszmegállóban, de az most mindegy. Vagy az elfojtások törnek a felszínre, halott szülők szelleme, stb. Persze, ha akarom az is vicces. Egércsalád és gonoszpatkány – ezt az unokatesóimnak is elmesélem, nevessenek és legyenek előnyben, mikor majd az iskolában a Hamletet veszik. Ráérek, kicsik még. Mint a baby Hamlet. Aki tiszta és őszinte. Nem akar felnőni, játszódni akar és sírni, mert meghalt az apja. Az előadás is tiszta. Fekete-fehér jelmezek, fekete-fehér karakterek. Pontos irányok. „Ólmosat hánynak a tinik Aztán a pénzüket nézik, hogy mennyi.” (Kispál és a borz: Nem fáj)„Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés.”
(Hajnóczy Péter: A Halál kilovagolt Perzsiából)Nem akarok ám moralizálni, nevetni akarok és nevetek is, ahogy mindenki. Barátaink, ismerőseink játszanak, szeretettel van tele a Bázis. Gyere be az ajtón, megérzed. Mit lehet ilyenkor kérdezni?

A szerző ismeretlen :)

Koreográfiák egy témára

2009-05-26T10:44:00.000-07:00

(Színitanodák etűdsora, 2009. május 18.)

A Sirály sötét termében három, fiatalokból álló csapat elszeparáltan várakozik - fürkészően vizslatják az érkező nézőket és egymást. A légkör és a feszülten figyelő tekintetek akár egy összecsapás, „bandaháború” előjelét is sugallhatnák. A helyzet azonban korántsem ennyire harcias, valójában ugyanis egy közös produkció készülődik, melyben három színitanoda (a Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Iskola, a Pesti Magyar Színiakadémia és Gór Nagy Mária Színitanodája) „méri össze” az erejét.

Noha a tanodák között nem született előzetes megegyezés, az előadás jellege és motívumrendszere mégis szinte egységes képet alkot. Az már az első perctől nyilvánvaló, hogy nem egy hagyományos, „prózai előadás” esete forog fent.
A választott kifejezésmód a tánc, a lírai mozdulatok, az akrobatikus vagy éppen pantomimelemek és a hozzájuk tartozó zene együttes kifejező ereje.
Az előadás központi motívuma pedig az ember, a férfi és nő szerelmének vagy éppenséggel örökös küzdelmének megjelenítése, mindez pedig három művészeti iskola eltérő stílusában, sokszínű képeiben, villanásaiban – etűdjeiben.

A Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Iskola a párok kifejező táncára épít: bonyolult emelések, érzéki vagy éppen durva mozdulatok szimbolizálják a két nem örökös küzdelmét. Az egyszerű, sötét színek, komor hangulatú vagy szenvedélyes táncelemek után szinte üdítő látványt nyújt, amikor ugyanaz a mozdulatsor játékosabb stílusban is megjelenik. A vizuálisan kifejezett, táncba olvadó „páros kapcsolatok” mindvégig rendkívül fegyelmezett és alaposan kidolgozott technikai elemekkel dolgoznak, a nézők figyelme egy pillanatra sem lankadhat.

Összetettebb és sokoldalúbb, a teljes előadásban véleményem szerint a három etűd közül a legkiemelkedőbb a Pesti Magyar Színiakadémia műsora, mely mozgás és képek terén is üde színfoltot jelent a produkció palettáján. Burleszk, pantomimjáték, férfiak és nők marionett bábuként való szerepeltetése és szerepcseréje – ezek az eszközök a szórakoztatás, derűs hangulat mellett sokszínű megközelítését is nyújtják a két nem közötti viszonynak, párkapcsolatnak. A bohókás képek után aztán egyszer csak egy élettörténetet kísérhet végig a néző: a Muzsikás együttes zenéjére hirtelen két elszántan farkasszemet néző fiú bottal a kezében fenyegetően lépdel körbe-körbe. A merev pillanatokat a két fiatal életéből kiragadott képek szakítják meg: pislákoló csecsemők, sutyiban pöfékelő suhancok vagy éppenséggel elszántan harcoló katonák képében jelenik meg a két, zseniálisan játszó színészpalánta. Az egyes részekből természetesen a női nem képviselője sem hiányozhat, aki igyekszik a helyes irányba terelni a fiúkat, miközben fokozatosan válik a két hősszerelmes közti rivalizálás tárgyává. A befejezés ugyanakkor kissé közhelyesre sikerül: két szék közül aztán erős fényben földre eső, ég felé esdeklő, hajat tépő mátka és két halott hős vitéz lesz a küzdelem népmesei vége.

A műsorszám végén aztán a Pesti Magyar Színiakadémia fiúnövendékei hirtelen vívódásba kezdenek, azonban nem átvitt, hanem szószerinti értelemben. A díszletekbe a szűkös hely miatt olyakor beakadó párbajtőrök erődemonstrálásra, a férfiak örökös küzdelmének kifejezésére (és nemcsak a tőrök közt ügyesen illegő lánykák végett) ugyan remekül illenek, ám a színiakadémia előadásának összképét jelentősen torzítják.

A rítusokhoz, a törzsi léthez, az ember ősidőkbeli állapotához nyúlnak vissza Gór Nagy Mária Színitanodájának növendékei. A középpontban egy fehér ruhás, ártatlanul szemlélődő lány áll, aki bekerül a vasaltinges, ám mégis ősember módjára viselkedő „férfi emberszabásúak” közé. A helyzettel sokáig egyik fél sem tud mit kezdeni, később bekapcsolódik a többi ősanya is, ám a két csoport mindvégig szemben állva, élesen elkülönülve helyezkedik el, ritkán keveredik csak egymással. Ha viszont mégis érintkeznek, a férfiak és nők nem értik egymás mozdulatait, döbbenten állnak és tanácstalanul vakargatják a fejüket, vagy megforgatják, esetleg a földre kényszerítik, a másik nemet. Koreográfiájukban számos mozdulat élethűen illusztrálja a primitív világot. A növendékek akrobatikába hajló mozdulatait különböző emberi hangok is kísérik: a férfi nem képviselő többször ősember módjára való üvöltése vagy a hintázás közben csilingelő női nevetés színesíti néhol az egyes elemeket.

A Sirály sötét termében bizony izgalmas és látványos, az értelmezésnek tág teret adó színitanodai képek villannak fel. Etűdsorok, mozdulatfolyamok az emberről: küzdelem a szerelemért, az életben maradásért, a pozícióért párkapcsolatban, családban, társadalomban – őskortól napjainkig.

Kontor Ildikó

Sz.I.Sz. Társulat: Equus

2009-05-26T10:41:00.001-07:00

Equus: lat. ló.
Peter Shaffer darabjában a szexuális és a vallási katarzis letéteményese. Egy tizenhét éves fiú ösztöneinek szublimációja, és az őt kezelő pszichiáter elfojtásainak lehetséges feloldása.

P. Petőcz András rendezésének felütésében két expresszív képben jelenik meg e szimbólum összetettsége: két pár meztelenül ölelkezik, majd egy misztikus vallási rítus lóáldozásának vagyunk tanúi. Fehér-fekete-piros ruhában lómaszkos alakok táncot járnak egy körben, közben artikulálatlanul kántálnak. Mindkettő vége ugyanaz a nyerítésnek tetsző katartikus sikoly, mely az előadás folyamán fel-fel hangzik a függöny mögül.

A közönség hallja Equust, mely szigorúan véve csak Alan tudatában van jelen. A megrögzötten vallásos anya által felállított istenkép fizikai megtestesüléseként: a giccses ló-festmény szobája falára Jézust ábrázoló kép helyére kerül fel. Az apával való szeretetlen viszony ellenpontozásaként: az Equus-maszkot az apát játszó szereplő viseli. A tinédzser fiú szexuális vágyainak kivetüléseként: egy fiatal lány közelségének hatására akar megszabadulni ettől a fojtogató hatalomtól, és szúrja ki az istálló lovainak szemét.

A sztárorvos különböző vizsgálati módszerekkel Alan belső motivációira keresi a választ, azonban a kezelés folyamán önreflektálásra kényszerül. A tét immár nem a fiú meggyógyítása – az orvostudomány módszereivel biztos siker érhető el –, hanem az ész normájának felülbírálása.

Visszaemlékezést színre vinni dramaturgiailag nehéz feladat. A különböző idősíkokat e rendezés a fénytechnikával és a tér használatával fejezi ki. Dysart pszichiáter vezet be a fiú történetébe, egyúttal elmeséli saját életét, elemzése által tulajdonítunk jelentést Equusnak. A pszichiáter folyamatosan jelen van a minimál színtéren. Egy raklapokból kialakított szűkös emelvényen végzi kezelését. Tőlünk távol a magasban. Monológjai során megvilágítva a jelen perspektívájából értelmezi az eseményeket.

A múltban lejátszódó beszélgetések fókuszált fényben vannak jelen. A szülők a közönség felé tekintve osztják meg tapasztalataikat, érzéseiket Alannel kapcsolatban. (Íme, a néző már a vallató orvossal is azonosulhat!)

A beteg többnyire egy padon háttal ülve beszél múltjáról, mely epizódok meg is jelennek: a háromhetenkénti kilovaglások mámora, az apa lebuktatása a pornómoziban, a barátnővel való közösülés kudarcba fulladása. Alan a múlt több jelenetében cselekvő szereplőként uralja a teret. Az álmaiban élő fiú alakja a legélettelibb.

A két szint között egyedül a bírónőnek van átjárása, szerepe tehát kulcsfontosságúvá válhatna. Nem így történik. Az ő kérésére – szexuális ráhatással – vállalja Dysart a fiú gyógyítását. A pszichiáter stációit végigkíséri, de nem vesz részt Dysart felismerésében, megtisztulásában. Szipogva ugyan, de egy jelentős pillanatban elfordul tőle. Nem pusztán az emberekkel, de az eseménnyel magával is távolságtartó marad. Jelleme kidolgozatlan, jelenléte ugyanakkor domináns a pszichiáter szemszögéből. Az előadás felütéséhez hasonlóan erős kép színesíti az orvos E/1-es monoton önelbeszélést. Dysart házasságáról beszélvén, vágyakozása megjelenik a színpadon táncoló szeretője képében.

A koreográfus, Spala Korinna munkája olyan atmoszférát teremt, mely árnyalja, érthetőbbé teszi az Equus-szimbólumot.

A pszichiáter alakját állította középpontba a rendezés. Dysart lélektani drámáját kísérhetjük figyelemmel: Alan mint inverz tükör, hogyan világít rá az orvosban tátongó űrre, az Equus-hiányra. Alan meggyógyul, elveszik tőle rögeszméit, de azt az orvostudomány mással pótolni nem képes. A darab moralizálással zár, de feloldást nem kínál. Nincs jövőképe. A pszichiáter elvesztve hitét a szakmájában, a szerelemben, lerombolva egóját, kitör a saját maga által teremtett börtönéből. Fiam! – öleli magához az öntudatlan Alant, kegyelmet keresve. Valójában megismétli önmagát: teremt egy extázisra képtelen fiút. Veszélyes játék. A korábban Alannel, majd Dysarttal azonosuló néző óvja magát a kiterjesztett katarzis-nélküliségtől!

Tóbiás Lilla
(fotók: Hamar Gyuri)

A villanyszerelésről

2009-05-25T10:42:00.000-07:00

Jó húsz évvel ezelőtt egyszerű volt a lelkes amatőr dolga, hogyha a konnektorral akart babrálni. Volt két vezeték (1 vagy 0), az egyikben volt áram, ezt hívhattuk fázisnak, a másikban meg nem, az volt a nullvezeték. Rosencrantz és Gulidenstern ha úgy tetszik. Egymás nélkül nem működtek, könnyű volt őket felcserélni, mivel ugyanúgy néztek ki, ám lényegileg nem voltak ugyanazok. Ha pedig összeért a kettő, jött a rövidzárlat, minden sötétbe borult, mint a Sirály pincéjében a Radikális Szabadidő Színház Gyros-töredékek 1.0 című előadása előtt.

Ros és Guil, a két shakespaerei töltelék-, és stoppardi főszereplő szürke kertésznadrágban, elemlámpával érkezik közénk, „problem, problem” ismételgetik, keresik a villanyszekrényt, majd mikor rátalálnak „keep distance” mondják és mi helyet adunk, hogy ők teátrálisan megkereshessék, hogy mi is romlott el. Aztán egyikük egyszer csak visszakapcsolja a világítást, és bevezetnek bennünket a játéktérbe, Helsingörbe. Nincsenek székek, nincsen színpad sem, gázmaszkos alakok táncolnak elektronikus zenére, miközben az Illusvision vj-csapat vetítéseit nézhetjük a terem két falán, egymással szemben.

A történet nem igazán elmesélhető. A végig központi szerepet játszó Ros és Guil, (akiket imád a közönség), mellett Ophelia, Polonius és Hamlet tűnik fel időről időre. Az etűdök a téglalap alakú játéktér négy oldalán álló mini-színpadokon játszódnak, illetve egy-két esetben közöttünk nézők között. Ophelia fürdőszobája igazi fürdőkáddal, tükörrel, vécével (bejátszott lehúzás hanggal) szemben áll Ros és Guil terével. Ez utóbbi tér törött. Kezdetben mindenképpen. Amit a bal takarásba kidob a játszó, az a jobb felől hátba találja; ha kinyúl balra, jobbról befelé nyúl; stb. Ezt a tulajdonságát később elveszti, klasszikus bohóctréfa helyszínévé változik, ahol a két oldalról váltakozva érkező Ros vagy Guil mindig változtat valamit azon, amit az előző már beállított a mikrofon állványon. Mikor végre elkészül a „koncertterem Hamletnek”, Guil kezébe veszi az odakészített gitárt és félénken játszani kezd. Énekel is. Mozdulatai esetlenek, a szöveget a kabarészerű előadásmód nevetségessé teszi, ám Béres Miklós szemében tiszta őszinteséget látunk megcsillanni Guil kisszerűségének vallomásaként, amibe belefájdul a szívünk, miközben jót nevetünk a tréfán.

Ennek párjaként Ros József Attila Talán eltűnök hirtelen című versét szavalja, de nehéz bármit is mondani arról, hogy egy ismert, klasszikus vers és egy saját szerzeményű dal, illetve ezek előadásmódja hogyan viszonyul egymáshoz, a színészekhez, illetve Roshoz és Gulihez, mert Szücs-Szabó Máté arcából a vetítés miatt alig látunk valamit, a zene pedig a hangjából fed el sokat.

Rost és Guilt az előadás megfeleltetni látszik a 0 és egy 1 kettes számrendszerbeli jelekkel. Erre a kódrendszerre épül jelenlegi kultúránk jelentős rész, az olvasó által most látott betűk valójában kettes számrendszerbeli jelek (lásd Mátrix). Az arisztotelészi logika juthat eszünkbe, melyben egy állítás vagy igaz(1) vagy hamis(0), harmadik lehetőség nincs. Mint régen a konnektorokkal, vagy megráz az áram, vagy nem. A mai gondolkodásunk másmilyen (esetleg: ennél összetettebb), ismerünk bizonytalan állításokat is, illetve a fázis és a nullvezeték mellett egy földelés is fut a konnektoroktól a villanyóráig.

Formanek Csaba rendezésében is körvonalazódni látszik egy harmadik szereplő körül új minőség. Ophelia világa végtelenül érzéki és szép. A tükrön lecsorgó víz, a virágfölddel teli kád, a testre tapadó nedves hálóing mind-mind erős hatást gyakorolnak a nézőre. Szakács Zsuzsa burjánzó dúdolásával szövi bele a figurát az értelemen kívülibe. A Hamlet játszó Farkas Kata befelé égő jelenlét-tüze és Beczásy Áron egyszerre elementáris és simulékony őrülete is ezt az érzéki világot látszik erősíteni. Az, hogy ezek hogyan tudnak egymással és a Ros-Guil világgal szervülni, az legalább olyan fontos kérdés az előadás kapcsán, mint hogy a professzionális technikai minőségű, vitatható képi elemeket tartalmazó vetítés hogy viszonyul a sokféle színészi játékhoz.

A három vezeték közül a fázist könnyű megkeresni. Ha hozzáérintjük a fázisceruzát, ami leginkább egy csavarhúzóra hasonlít, az világítani kezd. A nullvezeték és a földelés otthoni megkülönböztetéséről megoszlanak a vélemények a neten. Érintésvédelmi-reléket és PEN-vezetőket emlegetnek, és akik a villanyszerelő kihívása helyett a barkács – megoldások mellett érvelnek, azok sem győzik hangsúlyozni, hogy mindez milyen veszélyes és összetett. Azt mondják, nem árt az óvatosság és a pontosság.

Mindezek ellenére, vagy éppen a leírtak miatt, a Rövidzárlat Helsingőrben alcímű Gyros-töredék a Színváltások fesztivál talán legmaradandóbb, legélménydúsabb hatvan perce. Tele gyönyörű, érzéki, zsigeri képekkel, amiket a színészek lelkesen és energiadúsan vonultatnak fel.

H.Á.
(fotók: Balogh Eszter)

Kuli-sokk: Pelikán

2009-05-25T06:35:00.000-07:00

Nagy Zopán írása

Gondolatok/megközelítések

- „Strindbergnek nincs (is) ilyen műve” - suttogta egy belső, tudatlan kekeckedő…
Fejemben (egy ideig úgy éreztem): kutyám sírdogált, ám kiderült, hogy csak
folyamatosan kenetlen, éjjeli talicskák „toszogatásai” nyüszítették a nyűglődés idejét…

A Pelikán nem (csak) madár (és nem csak „elv-társ”), inkább Érzés:
sejtelem, megfoghatatlan vonzalom = magához a megfejthetetlen vonzalomhoz
(és annak veszélyeihez)… és (a) Pelikán biztos, hogy Nő!
- Tanuljunk együtt (hallgatni) - gondoltam, és azt is, hogy (megoldások hiányában)
a folyamatosságban kellene feloldódni: az együtt-játszás sokrétű tereiben…
Mindezt abban a tudatban, hogy a hibák, hibázások is felemelhetnek, tovább is vihetnek…

- Intermezzo:

Eszembe jutott - mint „kór-kép - bevillanás” -, hogy az igen egyedi expresszionista Munch,
a nagyon jó barátjának nevezett Strindbergről készített portré alá rosszul írta (a d-t kihagyva)
a nevet: amitől Strindberg évekig (vagy haláláig?) sértődött volt…
Munchot pedig, amikor kigyógyították alkoholizmusából (mely „gyógyításhoz” Freud is hozzájárult): nem tudott minőséget teremteni – majd, miután azon festményeit megsemmisítette: visszaszokott (a kitűnő alkotásokhoz)…

*

A dráma: nem dráma (és, ha tudjuk, úgy jól is van ez, mert a játékra koncentrálunk),
hiszen a könyv sem (csak) könyv, a látszat sem látszat, a tények sem (csak) tények,
a fogalmak nem léteznek (önmagukban), a lények sem úgy, és az ember sem (mindig) ember -
a definíció inkább az „emberkedő”; a világ nem világ: minden egy kicsit egyszerűbb,
minden egy kicsit bonyolultabb (és fordítva – és végtelenítve)…

- Intermezzo, no. II.:

/A Pelikán (pelecanus conspillitatus) a Gödény alakúak családjába tartozik, a társas
Rózsás és Borzas egyedek 3-4 csont- és mészfehér tojást (a színpadok alatt) költenek;
csőrkávájával, tágulékony bőrkanalával vadászik, s pofazacskójában étel-ital sokaságát
tárolja: egy-egy fióka - növekedése alatt - kb. 75 kiló halat fogyaszt el…/

*

Nincs „igazi” (monumentális) gyűlölet, és csak kevés műben történik meg „igazi” gyilkosság
(inkább az ego félreértései: megoldatlan tünetei burjánzanak szorongás-gyökerekből = elviselhetetlen tövis-organizmussá: és az ember végül csak kifordulni képes, miközben
betegesen fürkészi a bűn-bakot, a feloldás helyetti ellenség-képet)…
Ráadásul mindez (Lényegi síkon): láthatatlan, fizikálisan pedig mindig esetleges…

Minden nagy szerelmi körnél az ember egyszerre érzi, hogy egy megsemmisülni kezdő
női test a metafizika egyetlen valós formája, és mindez metafizikai humbug…
A szerelemmel istenítjük és gúnyoljuk magunkat, csókkal lökjük magunkat a végzet
megoldó szentélye s a becsapottság kalodája felé… - suttogta bennfentes mesterem,
miközben közeledett az előadás késői időpontja (mert):

A Sors éppen ez: a hülyeségig szétforgácsolni mindent, és a haszontalanság paroxizmusában
- csakis abban - megérezni a felsőbb akarat gőgös rendjét.
A szerelem ezért kell, mert belőle buzog legbőségesebben ez az értelmetlenségen keresztüli
titkolódzó értelem…

Ám nagyon okos nem akartam lenni (most sem), különben is:
fej-épületem száj-kamrájában (ínyem gyulladt rétegein át), épp akkor - visszatérően -:
szálkás kis hasábokat hasogatott a végeláthatatlan, belső-fejszés büntetés… -
És már vérzett is be a fog nyershús-párnáiba ágyazott mérgezés…

- A monumentális fájdalom: már nem fájdalom - gondoltam (ám ez még nem monumentális!)…

Tehát: elképesztően hasogatott a fog-íny, a gyökereket az alvilág felé rángatták
csupaszra forrázott démonok, facsarva zsibbadt (az immár gyógy-keserűkkel öblögetett)
várakozással átáztatott, félájultság - s két százas (sőt: öt kétszázas) szöget ütött
a belső fájdalom-lakó: arcomon át, fölfelé (agyamon át), az éj labilisan táguló plafonjai felé…

Így várakoztam, de („ráadásul”) rossz helyen (a Sirályban várva a Pelikánra):
sajátos időm ön-csapdáján lassan átes(teled)ve --
és (sajnálatosan) ezt az előadást így nem láthattam…

Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek

2009-05-25T06:29:00.000-07:00

Nagy Zopán írása

Gondolatok (Opus I.)

Epilógus:

Egy fiatal pultosnő, aki mazochista asztrológus-hasonmás,
ön-jelölt óvó-néni, ábrándozó ápolónő (az Állatkert steril üveg-éttermében):
gyermeket szeretne a sztár-orvostól, aki pediglen a (gyermek-ellenes)
középszerű tragikába szerelmetes…
Így is kezdődhetne az (állatszelídítőket - és hologrammal vetített alkimista-
portrékat mutató) oktatófilm-bejátszás, miközben a vak pornószínésznő
(mintegy monológ-előjátékként): egy öltönyös hiúznak olvas fel
dadaista költeményeket (amíg a boncmestert vetkőzteti)
a kórházi mosdónak látszó, kocsmának berendezett, romos teremben…

- Gondoltam, miközben az előadás kezdetére vártam.

*

(Ha) „vőfély-költő” hívja be a násznépet (közönséget):
a jólét-lektor máris klapanciákon botladozva engedi át az egybegyűlteket --
szöszmötöl a kissé szkeptikus leíró (a fél-sötét pince-folyosón)…
(Mert) fontos a jó „vőfély”, mint a páratlan előétel - s aperitif -,
mely/aki a lakodalom (felolvasóest) esszenciáját megelőlegezni érdemes!

A „Blabla-blabla” kezdetű (és tartalmú) megnyilvánulással
a közönség igencsak megérinthető: telitalálat és kezdeti felold(oz)ás is egyben…

Ó, a tangóharmonikás árnyékát meghosszabbító,
mélybarna melankóliát zizegő, lassított harisnyahúzó-dúdoló comb-absztrakció!
Cipő-bűvölő elő-háttér leány, aki kelléknek álcázott testiség-narrátor,
és egyféle „bemondó” is egyben…
Szóval: a meghosszabbított árnyék-szócső, mint éppen lehalkított erotika:
a tántorgó-elegáns költőt a társaságba bevezeti (blabla-módra dalba fonja),
aki: most bódulathormon-horkolásból fölébresztett (föl-részegült) retorika…

/A szellem utcáit közben el(len)vetemült utcaseprők tisztogatják
- hiába: az ifjúság szürreál-kedvelő sablonjai kétesen deklamálják a lefőtt kávé
gőz-szuszogásán átszüremlő effekteket…/

„Gazella” mű-iszik, mű-telefonál; fésű és parfüm, falra szögelt fekete ruha
(szerintem fölösleges kellékek) a lokál-boldog(talan)ság félhomályában. --
Majd „váratlanul”: egy véletlen hajkefe tüskéi mozdulatlanul szúródnak
a bal mell ezüstvirág-hímzés netovább-mintájába…

„Gazella” kávébarna harisnyája lassan forrázza a tejszínes tekinteteket…

Felolvasóest három hangra és játékra (Ács Tamásra, Hajagos Mihályra, Viktor Balázsra),
tangóharmonikára (Juhász Tamásra), és a (kezdetben az összképet kissé zavaró) leányra
(Drága Dianára) = az ötödik (elem)re, aki végül meggyőz és (önnön hangja által) feloldódik:
„Bang, bang (beng, beng) my baby shot my down…”

(A rendező: Szárdár Tagirovszkij.)

Szenvedély (visszafogottan), idő-rágta felsőtest az ablakkeretben, próza-közhelyek,
kutya helyett pók a háziállat… - agg apróságok feltárása, melyben
(a) Nagyapa utolsó cigarettafüst-lehelete érzékletes szemléltetés…

A Szex és a Vizit általánosságai kissé untatnak (kocsma - temető - váróterem),
a zárás pedig („a kórház bassza meg”): még inkább meggyőz e résznek kínosságáról…

- Intermezzo =

pl. Kundera is kifejtette, hogy az egész orvostársadalom
(és az „értelmiségiek” nagy része) a mosdókagylóba vizel…
(Szerintem nem csak Közép-Kelet-Európában, és nem csak a férfiak -
most magasabb nőket „látok” oda-pucsítani, tehát: több az utánérzés…)

*

Kiábrándultság-monológ(ok)… Helyük van.
„Anya, Apa, Sanyika” – mondja az unott-arcra állított, butuskásra rendezett,
opálosan távolba-sehova révedő (különben tehetséges) melankólia –,
miközben a három (fér)fiú
(a kisfiú-szemüveg, a vásárlás - paradoxon - valóság jegyében,
vagy a tv - család - felmutatás… által):
változatos szerep(cserés) játékot produkál…
(A tangóharmonikás profi: Ő a keret és az egységes lüktetetés…)
A „betépett” egyetemista levele sem rossz (a szüleihez),
de (hozzám) már nem (úgy) jutnak el szavai, hogy azok ütni tudnának…
(más)különben fenntartható jelen-kép ez is…

Kutyaszerelem (kutya és valós szerelem nélkül):
fülhallgatóval tétova-táncol a leány…
Találkozások (esetleges) taglalása; a „sötétség bölcsességének” vallomásai
(J. A. idézgetés is bekúszik a térbe);
esernyők vívnak, és Kill Bill is ott mocorog a hátsó sorban…

Szól tehát (leány-lényből) a „Bang, bang” - és beng, beng:
beugrik (az író-monológot eltáncolva) a törpe (közel-álló figura) -
és nyakon-zúdítja (locsolókannával) – mert lehet, hogy kerti – a bizonyos írót…

„Holdvilágos éjszakán…” - miről (is) álmodik a lány? - rúzsoz és énekel,
és a végkifejletben szinte már kinyílik, bár éppen a királyfi eljövetelében való
hitétől távolodik (a dalt lassan lezárva, de a folytatást szerencsére nyitva-hagyva):
a leány, az ábránd és maga a darab is…

Egy kis Mrozek - Brecht - Beckett világ is beugrik
(de Gomborwicz, vagy Artaud azért nem)… -
és a darabot (egészében) „efféle” műveltség lengi át…

Summa summarum:
Hölgyem, uraim, a tovább-ismerkedés is érdemes,
mert mindez: Felolvasó-estnek dicséretes!

(fotók: Hamar Gyuri)

Töredékek a galacsintengerben

2009-05-24T12:55:00.000-07:00

Gyros-töredékek 2.0., Színváltások, 2009. május 19.

Adott egy keret: Shakespeare Hamlet-je, illetve Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja, és adott hozzá három talpigfekete szereplő. Mándly Mónika, Regényi Júlia és Bíró Éva, akik a sok férfiszerep ellenére meglepő módon mindhárman a női nem radikális képviselői lesznek. Ebbe a keretbe gyúrt bele a rendező, Hodászi Ádám egy egészen különös közeget: egy újságpapírokból álló galacsintengert, melyben a három feketeruhás alak eltűnik és előbukkan, meccslabdáznak, vagy kimásznak a peremére, tömik magukat a papírgombócokkal: formát és identitást keresve és a női-férfi szerepekhez megfelelő szöveget és cselekvéseket rendelve.

A Radikális Szabadidő Színház előadására várván egyszer csak megjelenik a rendező és utasítására a Tűzraktér udvarán minden lelkes „színváltónéző” gyors galacsingyúrásba kezd. Hamarosan arra is fény derül, miért kell az újságpapírokat összegyűrni: mindenki beledobhatja ugyanis sajátját a nagy galacsintengerbe, mely homogenitásában mindent és mindenkit magába fogad, aki, és ami csak belekerül, így a néző is hozzáadhat valamit az előadáshoz, jelképesen részesévé válik ennek a gyros-töredéknek. Az újságpapír-gombócok medencéje véleményem szerint az egyik legizgalmasabb eleme az előadásnak. A galacsinok tömege első pillantásra leginkább egy óriási szemétlerakóra emlékeztet, majd a Hamlet-töredékek kapcsán a tenger képét asszociálom hozzá, később pedig egy olyan közegét, melyből építkezni és melyben lebomlani egyaránt lehet.

„Fel-fel-fel”- emelkedik ki a harmadik szereplő az újságpapírhalmazból. A Rosencrantz és Gulildenstern-történetből átvett kezdet: az idő kizökkentése, a darab egészén végigvonul, cselekmény, történet ugyanis nincs, az egyes pillanatok kimerevedve állnak a néző szeme előtt, az óra mutatója mintha valóban megállt volna. Ehhez hűen a töredékek végig szerves elemei az előadásnak, mozaikszerűen állnak össze az egyes képek, melyekhez számos irodalmi utalás is kapcsolódik: Stoppard, Csehov, Beckett mindnyájan bele vannak gyúrva ebbe a „gyrosgalacsinba”.

A három lány (vagy inkább három nővér) játéka mechanikus mozgásokkal, mechanikus beszéddel és idézettöredékekkel dolgozik, az egyes motívumok, elemek szinte logikátlanul, valóban töredékesen kapcsolódnak egymáshoz. A meghatározhatatlanság érzése merül fel bennem: bizonytalan itt minden, az egyszerű, könnyen formálható díszlet és jelmezek is azt a hatást keltik, mintha a tér, a szereplők folyamatos változásban lennének, keresnék a tökéletes formát.

Az egyszerű, fekete jelmezek szinte tökéletesen elfedik a színészek valódi karakterét, személyiségét, egészen addig, míg egy-egy futó pillanatra mégis elővillan némi szín az előadásban: mégpedig a szereplők „hajzuhataga”: szőke-barna-vörös árnyalatokban. Ahogy a három lány személyisége a szerepeken, úgy a három test érzete futólag még a fekete egyenruhán keresztül is átüt.

A szereplők fegyelmezett játéka egy pillanatara sem engedi el a néző figyelmét. A rövid, negyven perces előadás így egész idő alatt feszültséggel teli és éles koncentrációt igényel, hogy minden mozaik elnyerje értelmét, minden motívummal rendelkező galacsint a megfelelő helyre lehessen illeszteni.

Noha mindhárom szereplő játéka izgalmas és élvezetes volt, külön kiemelném Regényi Júlia alakítását, akinek szépen artikulált beszéde hajlékony, kecses mozdulatai számomra sajátos színt vitt az előadás egészébe.

A végén konklúzióként én is elhittem a színészeknek, hogy most már nem is igazán Godot-ra, hanem Hamletre várunk. Az idő pedig még mindig áll, a galacsintenger mindent elnyel, a kérdésre pedig csak töredékekben lehet a választ megadni: lenni vagy nem lenni, vagy nem lenni… lenni…nem…lenni…vagy…vagy…vagy…

Kontor Ildikó
(fotók: Hamar Gyuri)

Diákszínjátszók vagy színjátszó diákok?

2009-05-24T07:22:00.000-07:00

Vörösmarty Gimnázium (Budapest): 214-es kórterem;

Osonó Színházműhely (Sepsiszentgyörgy): Részletek a bolyongás meséiből

A tavaszi Színváltásokon két drámatagozatos gimnázium színjátszó csoportjával találkozhattunk. Kérdés, hogy a diákszínjátszás skatulyájának van-e komolyabb jelentése annál, mint hogy a játszók nem nézhetnek 18-as karikával ellátott filmeket. Azt a körülményt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy e fiatal fellépők, egy osztály- vagy iskolaközösség tagjaiként, mindennapi kapcsolatban állnak egymással, és vélhetően nagyon intenzív tapasztalatuk és gazdag tudásuk van egymásról, de ez a tudás általában nem színházi jellegű. Előadásaikat a középiskolák szigorú órarendjének korlátozott körülményei között kell létrehozniuk, olyan tehetséges, lelkes diákokkal, akiknek viszont minden másodpercük be van osztva és millió elvárás kereszttüzében élnek: szülők, tanárok, diáktársak, érettségi, a karrier csírái, szerelem... mi lesz belőled kisfiam? Ezek a feltételek hatalmas kihívás elé állítják a diákszínjátszó csoportokat (még a drámatagozat speciálisabb tanrendje mellett is), amikor egy társaságból társulattá akarnak kovácsolódni és egy olyan közönségnek mutatni meg magukat, akik nem részesei az ő kis közösségüknek.

Épp ezért a két előadás kérdésfeltevése nagyon hasonló, a 17-18 éves korosztályt leginkább foglalkoztató problémák vetődnek fel, mint az identitáskeresés, a még puha, szüntelen átalakulásban lévő személyiség sokféle irányú meghatározottságai, a „ki vagyok én” dilemmái. Az viszont egyáltalán nem jósolható meg a fentebbi képletből, hogy mindkét produkció a fiatalok élettapasztalatait egy erős, költői színházi nyelv a naturalizmustól nagyon távoli formarendszerén szűri át. Mindkét előadás egy töredezett, apró mozzanatokból építkező dramaturgiát működtet, amely nem egy történetté, hanem inkább egy bonyolult összképpé szerveződik a játék végére. Közös vonásnak számíthat még azt is, hogy mindkét produkció improvizatív eszközökkel született meg a diákok saját szövegei és játékötletei felhasználásával, amelyeket a próbák során a rendezők segítségével igyekeztek egy dramaturgiai ívbe szervezni.

A párhuzamok sorjázásának viszont itt véget kell vetnünk: a két, szinte azonos korú drámatagozatot nemcsak hétszáz kilométer, de nagyon eltérő színházi gondolkodás és világnézet választja el, úgy tűnt, hogy önmagukról és közösségeikben eltöltött szerepükről is másként gondolkodnak. A 214-es kórterem egy olyan panorámaképet tár elénk, amely ugyan nagyon játékos és mozgalmas, de meglehetősen magányos szerepet tartogat az egyénnek, amit a helyszínül és színtérül választott osztályterem is sugall: egy térben vagyunk ugyan, de az egyes szereplők önálló akciókban mutatják meg magukat, mondják el történetüket a közönségnek. Nem azonos, de hasonló történeteket, amelyekben ki-kik igyekszik megtalálni a hasonulás és elkülönülés ideális egyensúlyát, amit a jelmezek is sugallnak: kényelmes, bő tornaruhákat viselnek – jellegükben, funkciójukban hasonlók, de színük, fazonjuk egyénenként eltérő. Az előadás akkor a legerősebb, amikor sikerül egy felszólalónak egy erőteljes, tömör és koncentrált színházi formát találnia, amely a többiektől különböző színpadi identitást ad neki: a buszon a lelke mellett ül, aki didzseridúzni tanítja, a terem rácsos ablakán kihajolva kikiált az utcára, versmondás közben „beég” de aztán megszállja az ihlet, egy tévé tetején gurul, vagy zárásképp a villanykörtét lekapcsolva cinkosan ránk kacsint. A közösen végrehajtott koreográfiák kevésbé emlékezetesek, elsősorban mivel végrehajtásuk még nem elég pontos és karakteres, másrészt pedig magát a közös(ségi) cselekvés és létezés lehetőségét teszi nagyon problematikussá ez a dramaturgia, ez a osztálytér és a legtágabb értelemben – talán nem teljesen önkényes gondolatfutammal – a még mindig kizárólag egyéni teljesítményeket elváró hazai iskolarendszer.
Két nagyon ígéretes „kiutat” kínál viszont az előadás: verseket és dalokat. A saját szerzeményű strófák szójátékoktól túlburjánzó zseniális nyakatekervények, amelyekben a hadart tempó majdhogynem halandzsává teszi a szöveget, de épp ez csigázza fel a kíváncsiságot is, hogy foltokban és egy-egy pillanatra úgy tűnjön mintha értenénk miről is van szó: a nyelvet habzsoló, széttördelő, buja, fiatal lelkek önvallomásai ezek, akik szűkösnek érzik ezt az ént és a melegítőruhát. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az előadás nem forgatja vissza e verseket többször, hogy értelmük mélyebben belénk sülhessen. A gitárral-basszussal-fuvolával kísért dalok, megzenésített versek ideiglenesen közös hangot adnak a térben szétszórt szereplőknek és zenészeknek akik így sokoldalú tehetségüket csillantják meg (némelyikük több hangszer között is ingázik), a ballagásom körüli időszakot juttatva eszembe, amikor nagyon különböző lelkületű emberek a gitáros búcsúdalok ünnepélyes légkörében egy rövid időre közösséggé váltunk. Egy nagyon friss előadást láttunk, melynek bizonyára ritmusa tagoltabbá, az alakítások pedig nyitottabbá, sűrűbbé és pontosabbá válnak a további próbafolyamat során.

A sepsiszentgyörgyiek a Bolyongás meséinek kétszázadik és kétszázegyedik előadásukat hozták a fesztiválra: nagyszerűen megkomponált koreográfiájukban egy rétegelt, befele szűkölő, megsokszorozott színpadrendszerben a lét és a történelem szinte teljes szimbolikus panoptikumát vonultatják fel. A különféle korokat idéző jelmezekbe öltöztetett, túlrajzolt alakok szinte papírfigurákként vonulnak fel a függönyök előtt és mögött – először a színpad hosszában, majd a nézőtér felé – felvillantva egy-egy tipikus emberi viszonyulást vagy álomszerű képet az élet gazdagságának tárházából. Hihetetlen precizitással és tudatossággal, lehengerlő ritmusban jelenítik meg a színészek ezeket a figurákat, pedig nagyon gyors átalakulásokat, átöltözéseket követel meg tőlük a játék szerkezete. Három szenesvasalót vonatként húz maga után egy történelmi ruhát viselő alak, az éremosztó ugrálva ágaskodik, hogy a széken fennhéjázó sportoló nyakába akaszthassa az érmet, vagy ott van a zseniális „szerelemszekvencia”, melyben az udvarlás különféle módozatait jelenítik meg rövid, tömör képi interakciókba sűrítve. Vagy a bűvész, a bohóc, a szertartásmester, a nárcisztikus táncos: ezekben az erősen szimbolikus képekben, melyek a humor és filozofikum pontos arányát találják el, a színészek teljes nyitottsággal játszanak a közönség felé, akik az absztrakció elidegenítő hatásai ellenére közvetlenül érzik a színházi energiák zuhatagát feléjük áramlani a színpad felől, akik mint minden tökéletes kulisszaszínpadon, az ideális perspektívát nyújtó nézői pozícióban érezhetik magukat.

„Csak azt teszem, amire a színház istene megkér engem és ha arra kérne, hogy vetkőzzek meztelenre, azt is megcsinálnám” - nyilatkozik az egyik fiatal játékos, és szavai nemcsak nagyfokú alázatról tudósítanak. Előadásukban mindvégig tapinthatóvá válik egy magasabb hatalom jelenléte, bizonyos letagadhatatlan misztikával, amely viszont nem ködös és elringató, hanem friss, nyitott és meditatív, amely egybefogja játékukat és közösséget teremt. Amikor viszont a kulisszaszínpad proszcéniumívét áttörve közvetlenül szólítják meg a közönséget, aktívan vonva be minket ebbe a misztikumba, a játék könnyen kibillenhet formájából és becsületes szándékuk ellenére giccsessé válhatna. Nem teszi, remekül táncol a határon: a több közül egyik példa erre, az a kényes pillanat, amikor egyenként minden nézőt borral kínálnak . Ez a szekvencia komplex vonatkozásrendszere okán kerüli el, hogy vallásos propagandaként értelmezzük: hisz legalább annyira idézi meg a görög Bacchus-ünnep, mint az úrvacsora szertartását, miközben a háttérben egy költői monológot hallunk, ami megkérdőjelezi a szertartás szentségét. Ahogy a tiszta fehér ruhát öltött szereplők szótlanul soronként kiosztott agyagkupáit továbbadjuk a mellettünk ülő ismeretlennek egy pillanatra átfut rajunk a zavarbaejtő kérdés: mi közöm nekem ehhez a másikhoz? Végül szó nélkül mindenki egyszerre emeli szájához a kupát, és aztán folytatódik az előadás.

Az Osonó színésze egyenesen szembenéz velünk és szembenézésre késztet, mégis egyfajta szolgálatot teljesít, pontos kimértséggel, mint a keleti színészek. Az előadás is akkor a legerősebb, amikor néma és cselekszik: képeket mutat. Nem megidéz, hanem megteremt egy absztrakt rituális közösséget, a színház egy saját vallását, amelyre vágyunk, de tudjuk (és ők is tudják), hogy csak e másfél óra erejéig élhető meg. A 214-es kórterem színészlakói arcunkat kissé félrefordítva, egy belső nyelvi izzásban teremtenek meg önálló kis világokat, vonzzák a tekintetünket és cinkosan felcsigázzák vágyunkat, hogy megismerjük őket. Erdélyi származású nézőként egyikben otthon másikban itthon éreztem magam.

Szabó Attila

(fotók: Szabó Béla)

Korunk Szókratésze(i)

2009-05-22T10:47:00.000-07:00

Mozdulatlan. Ölébe fektetett kezekkel, dermedten néz maga elé Szókratész. Miközben ki-ki elfoglalja a maga helyét, felötlik bennem, hogy vajon ez a mezítlábas, copfos, öltönyös fiú mennyiben és hogyan fog viszonyulni az előadás során, a bennem már az idők során kialakított Szókratész-képhez. Sokáig hallgat. Az előtte felszólalt vádlói beszédeket emésztheti még. A „félelmes szónok” 70 éves korához képest fiatalos lendülettel pattan fel székéről, ám hanghordozása és jámbor tekintete az idősekre jellemző szelídségről árulkodik.

Minket szólít meg, ránk mutat, egyenként követeli magáénak mindannyiunk tekintetét. Érezzük, hogy lassan feladni kényszerülünk kényelmesen megszokott nézői pozíciónkat: a reflektor már nem csak őt, hanem minket is éget. Belép a közönség soraiba és kiemeli közülünk Kalliaszt, és egy látszólagos dialógusba bocsátkozik vele. Látszólagos, mert valójában sem neki, sem nekünk – mint Szókratész bíráinak -, nem áll módunkban befolyásolni a történéseket. Kalliasz helyett ő felel, mi pedig egy bólogatás erejéig hagyhatjuk jóvá az ő akaratát.

A játéktér bal oldalán hátul, egy fehéracél tábla áll, rajta sziluett, amely kezdetektől végigkísérte az előadást. Nem más ez, mint Melétosz alakjának körvonala, amely így azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy behelyettesíthetővé váljék. Ám ez sem több, mint eszköz Szókratész kezében, hogy kiforgassa korábban elhangzott vádlójának szavait. Szivacsért nyúl, letörli a táblát – kegyelemdöfés.

A szöveg ritmusát és dinamikáját a székkel való játék teszi teljessé: ide-oda cipeli, fel –és leül rá, s egy ponton a „Szókratész […] a levegőben sétál” ellene felhozott vádat is megcáfolja: a gravitáció törvényének engedelmeskedve, végül földet ér.

Utolsó szavainak elhangzásakor, a mondottak és ennek fényében vártnak ellenére, egy megtört, csalódott és fájdalommal teli öregembert látunk magunk előtt. Itt és néhol a darab egy-egy pontján szükségét érzi az irónia kihangsúlyozásának és megerősítésének (talán nem bízik eléggé erejében, hogy az önmagáért szóljon?) – ide-oda cikázik bennem, hogy magát Szókratészt, vagy csak az őt alakító tehetséges és igyekvő színészt látom magam előtt – talán ehhez lehetett volna Ács Tamás segítségére egy objektív, külső nézőpont.

Elgondolkodtató, ahogy az előadás reflektál a néző szerepére: talán nagyobb a hatalom a kezünkben, mint gondolnánk? Talán korunk Szókratésze pont arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a felelősség a mi kezünkben is van? És mégis fészkelődünk székeinkben, nem merünk vagy akarunk kitörni kényelmes beágyazódottságunkból, tétlenül nézzük végig, ahogy kiissza méregpoharát – borosüvegét - majd ugyancsak nyugalommal vesszük tudomásul, ahogy nevét halhatatlanságra ítélvén, felírja azt a táblára, majd kezdődő haláltusáját elrejtve szemünk elől a függönyön túlra (egy másik értékrenddel rendelkező világba?) húzódik. Azt hiszem, messzebb és valami igen aktuális probléma felé vezet minket Ács Tamás, amikor a Szókratész védőbeszédét színpadra állítja korunkban. Maga ez a tény is, mintha csak egy tudatalatti összehasonlítási alapként szolgálhatna a két világ között. Ács Tamás kijövetele a tógaszerűen maga elé tartott öltönyfelsőjében a régi idők méltóságteljes és dicsőséges Szókratész ábrázolásaira emlékeztet, ám annak halvány visszfénye csupán – a mostaninak szomorúság ül a tekintetében, talán csalódottság, hogy ennyi idő elteltével sem tud az igazság önmagának érvényt szerezni – ma ugyanúgy a halálba küldjük Szókratészeinket, és a felelősség súlyát lerázva magunkról, sétálunk fel az előadás végeztével a Sirály lépcsőin. Ács Tamás Szókratésze ezáltal lesz kevesebb és több: kevesebb, mert érezzük, hogy ez a valaki nem ugyanaz, ugyanakkor mégis több, mert korunkban nem is lehet ugyanaz.

Az ókori és modern elemek elegye hidat képeznek múlt és jelen között, mintha csak azt sugallnák, hogy bármely pince rejthet magában egy Szókratészt, ki fölött minden pillanatban ott lebeg Damoklész kardjaként mai világunk.

Gerlóczi Judit
Tucsni László

Selyma a pórázon

2009-05-22T03:21:00.000-07:00

Egy romosodásnak indult iskola tornatermében kialakított szórakozóhelyen vagyunk. Kocsmában. A falakon tagek, graffitik; színes villanykörték lógnak a plafonról. A terem egyik végében zöld bárpult, erre merőlegesen, egymással szemben két-két sor rózsaszín kerti szék – nézőtér. A KisFöldalatti Színház kis játékteret hagy magának, ami csordultig telik energiával, mikor elkezdődik a Selyma című előadásuk, Gombrowitz Yvonne, burgundi hercegnője nyomán.

Bár nem ez az állandó játszóhelyük, jelmezeik kult-szemét jellege remekül illik ebbe a térbe. Szürke-bordó zakó, fehér-fekete csíkos ujjal, kék mellény, sárga-zöld sál, vörös top, drapp kosztüm, lilás mintával. Rengeteg gyűrű, karkötő, klipsz. Egy alter-turkáló a jelmeztár.

A színes, mai képiség segíti a komédiázást. Az kiindulási történet – amiből ehhez az „abszurd halvacsorához” jutottak – mélysége kevésbé tűnik érdekesnek a rendező számára, szinte végig nevetünk. Szórakoztató karaktereket rajzolnak meg a színészek. Varga Miklós Királya nemcsak a színpadot, de a nézőteret is betölti hatalmas egójával, magabiztosságával. Mozdulatai a hatalommal rendelkezők igénytelenségéről árulkodnak. Feleségét Hábermann Lívia játssza. Ő a felületesen aggódó anya figuráját jól jellemzi az egyetlen pillanat alatt összeráncolódó, majd ugyanilyen hirtelen kisimuló homlokával. Rada Bálint Kamarása mereven mozog, ügyel mozdulatira, látszik folyamatos észnél levése, sunyisága. Vitányi Viktória hirtelen megvillanó szemei gyermeki szabadságot és tüzes vágyat adnak Iza figurájának. Remek karakterek, hitelesen, végigvitten ábrázolva. Ócsai Fruzsina Selymája kilóg ebből a világból. Más a játékmódja is. Jelenléte hús-vér figurát teremt. Ijedsége belülről jövő, tekintete tiszta, gesztusai természetesnek tűnnek. Nehéz a vele való találkozás, de felemelő is lehetne. Mintha tükörbe néznénk vagy az éjszaka ismeretlen sötétjébe. Magunkat figyelhetjük, de egy romlott, erkölcstelen világban erre nincs igény. Az udvar tagjai jól érzik magukat a bőrükben, kártyáznak, iszogatnak, nincs szükségük az erkölcsi nemesedésre. Nehéz helyzetbe is kerül a Herceg, akiben megvolna a jóra való hajlam, ám a közeg nem engedi kitörni. Az őt játszó Seres Dánielnek két világot kell találkoztatnia magában. A tömör szerkezet miatt, van, hogy egyik pillanatról a másikra vált az érzékeny, nyitott fiatalemberből, elkényeztetett, agresszív kamaszba.

Mindenki, aki kapcsolatba kerül a szótlan lánnyal, őszinteségre van kényszerítve. Ennek remek segédeszköze a kék kutyapóráz, amit a Herceg tesz Selyma nyakába. A feltétel nélküli kutyaszeretet, és ennek a felelőssége vág belénk. Mikor a Királynő kezébe kerül a póráz vége, anyai érzései törnek elő uralkodói maszkja alól. A Királyból félelmét vált ki, felidézi egy régi bűne emlékét. Zavarba jön, a Kamarással elhatározzák, hogy lányt meg kell ölni. Közben átnyújtja a pórázt cimborájának, tiéd a felelősség, mondja talán, bár a gesztus nem hangsúlyos. A szemben ülő nézők nem látják. Persze egy ilyen térben mindenki lemarad valamiről. A mi oldalunk például Selyma arcáról, miközben a Herceg a régi/eredeti/igazi szerelmével szeretkezik a mellette álló széken. Nem szól, idegességében a pórázával csattog. Aztán a Herceg észbe kap és igyekszik megmagyarázni a helyzetet. Sietünk, az előadás gyorsan akarja mesélni a történetet, amihez Selyma csendje is hozzátartozna, de kevésszer hallgathatom.

Póráz és feltétlen szeretet ide vagy oda, a lánynak halnia kell. Az utolsó jelenetbe érkezve minden szereplőt kellemes, pirosas ital vár, kivéve Selymát. Az ő itala/étele a halvacsora. Hatalmas bólés pohárba egy befőttesüvegnyi ecetes hal, kis ásványvízzel felöntve. Gusztustalan látvány. Mindenki őt figyeli, mikor nyel már félre egy szálkát és hal meg végre. Aztán visszatérni látszik a halálból, felköhögi a halat, de a Herceg lelövi. Felkerülnek a fekete napszemüvegek, hisz gyászolunk, és a királyi menet elhagyja a teret. Egy póráz nélküli kutya elveszetten csaholna az udvaron, de ott mindenkinek megvan a gazdája.

H.Á.
(fotók: Tomi, ELFE)

Színváltások IV...

2009-05-21T11:03:00.000-07:00

Radikális előadás (A gyermek)

2008-12-11T07:24:00.000-08:00

Domokos Dóra írása az ELTE Online-on

Már harmadszor rendezték meg a Színváltásokat, vagyis az Egyetemi Színpadok Szemléjét november 22 és 25 között. A rendezvényen több régebbi darabját is játszotta a Radikális Szabadidő Színház, kedd este pedig egy premierje is volt. Láttam már néhány darabot a társulattól, úgyhogy számítottam arra, hogy kedden sem egy hétköznapi előadásban lesz részem. Ez azonban még a korábbiaknál is radikálisabb volt. A társulat ezúttal egy kortárs norvég szerző Jon Fosse A gyermek című drámáját vitte színpadra. A rendező Formanek Csaba, a helyszín pedig a Tűzraktér volt. Az előadás majdnem félórás késéssel kezdődött. Érdeklődőből nem volt hiány, a színészek teltház előtt játszottak.

Jon Fosse drámáinak középpontjában az emberi találkozások, viszonyok állnak, amelyben a főszereplők egymás iránti megértése a legfontosabb. " A kortárs norvég író darabja hűvös melodráma, ibseni és becketti ihletettségű szikár drámai költészet. Teljesen hétköznapi emberekről szól, akik gyengék, tétovák, bizonytalanok, és érzelmeiket nehezen mutatják ki. Lehetséges-e a szerelem egy gátlásokkal és szorongásokkal teli világban? Egyszerű és fájdalmasan szép történet a magányról, a bezártságról, a hitről és a bizalomról." - olvashatjuk a fesztivál honlapján közzétett beharangozóban.

A darab Fredrik (Szitás Balázs ) és Ágnes (Benya Kata) szerelmét mutatja be. A pár egy téren találkozik egy esős este. Már ekkor észrevehető, hogy ez a két ember meglehetősen lecsúszott figura. A lány szeretetre vágyik, Fredrik pedig egy kis testiségre. Kapcsolatuk ennek ellenére mégis eljut a házasságig. Egy szerény kis lakásban élnek és első közös gyermeküket várják. Boldogságuk azonban csak látszat. Szeretik egymást, szerelmük mégsem igaz. Kettejük közt a gyermek kapocs. Életüket tovább keseríti Arvid (Budai Zsolt), aki folyton a házuk környékén guberál. Nem tudjuk, hogy pontosan honnan ismeri Ágnest, de azt sejtjük, hogy korábban már volt dolguk egymással. Ágnes és anyja (Szabó Emese) viszonya sem felhőtlen. Egy kiüresedett, közömbös anya-lánya kapcsolatnak lehetünk tanúi. Percekig hallgatnak, nem tudnak miről beszélni. Az anya is az utód születésében keresi a boldogságot. A gyermek azonban túl korán születik, nem marad életben. Bár Fredrik a kórházban már egy aggódó férj és apa szerepét ölti magára, kapcsolata Ágnessel alapvetően nem változik meg. A darab végén is két kiüresedett figura sétál.

Az előadás 4 felvonásból állt és minden szünet közben a szemünk láttára alakították át a színpadot. Ezek meglehetősen hosszúra sikerültek... Talán ennek is az volt a célja, hogy kizökkentsen minket és érezzük, hogy színházban vagyunk. Számtalan elidegenítő effektussal találkozhattunk az este folyamán. Ilyen volt például, hogy a felvonások végét többször is Arvid egyszerűen csak közölte velünk (volt olyan is, hogy ezt egy nagy késsel hadonászva tette). A zenét egy metronóm helyettesítette. Idegesítő kattogása jelezte például, hogy Ágnes anyja rádiót hallgat. Aztán a harmadik felvonás előtt a rendező megkért minket, hogy üljünk át a nézőtérről a színpadra. A színészeket körülülve vagy épp körülállva- kinek mi jutott, néztük végig a kórházi jelenetet, ahol Budai Zsolt most az orvos bőrébe bújt Pálya Pompónia pedig a nővér szerepét játszotta, akivel Fredrik a szerelemről beszélgetett. Aztán a harmadik szünetben megint vissza kellett ülnünk a nézőtérre.

Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket, mindenki nagyon jól játszott. Főleg Szitás Balázs alakítása tetszett, aki hitelesen adta elő az ittas csavargó, az aggódó férj vagy éppen a gyermekét gyászoló apa szerepét.

A darabot legközelebb december 7-én játsszák a Tűzraktérben. Akinek van rá lehetősége nézze meg, de készüljön fel, hogy egy igazi R/radikális előadásban lesz része.

Világot jelentő deszkák

2008-12-10T07:39:00.000-08:00

Várnay Zsuzsanna elemzése a Gyurmázásról

A debreceni KonzervArtaudrium társulat vasárnap délutáni előadására már előre készültem. Gyurmázás című darabjuk bemutatója az egyik legizgalmasabb előadás volt számomra októberben a pécsi Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. A Gyurmázás Vaszilij Szigarev kortárs orosz drámaíró Gyurma című darabjából kiindulva készült. Egy kamaszfiú vergődését mutatja be az orosz periféria fojtogató, ellenséges világában. A főszereplő, Maxim egy átlagfiatal, aki önhibáján kívül folyamatosan a környezetében élők agressziójának célpontjává válik. Az ő életéből látunk jelenetfűzért, míg el nem érünk a már a kezdő jelenettől sejthető végkifejletig, a fiú haláláig.

A társulat a szövegből csak az elengedhetetlenül szükséges részeket tartotta meg, és a mozgásszínház irányából közelítette meg a darabot. Jelképekkel dolgozó előadásuk puritán formanyelvét elképesztő ötletességgel valósítják meg: Munkásnadrágos fiúkat és lányokat látunk egy világban, ahol szinte mindent, tárgyat és érzelmet, meg lehet jeleníteni embernagyságú fa deszkákkal, fehér maszkokkal, kövekkel és egy nagy tömb gyurmával. Ahol a naiv jóhiszeműség bűn, ahol egy fiatal élet nem jelent védendő értéket, ahol az idealizálás tárgya pont olyan mocskos, mint minden más. A súlyos deszkákat és egymást a hátukon egyensúlyozó szereplők olyanok, mintha nem is a fizikai, hanem az alig elviselhető lelki teher alatt görnyednének. Emberi kapcsolataik lelketlenek, durvák, olyan súllyal nehezednek rájuk, mint egy-egy ilyen deszka. Látva őket temetési jelenet után, akár koporsóra is asszociálhatunk. Maszkos és maszkszerűen mozdulatlan arcok, mégis feszültség és fájdalom remeg a levegőben. Két alak van jelen folyamatosan a játéktérben, az egyik Maxim barátja, aki már a darab kezdetén halott, a másik egy lány, akinek alig van szerepe. A fiú köveket rak a szereplők zsebébe, mintegy bűneiket? haragjukat? jelképezve, és némán hívogatja főhősünket a túlvilág felé. A lány pedig, lassan körbejárva a színpadon, folyamatos jelenlétével Maxim nőideálját jelentheti.

De vajon mi az, ami kiemeli ezt a fiút az arctalan tömegből? Ő miért nem képes elviselni a megaláztatást úgy, ahogy mindenki más, miért nem képes hasonulni a körülötte levőkhöz? A címben szereplő gyurmázás, az alkotótevékenység az, amitől mássá, érzékenyebbé válik a többieknél. Az előadásban ez talán nem volt eléggé kihangsúlyozva. Maxim gyurmából készít az arcáról egy lenyomatot, ez jelképezné önkeresését a művészet által? Vagy így ő az egyetlen, akinek valódi emberi vonásokkal bíró maszkja van?

Nagyon szép az előadás záró képe, minden szereplő, élő vagy halott, kegyetlen vagy ártatlan, együtt Tai Chi-zik indulatos orosz zenére: tökéletes belső harmónia egy kaotikus és durva világban.

A Pécsett látott előadásnak még számos hibája volt. A koreográfián érződött, hogy nincs eléggé begyakorolva, szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását. Ez zavaróan hatott, minduntalan kizökkentette a nézőt, az élvezhetőség rovására ment. Úgy éreztem, erőlködnöm kell, hogy a történet cselekményét, a szereplők kilétét követni tudjam, részben az erősen stilizált formanyelv, részben pedig a néhol nehezen érthető szövegmondás és kitakart játékterek miatt. Azért igyekeztem felülemelkedni a „nehézségeken”, és ezektől függetlenül élvezni az előadást, ami többé-kevésbé sikerült is. Nagyon tetszett az a képi világ, amellyel az előadás készült, a letisztult, hideg formák tökéletes összhangban voltak azzal a lelki sivársággal, amiről a darab szól. A főszereplő Maximon kívül a karaktereket szinte csak felvillantották, pillanatképszerűen, mint egy-egy látlelet az ő környezetéről. A szikár, sallangmentes játékmód is nagyon jól illeszkedett a darab hangulatához, mondanivalójához. Ez a fajta játék azonban nagyon erős színészi jelenlétet követel meg, ezt, ha nem is mindenkinek, de a játszók többségének sikerült megvalósítania.

Úgy tűnik, a debreceni csapat megfontolta a Pécsen kapott kritikát, és egy hónap alatt nagyon sokat javított az előadáson. Gördülékenységben szemmel láthatóan sokat fejlődtek, bár a fogaskerekek még mindig csikorogtak kissé. A darab egyszerűsítésén is dolgoztak, a köznapi élethez jobban közelítő jelrendszert láthattunk megjelenni. Egyes helyeken változtatva a szövegen a történet és a karakterek egyértelműbbé váltak a nézők számára. Nekem így másodjára nézve még megvilágosodott egy-két mozzanat a cselekményszálban… Az még mindig zavaró volt, hogy az első sorban ülőktől gyakran nem lehetett látni, mi történik a színpadon, és a szövegek egy részét sem lehetett érteni a szereplők arcán levő maszktól.

Hála a szimbolikus nyelvnek, minden néző eltérően látta, értelmezte ezt a darabot. Mindenki máshogyan vette, máshogyan alakította a kezébe adott Gyurmát. Nekem jól esett magamban munkálni meg véglegessé a jelképek kissé képlékeny anyagát.

A Színváltások 3.-ról a Játékosban

2008-12-04T03:43:00.000-08:00

Herceg Anna írása

Négy nap egyetemi színpadok szemléje, négy nap hóesés, négy nap rágódás, hogy vajon miért nem értek csomó darabot?

Szombaton elindultam a a megnyitóra. Akkor kezdődött a havazás, abban a minutumban, hogy kitettem a lábam a kapun. A Tűzraktérben így jéghideg és kellemes füst fogad. Még viszonylag kevesen vagyunk, néhány szervező színésszel beszélgetek, kedvesek, mondják, hogy ez egy ilyen laza fesztivál, mindent szabad és legyek én is laza. Hát jó. Együtt cigizünk. Folytatás>>

Krónika 2008-ból, azaz Ács Tomi esete (estje) a csavargással

2008-12-01T11:15:00.000-08:00

Szabó Emese kritikája Ács Tamás estjéről

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi, aki egy esős, hideg estén Veszprémbe felült a vonatra, a vonaton kitalált egy előadóestet, Budapesten leszállt, és a Sirályban azt elő is adta. Volt egyszer egy Ács Tomi, aki elhitette velünk, hogy lehet még Petőfit, Csokonait, Radnótit szavalni. Aki jött, verset mondott, és győzött. Szeretném, ha a Színváltások krónikás könyvébe (blogjába) így íródna be a fiatal veszprémi srác neve…

Pedig a tematikus szavalóesteket nagyon el lehet(ne) rontani! Egy motívum köré csoportosított, retorikus ravaszsággal összeválogatott versek egymásutánja akár ellenszenvet is kiválthat(na) a nézőből. De Ács Tominál mégsem ez történt. Itt nem a versfüzér szerkesztési elve érdekelt, hanem (és most engedtessék meg, hogy nagyon költői legyek), maga AZ EMBER.

Jelen esetben a csavargó, aki a földön fekve fogad minket, majd paprikát eszik, majd megmártózik egy felmosó vödörbe, zenét játszat a technikussal, székre áll, és onnan szaval, mindezt úgy, hogy elhisszük, a paprika a legfinomabb dolog a világon, a felmosó vödörben az egész Balaton, a zenét a „cigány” húzza és a szék egy hatalmas pódium. Vagyis Ács Tomi varázsol. Világot, színházat. És nem kacifántos abrakadabrával, hanem egyszerű, könnyed gesztusokkal, „román módszerrel”, ahogyan ezt később kifejti a füstös éjjel-nappali kocsmában. Ennek a módszernek szerinte a titka abból áll, hogy a színész elhibázhatatlan mozdulatokat tesz, mint a söprögetés, vagy a paprikaevés, és ennek hatására érezhetjük azt, hogy amit csinál, az hiteles. (Ha tudná Tamás, hogy hányan nem tudunk paprikát enni a színpadon…). A megteremtett világban pedig elhangzanak a versek: az Ady,- Szepesi,- Orbán,- Petőfi,- Radnóti,- Csokonai-, Áprily-, Búzási Huba-szövegek, melyek ebben a kontextusban, egy hosszú, egybefüggő, őszinte vallomástengerként hatnak, még akkor is, ha előttük címek hangzanak el, illetve érzékeltetve van a közöttük lévő határ.

A szövegek és az ezeket kísérő mozgás közötti kapcsolat frappáns megoldásokban ragadható meg: pl. Tamás észreveszi, hogy kimegy egy néző és felszabadul egy szék, elveszi, feláll és pódiumként használja egy olyan Arany-versnél, mely el is tűri ezt a fajta emelkedettséget, vagy: leoltja a villanyt, elővesz a zsebéből egy elemlámpát és megvilágítja a saját arcát. Ezt halljuk: „A hatvanas évek művészfilmjei, mennyi trükkös kameramozgatás a kép, ráközelít egy arcra nagy szemekkel…” (Orbán) Majd ugyanebben a versben: „milyen furcsa most látni a rendezőket, karjukat cinkos mosollyal tárják szét”, és ekkor megvilágítja Formanek Csaba- rendezőnk arcát. Hogy véletlen? Szerencse? Nem tudom, de az biztos, hogy működik. A szöveg és jelenlét (valóság) ilyen spontán találkozásainál érezhetjük azt, hogy ami a színpadon történik az velünk történik, velünk emberekkel, azokkal, akik abban a pillanatban „itt-és-most” vagyunk. Ha a színész meg tudja teremteni ezt az érzetet, akkor már mehetünk vele bárhova: elhagyott utcákra, 19. századi füstös kis kocsmákba, vízpartra, moziba, dobigálhatunk vele pénzeket és ehetünk vele paprikát is, színházi mannaként.

Az említett éjjel-nappali kocsmában Tamás elmesélte, hogy nagyon izgult, mert mindent aznap talált ki, annak ellenére, hogy régóta tervez egy ilyen szavalóestet. Azaz, ez egy próba volt. Nekem bejött. Véleményként csak ennyit:

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi-est. Legyen többször is, legyen több is!

AGG-robbanóanyag, avagy Goldoni: Két úr szolgája

2008-12-01T11:12:00.000-08:00

Szabó Emese kritikája az Ars Gaudendi Gratia előadásáról

*goldoni keresztapája, béjszbólsapka, hávájing, doktorszöszi, veszternhős, gyúrunk vazze, munkaruha, szintetizátor, elektromos gitár (1), basszusgitár (1), akusztikus gitár (kb. 4), jól éneklő lányok (több), néptánc, stb.*

Ha mindezt képesek vagyunk elképzelni, felidézni vizuálisan és akusztikailag (úgy, hogy közben nem szédülünk le a székről), megkapjuk az AGG energiabombaként berobbanó kezdését. Következzék tehát Goldoni: A két úr szolgája, Szabados Mihály rendezésében. Vizsgáljuk meg az előadást, a mit, hogyan, és miért kérdéshármas segítségével.

Először a „mit?”. A két úr szolgáját. Egy olyan komédiát, melyet Goldoni az 1700-as években írt akkor, amikor a színészek a maszknélküliséggel és a rögzített szöveg nehézségeivel küszködtek. Típuskarakterekre épít: a „Világfi", a „Hazug", a „Fogadósnő", a „Ravasz szolga", de a szöveg rögzítettsége miatt már túllép a commedia dell’arte világán. A történet lényegében két szerelmes kalandos egymásra találásáról szól, egy férfibőrbe bújt nőről, aki megkeresi szerelmét (és meg is találja persze), egy szolgáról, aki titokban mindkét szerelmest szolgálja, és ügyetlensége okán konfliktusokat szül és sok más mellékszálról, uralkodó és elnyomott szereplőről. A végén azonban persze többszörös házasság születik.

Lássuk „hogyan?”. Viccesen. Azaz viccelődve. Mit is értek ezen? Úgy tűnik, hogy mindenáron meg akarnak minket nevettetni. És ennek érdekében például egy olyan ismert karaktert idéznek fel, mint a Keresztapa, vagy mai sztereotípiákat, mint az izomagyú edzőterem-lakó vagy a naiv szőke szappanopera hősnő. Ezzel még önmagában nem lenne gond, hiszen valljuk be, sokszor szeretünk mások butaságán és esetlenségén nevetni, (főleg akkor, ha ez még divatos is), de a mai korra való adaptálás nem végiggondolt koncepció, a jelmezek eklektikusak (a fehér ing-fekete nadrágtól kezdve, a moulin rouge-szerű erotikus ruházaton keresztül a feliratos futópólóig). Így a karakterek, melyek önmagukban akár viccesek is lehetnének, nem kommunikálnak egymással, mert nincs egy olyan közös világ, amelyben létrejöhet ez a találkozás. A darab darabokra esik. Ezt az is erősíti, hogy a figyelmünk sem tud annyira összpontosítani magára a történetre, mert a nem játszó színészek, akik benn maradnak a látószögben, nincsenek kellőképpen instruálva. Sajnos (vagy nem sajnos) számolni kell azzal az ördögi kíváncsisággal, amely arra sarkallja a nézőt, hogy a színpadon civilként vagy fél-civilként (?) jelen lévő szereplőt kezdi tanulmányozni. Ez, főleg egy ilyen térben, ahol a legkisebb arcrándulás is színpadi jelzés, nem maradhat tisztázatlanul. Nem láthatom azt, hogy a játékból kilépő színész lereagálja a saját játékát, vagy láthatom, de akkor ez legyen szándékos jel.

Ezzel ellentétben, energikus játékot láthattunk. Belátható, hogy rengeteg munka van benne, a lányok gyönyörűen, tisztán énekeltek, a belépések, gesztusok pontosak voltak, összességében pörgött a darab, de a „miért?”-re sajnos nem kaptunk választ. Az energiák szétszóródtak, (mintha egy hatalmas bomba csapott volna le a Sirály színpadára), a történet fonala elveszett a sok poén között, és egy idő után a néző elfáradt. Hiszen jó-jó látjuk, hogy Nagy István igen jól alakítja a bunkót, Varga Lilla az erotikus fogadóst, Borbíró Judit a szende és naiv szerelmest, Gyepes Kriszta a vesztern férfinőt, Sándor István a Keresztapát, de lényegében nem történik velük semmi. És ez egy idő után nem vicces. Pedig kár, mert a darabban rengeteg a jó ötlet van (krétával rajzolt bőröndök, hangszerrel és énekkel kísért játék, abszurd színpadi mozgások, kidolgozott mimikai gesztusok, és még sok minden más), csak úgy tűnik, hogy a karakterekkel való foglalkozás elvette az időt a darabbal való foglalkozástól. A mit miérttől…

Színváltások 3. – Egyetemi Színpadok Szemléje

2008-12-01T11:08:00.000-08:00

Takács Nóra írása az ELTE Online-on

Idén novemberben a Radikális Szabadidő Színház lelkes tagjai ismét megrendezték a Színváltások Fesztivált, immáron harmadik alkalommal.

A Színváltások története tavaly őszig nyúlik vissza, akkor ünnepelte ugyanis a legendás ELTE Egyetemi Színpad fennállásának 50. esztendejét. Ez alkalomból jelent meg Nánay István Profán szentély című könyve, amely a kulturális színtér történetét dolgozta fel, és ez alkalomból döntött úgy az ELTE vezetősége, az EHÖK és a Radikális Szabadidő Színház vezetője, Formanek Csaba, hogy lehetőséget kellene adni az egyetem különböző karain jelenleg is működő színjátszóköröknek, hogy bemutatkozzanak a közönség előtt és elsősorban: megismerjék egymást.

Tavaly novemberben rengeteg tehetséges (és kevésbé tehetséges) társulat mutatkozott be a Sirály falai között a rendezvény 3 napja alatt, az utolsó napon pedig kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt: az Egyetemi Színpad egykori meghatározó személyiségei (Nánay Tamás, Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András) meséltek nekünk az 1957-ben indult kulturális központról.

Az Egyetemi Színpad negyven éven át a szabadgondolkodásúak és a művészeti útkeresés egyedülálló találkozóhelye volt, többek között innen indult Jordán Tamás és Bródy János és itt tartotta a filmjei premierjét Jancsó Miklós.

Az első fesztivál kedvező fogadtatása után nagy esély volt az Egyetemi Színpad feltámasztására. A második Színváltásokat tavasszal, a különböző, eddig elszeparált csoportok együtt rendezték, megindult a kommunikáció a társulatok között. Ezen már egyéb művészeti ágak is megjelentek, például ELTE-kötődésű zenekarok koncerteztek, de voltak felolvasóestek és mozgásszínház is.

A Színváltások 3. négy napig tartott és három helyszínen zajlott (Sirály, Akku, Tűzraktér). A koncepció nem változott: az elszeparáltan működő egyetemi társulatok mutatkozzanak be egymás előtt, ismerkedjenek, kommunikáljanak, mutassák be az elmúlt fél év munkáját.

Néhány előadásról (a teljesség igénye nélkül):

KonzervArtaudrium – Gyurmázás

A KonzervArtaudrium a Debreceni Egyetem színtársulata, jellemzően alternatív, kísérleti darabokat visznek színre. Az előző fesztiválon bemutatott munkájuk a teljes egészében improvizatív Indulunk volt, most viszont a kortárs orosz író Vaszilij Szigarev Gyurma című drámáját dolgozták fel. A történet egy orosz vidéki fiú áldozattá válását meséli el, abszurd formában. A társulat kevés szöveget hagyott meg a darabból, sokkal inkább a jelképekre, szimbólumokra építettek. Remekül használták az Akku sivár, gyárterülethez hasonló terét, sok mozgásszínházi elemet és ritmust építettek be. Egy nehezen értelmezhető, elgondolkodtató előadás jött létre, de mégis el lehetett csípni a cselekmény fonalát, a remek színészi munkának is köszönhetően.

József Attila: Szabad ötletek jegyzéke, Jordán Tamás előadásában

A Kossuth díjas színész visszatért az egyetem deszkáira, hogy elhozza nekünk József Attila műveit. A költő Gyömrői Edit kezelése alatt állt, amikor 1936-ban megírta a Szabad ötletek jegyzékét, amely bepillantást enged ekkori lelkivilágába. József Attila tulajdonképpen egy asszociációs játékot játszik a „füzetben”, amelynek csak bizonyos részei kerültek nyilvánosságra. A több száz előadást megélt önálló est a Szabad ötletek jegyzékére épül és verseket is tartalmaz. Jordán Tamás kifejezetten intim hangulatot teremtett a suttogós, halk előadásmóddal, „mintha csak egy barátnak mesélne éjjel a konyhaasztalnál egy üveg bor mellett”. József Attila-kedvelőknek mindenképpen ajánlom!

Küklopsz Műhely: Moliére – Tudós nők

A Küklopsz műhely az ELTE Ajtósi Dürer Kollégiumában működő filmes társaság, a Tudós nőkkel első ízben jelentek meg színpadon. Talán a késői kezdés tette, de a csapat nem igazán állt a helyzet magaslatán. Az előadás vontatott és hosszú volt, a térrendezés és a világítás borzalmas (sajnos erre nem tudok jobb szót, egy lámpa végig a szemembe világított, az utolsó fél órában már nem is láttam és ezzel nem voltam egyedül), a színészek pedig valahogy nem tudták beleélni magukat a darabba. Egy újfajta kihívás volt ez a társulat számára, mindenképpen van még mit átgondolniuk, de a következő Színváltásokig van még idejük is, úgyhogy jó munkát és kitartást kívánok nekik!

Ars Gaudendi Gratia – Goldoni: A két úr szolgája

A Radikális mellett a Gyepes Kriszta által vezetett Ars Gaudendi a másik nagy, több kar hallgatóit felölelő társulat az ELTÉn. Idén A két úr szolgájá-t dolgozták fel Goldonitól, XXI. századi poénokkal tarkítva a reneszánsz komédiát. A társulat remek munkát végzett, jó színészek (kiemelném Kelemen Zoltánt és Nagy Istvánt) dolgoztak jó rendezésben. Ezen kívül nagyon szimpatikus volt, hogy végig élőzenét hallottunk, gitárral, hegedűvel. Negatívumok: egy-két lányka túljátszotta a szerepét, egy-két romantikus(nak szánt) jelenet felesleges volt, illetve kérve kérném az Ars Gaudendit, hogy legközelebb ne adjanak már el több jegyet, mint ahány ülőhely van, ugyanis legalább tíz embernek állnia kellett!

Feleselők – Mrozek: Mulaccság helyett: Ács Tamás verses estje

Ez egy érdekes történet. A tervek szerint a Veszprémi Egyetem Feleselők társulatának kellett volna fellépnie, ám a rendezőjük elfelejtett szólni a fesztivál szervezőinek, hogy nem tudnak jönni, mert az egyik színész beteg lett. Mikor ezt Ács Tamás, a társulat másik színésze a fellépés délutánján megtudta, azonnal vonatra pattant és meg sem állt Budapestig, hogy előadja nekünk interaktív verses estjét. A veszprémiek már az előző két fesztivál alkalmával is lenyűgöztek, magasan a legnagyobb teljesítményt nyújtották az összes társulat közül.

Ács Tamás a magyar irodalom klasszikusait egyedi, monodrámákra jellemző előadásmódjával fogta össze, remekül élte át a nagy műveket. Amikor ő játszik, mindig azt érzem, hogy valami hatalmas energia szabadul fel, szinte kézzel fogható az a vibrálás, ami a nézők és a színész között van. Egész egyszerűen megszűnik tér és idő, csak ő van, és a közönség. Mint utóbb megtudtam, Ács ezeket a verseket az előadás előtt már tanulgatta, nézegette, de soha nem adta még elő. Így hát egy fantasztikus premiernek/első próbának/improvizációnak lehettünk szerencsés tanúi. Ács hihetetlen alázattal fordul a színház és a színészet felé, egyszerűen a játék öröméért játszik, ő például honoráriumot sem kért az előadásért! És – egy-két társulat „színészével” szemben – a nagyképűség szikrája sem jelenik meg rajta. Biztos vagyok benne, hogy nagy színész lesz, és aki teheti, nézze meg az előadásait, mert fantasztikusak!

A harmadik Színváltások is szinte végig teltház előtt zajlott, a szervezők elégedettek. Az előadások után a társulatok megbeszélték az aznap látottakat, tanácsokat adtak egymásnak, együttműködtek. Az ELTE Egyetemi Színpada valószínűleg soha nem lesz olyan egységes, mint régen, de talán ez nem is baj, az alulról jövő kezdeményezések és a kis létszámú társulatok munkája sokkal fontosabb és értékesebbek, mintha lenne egy nagy olvasztótégely, ami egységesíti az egyetemi színjátszást.

Sok csapatot láttam teljesen különböző stílusokban dolgozni, akik mégis képesek és akarnak együttműködni, kommunikálnak és ami a legfontosabb, segítik egymást!

A negyedik Színváltásokat várhatóan májusban rendezik.

Takács Nóra
ELTE Online

A gyermek összetart?

2008-11-28T14:10:00.000-08:00

Hodászi Ádám kritikája A gyermekről

Ötven - hatvan ember tömörül be a Tűzraktér nézőterére. Kabátunk az ölünkben vagy rajtunk, kellemes meleg, és szinte összeérek a mellettem ülőkkel. A közönség szinte együtt lélegzik, fesztivál van. Izgalmas feladat egy ilyen helyzetben az emberek közötti hatalmas távolságokról, az elidegenedésről beszélni, a Jon Fosse megálmodta hideg világban. Még izgalmasabb ezt úgy, hogy közben a rendező (Formanek Csaba) fesztivált szervez, és azon a társulat más előadásai is bemutatásra kerülnek. (Étellift, Brutus). Ez el is hangzik kezdés előtt, illetve az átállások közben is. (Négy rész, négy különböző térben zajlik.) És úgy érzem, a közönség megértő, hisz „összetartozunk mi alternatívok”. Két perccel később nehéz azt éreztetni, hogy messze vagyunk egymástól. Hogy nehéz valós emberi kapcsolatokat létesíteni, pedig ez erős igazsága a darabnak, olyan dolog, amiről nagyon érdemes ma beszélni.

Változásokra (tér v. fény v. díszlet) szükség van bizonyos szinten, hiszen az előadás körülbelül egy évnyi időt ölel fel, ennek eseményeiből vesz ki négy szituációt, melyek különböző helyszíneken játszódnak. (Utca, szobabelső, kórház, utca/templom előtt.) Van összefüggés, hisz egy történet részei, de nem maga a sztori a legfontosabb. A helyek stilizáltan vannak jelezve, szürke vas emelvények segítségével, melyek különböző magasságúak, a rész végén ezek kerülnek új helyre. Lehetnek ágy, utca, esetleg nappali. A helyszínek megértését további eszközök segítik, pl. ágynemű, szőnyeg, krepp papír légyfüggöny. A tárgyak elég erős érzeteket keltenek a stilizált térben, ami talán nem minden esetben tesz jót az előadásnak. A zöld szőnyeg nekem erősen kötődik a mai magyar panellakások világához. (Persze a rossz anyagi helyzet éreztetése talán segít a történetnek.) A játszók ruhái maiak, részről részre változnak.

Mindezek talán nem is annyira fontosak, betudhatók a kezdeti nehézségeknek. Hiszen az akciók, a történések letisztultak, a játékok átgondoltak és pontosak. Ahol nem, ott ebbe az irányba mutatnak. Talán minden szereplőnek van olyan pillanata, ami kiemeli az előadást a lelkes amatőr közegből. Fredrik (Szitás Balázs) és a nővér (Pálya Pompónia) párbeszéde a harmadik részben az egyik ilyen. Az ágy két oldalán állnak. Aztán leülnek egymás mellé. Néha egymásra pillantanak. Alig hallhatóan beszélnek. Hogy mi is lesz a gyermekkel. Hogy meghal-e. Közben azt veszem észre, hogy két magányos embert látok, akik megtennének mindent egy jó szóért, ha az valódi volna, egy szembe nézésért, egy érintésért, ha az valódi volna már végre. A két színész megérint valamit a másikban, a szerepen keresztül, s mi azt látjuk, hogy a két ember egymásra hangolódott, s a felületesnek tűnő mondatokat egészen a lelkük mélyéről mondják.
Megrázó Ágnes (Benya Katalin) kényszeres mosolya, mely mögött érezem a hatalmas magányt, a sok rosszat, ami történt vele, de azt a vágyat vagy erőt is, hogy tartozzon valakihez. Hogy tartozzon, mondjuk Fredrikhez, akivel a második részben már együtt lakik, s akivel úgy tűnik, közös gyermeke lesz.

Az orvost és Arvidot (guberáló csöves) Budai Zsolt játssza, testtartásokból, grimaszokból két különböző figura épül fel, melyek egyik pillanatban humorosak és akár már a következőben ijesztőek, vagy szánalmasak tudnak lenni. És egy ponton még össze is érnek, mindketten arctalan szörnyek lesznek, ruhájukat a fejükre húzva.

Ez az akció a darab elején is fontos szerepet játszik, mikor megismerjük a szereplőket. Fredrik és Arvid a színen, mindkettőjük fején a pólójuk. Fredriken világos drapp, Arvidon fekete. De nem csak ez igazít el minket viszonylag gyorsan a szereplők személyiségét és a darab nyelvét illetően. Mikor megérkezünk a nézőtérre Evelyn, Ágnes anyja (Szabó Emese) ül velünk szemben egy emelvényen. Egyedül van. Elővesz táskájából egy citromot, játszani kezd vele. Ugróiskolázik. Kiskosztümben. Egy céltudatos nő, aki nem boldog. Később, mikor a második részben a párhoz érkezik látogatóba, már tudjuk róla ezeket. Ajándékokat hoz, csacsog, mosolyog, nevetgél kényszeresen. Merthogy jól kell érezni magunkat és ő tele van energiával. Miért nem szól valami zene? – kérdezi, s a metronóm hangjára táncolni kezd. Mikor kettesben marad lányával, aki nem igazán állhatja, hirtelen csönd ereszkedik rájuk. Ekkor lassan ismét megjelenik Evelyn arcán az első rész magánya.

Az előadásban van pár sűrű jel. Az ugróiskola kereszt lesz, amire Arvid felfekszik. (Ő az áldozat? Vagy áldozatnak éli meg magát?) A metronóm tempója jelzi kinek milyen gyorsan telik az idő, ki hogy él meg egy pillanatot, s zene is e kattogás. Az előadás utáni beszélgetésen felmerült, hogy ezekből esetleg több kellene, de Formanek Csaba számára az előadás tisztasága a fontos. Azt szeretné megmutatni, hogy ebben a hideg világban hogyan képes két (lelki, egzisztenciális, társadalmi) periférián létező ember között kapcsolat létrejönni. Hogy szükség van-e ehhez házasságra, összeköltözésre, a közös sors felismerésére. Vagy akár gyermekre. Hogy a gyermek összetart-e. Hogy a gyermek nem léte összetart-e. Hogy a nem léte tart-e össze.

Bakfisok, matrónák, asszonyok

2008-11-28T14:07:00.000-08:00

Hodászi Ádám írása a Szóma Színház előadásáról

Másodszorra látom a Szóma Színház Kamra. Pitvar. Vérerek. című előadását. Van, aki először van, aki sokadszor. A nap végén egy füstös kocsmában igyekszünk (merthogy 40 perc és zárnak) kicserélni élményeinket, hogy közelebb kerüljünk a látottakhoz.

Kiderül, hogy a három lány (Makra Viki, Kirizs Betti, Margitay Klári) Kiszely Dia költőnő verseivel kezdett el dolgozni egy felolvasóestre készülve. Aztán annyira közelinek kezdték érezni a szövegeket, hogy arra gondoltak, ebből színházat kell csinálni és minél több embernek megmutatni. Így jött létre az előadás, mely nem pódiumi szavalatok sora, hanem megmozdított, megtáncoltatott, megmutatott költészet. Pontosabban: úgy érzem a versek, a zene, a fények mind nagyon erős lélekállapot(ok) érzékeltetésének vágyából születtek. „Van egy hangulata ennek az egésznek.” – hangzik el a beszélgetésen. Van, akinek ez harmadik nézésre lesz a legjobban befogadható, hiszen az erős akciók közben nehéz a versekre figyelni, így ha valaki elsőre az egyikre, másodikra a másikra figyel, akkor valóban a harmadik megtekintés hozza meg a szintézist.

Nézzük máshonnét. A Tűzraktér intim tere, egyetlen takarás bal hátul, ezen kívül üres és zárt tért. A három lány piros, fehér, fekete ruhákban. Ez talán az elején nem is fontos. Később igen. Lélekrészek, energiák szimbólumai lesznek, mikor mindenkin csak az egyik színű ruha lesz, melyek filozófiájáról, spiritualitásáról nem beszél az előadás, csak használja. A lányok természetesek a színpadon, s talán nem is lányok néha, hanem nők. (Van, hogy hölgyek, bakfisok, matrónák, asszonyok) Nőiségüket vállalják és használják az akciók során, de sohasem kizárólagosan, önmagáért. Az első sorban ülő nézőnek adott puszi (vagy alma) sem flört, mélyebb jelentése van. Hiszen a versek és az előadás is a női lélek rejtelmeiről (rejtelmeiből) szólna. Vágyról, szerelemről, csalódásról, elhagyásról, magányról. Súlyos érzések, tovább nehezítik a folyamatos befogadást, hiszen jó adaggal kapunk mindegyikből, a játszók őszinte átéléssel dolgoznak. Van, hogy tekintetünk összefonódhat, egészen közvetlenül érezhetjük azt, amit ők. Megemlítődik a beszélgetésen, hogy milyen jó néha ebből kicsit „kijönni”. Hogy milyen felüdítő és vidám, amikor kicsit kamaszlányok vannak a színpadon, akik testükből biciklit formálnak, s önfeledt kirándulást tesznek a szabadba. A dombon lefelé dobál a kerékpár és mikor szétesik, csak a felszabadult kacaj hiányzik. Kicsit ebbe a vonulatba tartozik az előadást lezáró megzenésített vers is, ami a színházról szól. Kedves, egyesek szerint bugyuta, vagy épp naiv. Bármi legyen is, nagyon a sajátjukénak érzem. Ülünk a sötétben és hallgatjuk. Jó hallgatni. Nem mutatnak semmit, az előadásban szerzett emlékeimre tudok figyelni, kicsit befelé. Mikor már túl hosszú lenne, vége szakad. Az előadásnak is.

A gyurmázás jó játék

2008-11-28T13:59:00.000-08:00

Hodászi Ádám kritikája a KonzervArtaudrium előadásáról

Gyerekkoromban is izgalmas volt alakítani, formálni ezt az egyébként visszataszító, ám mégis lágy és puha anyagot. Akkor szerettem igazán, ha valami szép és frappáns tudott születni. A debreceni KonzervArtaudrium Gyurmázás című előadásában ez megvalósul. Az anyag, amit gyúrni kezdtek visszataszító. Abban az értelemben, hogy Szigarjev Gyurma című drámájának elidegenedett, napi életben-maradási problémák és deviáns nemi vágyak által motivált világába nem kerülnénk bele szívesen. Lágy és puha, mert a darab többi szereplőjéhez képest ártatlan fiú lelkébe nyerhetünk betekintést. Ráadásul mindez erősen tördelt szerkezetben, ami igazán alkalmas a formázásra.

Valóság ihlette szöveg ez, (nem csak) orosz nagyvárosok külső kerületinek ifjúsági története, melyben egy fiatal srácnak áldozattá kell lennie. A dráma az elmúlt években, születése óta, nemzetközi sikerre tett szert. Magyarországon az SZFE-n Forgács Péter készítette el 2005-ben, 2006-ban pedig a Szeleburdiák színpad ezzel nyerte meg a XVII. ODE fesztivált (nem művészeti kategóriában).

Ez az előadás nem a pszichologizáló realista játékmód felől közelít, ám annak eszközeit sem veti el. A szöveget eszköznek tekinti, azon részeit „mondja el”, melyek céljait segítik. A fizikai és mozgásszínház eszközeit is használja, szimbolikus nyelven szólal meg. Mindeközben végtelenül zsigeri a hatás, amit kivált. Lehetőséget kapok, hogy Maxim szenvedési velem is megtörténjenek, átérezzem fájdalmát, tragédiáját. A játszók állapotai az előadás választotta keretben pontosak, pedig nincsenek könnyű helyzetben. Egyrészt, a húsz év körüli fiúknak és lányoknak nehéz sorsokat kell felmutatniuk, melyben megerőszakolás, molesztálás, többszörös fizikai és lelki bántalmazás, látens homoszexualitás van jelen. Másrészt két játszó szinte néma és minimális akcióval rendelkező szerepet visz, ám jelenlétük pontos és egyenletes: Egyikük a „szerelem-anya-nőiség”-et asszociáló fehér cipős lány, aki az előadás alatt lassan egyszer körbejárja a teret, néha rúzsozza magát, úgy, hogy csak két rövid jelenetben irányítódik rá az összes figyelem. A másik Maxim barátja, aki a darab kezdetekor már halott. Ő folyamatosan a térben van, nyakában sötét szütyő, tele kövekkel, ezeket hol más szereplők zsebébe pakolja, hol a helyszínteremtéshez használt falapokon gurítja le őket. (Bűneink súlya? A halálé? Megszáradt gyurma – változtathatatlan helyzeteink?)

A deszkák használta (ezek kb. 0,5X1,5 méteresek) alkotja az előadás egyik fontos hatáskeltő eszközét. A deszka lehet ajtó egy bérház folyosóján, piszoár, két ember aurájának találkozása. Egymásra teszik ezeket, ráállnak, emelik vele a másikat, és építhető belőlük embermagas emelkedő, mely az előadást kinyitja a fent és a lent viszonyába is. Ez lehet, hogy bonyolultnak hangzik, de hát nem egyszerű előadás ez, nem „értek” mindent én sem, s az esti beszélgetésből kiderül, ezzel nem vagyok egyedül. Meg az, hogy a többség szerint a pécsi előadáshoz képest jobb lett. De vissza az előadás tárgyi világához! A szereplők nagy része bordó overallban játszik, ez alatt a lányok fekete topott viselnek, a fiúk semmit. Maxim és barátja fehér overallban van, alatta fehér ing, ez utóbbi lekerül Maximról. (Ártatlanság elvesztés? Lelki lemeztelenedés? Gyermeki tisztaság elmúlása? Testiesedés?) A többi szereplő fehér, natúr maszkot is visel. Azt hiszem, mikor konkrét szerepet játszanak (igazgató, osztályfőnök, nagymama), akkor a maszk lekerül az arcukról, mikor pedig az arctalan tömeg hangjait halljuk, akkor nem.

Maxim gyurmázása, mely a drámában talán az ő „értéke”, a többi emberhez képest, itt háttérbe szorul, az előadás első felében van inkább szerepe, gyurmából elkészíti a saját maszkját, később elsikkad. A hatalmas gyurma-fasz, mely az ofő megbotránkoztatására készül, aki nem hagyja nyugodtan vizelni (és cigizni) diákjait, itt is megjelenik, nagyot nevet a közönség. Sok humor is van az előadásban, s a nézők fogékonyak ezekre.

Zsigeri hatásra jó példa Maxim megverése: a játszók körbeállják és deszkáikat (mindenkinek van egy) teljes erőből nekilökik. A fiú testével fogja fel az becsapódó erőket és lehet, hogy technikailag profin el van készítve a jelenet és nem érez fájdalmat, én mégis borzongok az energiák ilyen erős megnyilvánulásától. De a korai elélvezést „jelző” pironkodó szégyenkező köpés is egészen mélyen érint.

Körülbelül az előadás kétharmadáig egyre nagyobb mélységekbe (és magasságokba) jutok el az előadással, mert erősödnek a képek, a jelentek, amelyik után, ha szükséges, felold a zene (ami szintén jó – orosz rock, pop, stb.). Ám a két fiút megerőszakolását, illetve az utána következő jeleneteket nem érzem erősebbnek, mint az előtte lévőket. Nem mondom, hogy nem erősek, de szeretném, ha erősebbek (komplexebbek, zsigeribbek) volnának, hiszen egyre közelebb kerülünk Maxim halálához.

Az előadás legnagyobb előnye, hogy saját formanyelvet képes teremteni, sok más területről vett eszközökkel és ezen az egységes nyelven tud velem kommunikálni, érzeteket kelteni bennem, elmondani nekem valamit. Az ő saját, őszinte történetüket, aminek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.

Ismét Színváltások, ismét naplózunk!

2008-11-07T08:44:00.001-08:00

Immár 3 helyszínen, 4 napig.
A program már kész, a fesztivál honlapján megnézheted >>
És jönnek majd a cikkek, a fotók, a kritikák, stb.
Vidáman, színesen, megújulva nézünk a jövőbe!

Egyetemi Színpad - Hírlevél!

2008-03-24T06:59:00.000-07:00

Kedves Barátaink!

A fesztivál véget ért, de év közben is szeretnénk összefogni azokat a műhelyeket, alkotókat, akik az Egyetemi Színpad szellemiségéhez tartozónak vélik magukat (és mi őket:)). Ehhez azonban közönség is kell!

Ezért márciustól egy e-mailes, Egyetemi Színpados havi hírlevelet indítunk, melyben beszámolunk a társulatok-csoportok közelgő fellépéseiről, sikereiről, gondjáról-bajáról, öröméről, terveiről. A hírlevelet azoknak küldjük, akik a Színváltások 2.-re e-mailben jegyet foglaltak.

Természetesen bármikor fel lehet íratkozni a listára, ha dobsz egy e-mailt a szinvaltasok@gmail.com címre. A leíratkozás is hasonló műveletet igényel. Így a Színváltások egész éves programsorozattá feljesztheti önmagát! Csináljuk együtt!

Üdvözlettel:
Formanek Csaba

Zsiráfivóhely, avagy mi leszek, ha sakkbábu leszek?

2008-03-23T14:34:00.000-07:00

Czingulszki Ágnes kritikája (melyet a fesztiválnak küldött. Örömmel közöljük...)

Minden színpadi alkotás úgy kezdődik, hogy fogja magát egy flúgos fickó/csaj, csinál egy színdarabot és végül vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Én a Zsiráfivóhelyről mondanék néhány szót. Néhány saját szót, ugyanis hallottam, az előadást követő zsivajban, hogy bizony kapott ez hideget meleget egyaránt a nézőktől. Ám lássuk be, ez a zuhany, ha nem is kellemes a színészeknek és alkotóknak, de mindenképpen jót tesz a vérkeringésüknek.

Néhány szóban a darabról: Rakovszky Zsuzsa verseit dolgozza fel. Mozzanatok lettek, kissé függetlenek egymástól, de ki-ki a maga módján, ha ügyes, íze szerint összeturmixolhatja. Egy csipet só, bors, citrom, majoranna, talán kakukkfű a jó adag raguhoz. Ez az új színház, a radikális színház. A régi színház: marhapörkölt, sokáig rotyogó, borral felöntött, házi kenyérrel fogyasztott, kissé drámai. Egy idő után megüli a gyomrom. Kell más is, az élvezetes és üdítő.

Világos, nem játszhatja mindenki Elektrát, kellenek ezek a színes, guruló darabok, mint a Zsiráfivóhely. Akinek ez hiányzik, még keret is beleképzelhető: a sakkbábuk feltámadnak és visszatérnek. Ez a nagy körforgás tehát - ha tetszik, az élet - amibe volt lehetőségük szemernyi időre belekerülni. Mi a mondanivalója? -kérdezték az értetlenebbek. Hát minden darabnak kell, hogy legyen mondanivalója? Azzal, hogy a színészek a színpadra fellépnek nem mondanak-e eleget? Az talán nem egy üzenet? Megmutatják: itt vagyunk - nézzétek, ezen dolgoztunk hónapokig – szórakoztunk és titeket is mosolyra derítünk. Mondunk nektek szakmabeli zsiráfvadász-vicceket, kifaragunk sakkbábokat, főzünk ebédet, veszekszünk nőkön, szerelembe esünk és szerelmeskedünk, majd meghalunk. Igazán nagy teljesítmény egy órában, nem igaz?

Néhány színész még el is tudja hitetni azt a kusza világot, amiben nem a lényeget, hanem a visszhangot kell keresni.

A sebesség-korlátozás 220

2008-03-21T14:17:00.000-07:00

Elérkeztünk a Színváltások 2 végéhez. Ez is olyan váratlanul tört ránk, akár csak az első. Utolsóként a Közép 2-20 zenekar bizonyíthatott.
Ez az a zenekar, amiről megtiszteltetés írni. Azt hiszem ezzel el is árultam magam. A srácokat már régóta ismerem: Csuka Botond (gitár), Klausz Péter (dob), Szigeti György (basszusgitár), Tossenberger Tamás (ének), Zsidi Roland (gitár); Tamást különösen, az egyetemen általában együtt nyűgözzük le a tanárokat tehetségünkkel, agysejtjeinket is közösen szoktuk pusztítani. De nektek is ismerős lehet a név, hiszen egyik blog-szerkesztőnket ismerhetitek fel benne. Ennek ellenére igyekszem megőrizni hidegvérű objektivitásomat (nem promóciós szövegre készülök).
A vérbeli kaposvári banda zene iránt való elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többszöri tagcsere után is még mindig színen vannak (2004-ben Redrum néven indultak, 2006-ban vették fel mai nevüket). Zenéjüket, ők maguk az alternatív rock műfajába sorolnák, de szépirodalmi ihletésű dalokat is találunk. 2007-ben egy demóval (No more silence music) is meglepték a picinynek nem nevezhető rajongótábort, idén márciusban ismét stúdióba vonultak, most már azonban az EP album dukál nekik, melyen hat szám kap majd helyet. Nem amatőr zenekarról beszélünk, az utóbbi egy évben rengeteg lehetőséget kaptak zenéjük bemutatására Budapest különböző klubjaiban.
Eddig szinte az összes koncertjükön ott voltam sokadmagammal, tehát a műsorstruktúrát ismerem, mégis úrrá lett rajtam a feszült várakozás, izgalom, a vágy, hogy az első sorban csápoló fan-ként adhassam át magam a zene örömének. Belépve a koncertterembe széles vigyorral mutattam ki elégedettségemet a sok fiatal láttán. Miközben utat törtem magamnak a színpad felé azon gondolkodtam, hogy milyen hamar túllépte a zenekar a kezdeti „egy-két emberes közönség”-et és jutott el a „teltházig”.
A koncertidő minden percét kihasználva máris az egyik „slágerükkel” indítottak (Giccs). A kezdeti technikai nehézségeket túlélve és a kb. 4. szám után beütött halálfélelmen is felülemelkedve (azt az infót kapták a 2-20-asok, hogy 10 perc alatt be kell fejezniük a koncertet, de szerencsére téves riasztás volt), sorban jöttek a jobbnál jobb számok (Itt vagy, Mindig mondják, Múlnak, Trainspotting). Két meglepetés dallal is készültek. Nehezen képzelhető el egy fuvolás lány egy rock bandában. Legalábbis első hallásra. De úgy látszik bármihez is nyúljanak a fiúk, csak sikert érhetnek el vele. A Latrina igazi alter arcát, sejtelmes hangulatát bepúderezték, így egy sokkal lágyabb, dallamosabb „szalagavatós” zenét kaptunk a szó legjobb értelmében.
Ha egy pillanatra megálltam, és körbenéztem, egy közösen tomboló, táncoló tömeget láttam, akik élvezték a „gitárzúzást”, azt a vicces fegyelmezettséget az instrumentálosok részéről, ahogy egy-egy hangot megrezegtettek a húrokon, és persze Tamás táncát, ami a ska alapmotívumait vegyítette a keringő néhány lépésével, azt a könnyedséget, ahogy feldobta a „szigort” a színpadon. Sokan a szövegeket is tudták. Néhány bekiabálás: „a Moszkva teret játsszátok!’”, és az elmaradhatatlan „vissza-vissza” kántálás, a koncert, a csapat és a számok sikerét bizonyította.

Azoknak, akik szeretik, esetleg nem vetik meg a mai magyar alternatív rock zenét kötelező program Közép 2-20 koncertre menni. Egy fiatal, belevaló banda, akik tudnak játszani és értenek a zenéhez. Fiúk, remélem legközelebb a Petőfi Csarnokban találkozunk!:D

Ahogy mi

2008-03-21T14:04:00.000-07:00

A tavaly novemberi Színváltások után az idei seregszemlén is megmutatta magát az Ars Gaudendi Gratia társulata. A gárda akkor elégedetten; teltházzal és osztatlan sikerrel a háta mögött sétálhatott ki a Sirály ajtaján. Ezért érthető módon ezúttal is tűkön ülve várta őket a kultúrára szomjas nép. A Gaudendi ez alkalommal egy minden ízében saját darabot, az Ahogy én premierjét szánta fesztivál-darabnak. A fiatal rendező, Gyepes Krisztina –talán a tavalyi pozitív fogadtatáson felbátorodva- idén egymaga agyalt ki forgatókönyvet és díszletet egyaránt.

Az ELTE vegyes színtársulatának igazán nem róható fel, hogy biztosra akart menni. A járt út helyett kizárólag járatlan mellékutakat kerestek. A Karinthy Komédiák által jól bejáratott múlt század eleji idősíkot most napjaink modern kora vette át, sok szereplő helyett ezúttal mindössze ketten voltak, komédia helyett pedig borongós pszicho drámát kaptunk.

A darab nyitóképe által kínált impresszió már önmagában is tucatnyi történetet pörgetett le a szemünk előtt. A díszlet ugyanis-hasonlóan a fent említett K. K.-hoz- ismét rendesen helyre tett minket térben is, időben is. A helyszín egy tipikus legény-lak, a dátum pedig legyen mondjuk 2008. március 18. A főszereplő egy kb. 80-90 BPM-re (= a zenei tempók mérését szolgáló mértékegység) lélegző rock and roll srác. Gitár, félig kivégzett Hofbrau-sörök, földön árválkodó depi-gyertyák. Valami nem OK. Aztán előkerül a mobil, ősrégi sms-ek, cigi. Majd a színek is rátesznek egy lapáttal: a feketéről a halál, a pirosról meg mondjuk a szerelem jut eszünkbe. Mi lehet a háttérben?

Név nélküli hősünk vet véget a találgatásoknak. Röptében levágott szenvedés-monológja szétzilált családról, korai felnőtté válásról, rock and rollról, elhagyott és megcsalt nőkről (itt illik megemlíteni a monológ közben illusztratív jelleggel pergő slideshow-t, - jó ötlet volt) szól. Most már mindent tudunk.

Jön A Nő és vele a drámai feszültség! A Nő, egy a száz közül, de talán mégis A Nő. Majd a szokásos dramaturgia: miért így történt? Máshogy is történhetett volna. Csak így történhetett. Pedig „egyedül teniszezni nem lehet”. De a fiú akkor is tönkre tesz mindent maga körül. Utolsó esély? Nincs. Visszatér az indítókép, marad a sör, a cigaretta, a lassú takk és a magány.

A történet röviden így foglalható össze, közte a boldogság mibenlétének feszegetésével, a szerelem és a meg nem értettség anomáliáival, satöbbivel. Gyepes Krisztina története nem eredeti, és egy kicsit Barátok köztös is, de azért szerethető. A már dicsért díszlet, a helyzet atmoszférája akaratlanul is résztvevőjévé teszi az embert a színdarabnak.

A színészek viszont nem nyújtanak kimagaslót. A fiú (Viktor Balázs) semmi különöset nem csinál, a közönséggel kezdeményezett párbeszédei is inkább visszafelé sülnek el. Nincs meg benne az átütő erő, én legalábbis nem hiszem el neki, hogy szenved. A lány (Balla Dorka) viszont minimum egy fokkal jobb. Játéka hitelesebb, életszerűbb, és ami azt illeti, -Viktorral ellentétben- ő rendesen artikulál és a szövegben sem téveszt.

Végeredményben viszont én inkább ajánlanám a darabot, mintsem lebeszélnék róla bárkit is. Akár a fiúhoz hasonlóan –tetszés szerint-sörrel és cigivel a kézben. Mélabúsan vagy vidáman, nyugtázva, hogy „Ja, haver, tényleg így van.”

Bíborcsiga Csoport

2008-03-20T05:26:00.000-07:00

Kedd este héttől a Bíborcsiga csoport vette át a színpadot a Sirály pincéjében, interaktív felolvasóestet prezentálva számunkra (előre lelövöm a poént, az interaktivitás nemigen valósult meg, mert a közönség nem hozott verseket, haha, mármint a poénnak haha, nem a verstelenségnek... belebonyolódtam, vissza a zárójeltelen világba..) Na, itt már mindjárt jobb!

Szóval egy nagyon koncept felolvasóestet láthattunk, a konceptet úgy értem, hogy a végletekig küzdöttek a művészek, hogy minden egyben legyen.

Egy teljesen szimpla felolvasóestet kell elképzelni, négy ember olvasgat, satöbbi, viszont! Egyszer csak az egyik remek elmébe herripotter-varázsként nyilallik a felismerés: Mi lenne, ha színek szerint csoportosítanánk a verseket? Naés ettől kezdve létezik a CMYK előadás (szubjektív eszmefuttatás volt, nem valós információkon alapul, amolyan ahogyanazt Nóricka (jujj, kávékell) elképzeli - bocs). A CMYK egyébként a négy nyomdai alapszín elnevezése, azaz kék, piros, sárga, fekete, a kéket Finy Petra, a pirosat Oláh Szofi, a sárgát Finy Alexandra, a feketét pedig Mészáros Zsolt képviselte. Az alapötlet szeint a színtani bevezetőt követően minden költő a színéhez kapcsolódó saját és hozott verseket olvas fel, természetesen megfelelő árnyalatú ruhában, közben a háttérben projektorról szép színes képeket látunk, a blokkokat pedig az impresszionista hangulatot fokozandó, harmonikamuzsika választja el egymástól - természetesen koncepciózus formában, lásd, Kék duna keringő, stb. Két ponton borult a remek elképzelés: a projektor csak fekete-fehérben működött, és a harmonikás srác sem játszott valami nagyon harmonikusan, höhö! A saját versek közül nekem Oláh Szofi művei tetszettek a legjobban és Mészáros Zsoltéi a legkevésbé, utóbbiakat néhol erőltetettnek, a mondanivalójukat pedig elcsépeltnek találtam. A Bíborcsiga csoport mindenképp dícséretet érdemel, hiszen sokkal nagyobb felkészülést igényelt az előadásuk, mint egy átlagos, "kommersz" felolvasóesté. Külön jó ötletnek tartom, hogy a nézőtéren szétosztották az alkotók verseit, így akár a szobám magányában, vagy netalántán a vonaton is élvezhetem az olyan sorokat, mint például "Rendeltem két, a séf kedvence átkot" (Finy Alexandra: Elixírprés), vagy "tüdővírágot rőtre lélegezz" (Oláh Szofi: A torz arányok cirkusza). Utószóként talán annyit jegyeznék meg, hogy innen is puszilom a nézőtér soraiban helyet foglaló, a fesztiválon már fellépett, vagy még fellépni készülő színészeket, akik végigbeszélgették/röhögcsélték/dudorászták az egész előadást! Tényleg nem értem, hogy ha valaki még ráadásul tudja is, hogy milyen szar érzés ott állni/ülni a színpadon úgy, hogy a közönség láthatóan nem figyel, akkor ugyan miért nem lehet csöndben maradni, vagy kimenni?? A Bíborcsigáéknak pedig gratulálok, jó úton haladnak!

Münchausen báró utazó kalandjai

2008-03-20T04:36:00.000-07:00

Kedden délután öttől a Münchausen báró című előadást láthattuk a Sirály pinceszínházában. A program szerint a műfajt a vásári komédia és az utcaszínház jelzőkkel lehet legjobban behatárolni, én mégis inkább mozgásszínháznak nevezném a látottakat. A végéről kezdem a sztorit: a darab után jól megbeszéltük egymás közt, hogy milyen remek kis mozgásszínházasdit láttunk, oké, kicsit alternatív, de azért érthető. A férfi-nő kapcsolatról szólt. Pont.

Azért csak odamentem beszélni pár szót az alkotókkal, hogy nehogy nagyon mellélőjek a cikkel, meg hogy megkérdezzem, ugyan miért választották a Münchausen-címet. Ekkor ért a meglepetés, megtudtam ugyanis, hogy a darab (mondjuk a cím alapján nem is annyira meglepő) a legendás lódító (figyeled? alliterálok!) történeteit dolgozza fel, mozgásszínházas formában. Szóval itt néztem egy nagyot, és ezzel nem a produkciójukat akartam minősíteni, mert tényleg nagyon jól csinálták, amit csináltak. Remekül hozták az általunk kigondolt koncepciót, viszont az ő elkpzeléseik abszolút "nem jöttek át" (by Réka). Azt is sikerült kiderítenem, hogy a két szereplő egyáltalán nem tanulja a mozgásművészetet, lényegében ketten alkotják a csoportot, és ez a tény azért eléggé elismerésre méltó, tekintve, hogy kidolgozott és ügyesen megvalósított elemeket láthattunk. Ha ennek az előadásnak adnának egy teljesen más címet (pl. Ahogy én, az úgyis szerelemről szól, illetve a szeretnitudás képességéről, na), akkor teljesen rendben lenne a dolog!

Az egész előadás alatt egyébként engem leginkább az a jelenet ragadott magával, ami a színfalak mögött zajlott, a vastaps közben a két szereplő mit sem sejtve a függönyön tátongó résről és annak másik oldalán kíváncsiskodó Nóráról (lsd: cikk írója, odalent), önfeledten és boldogan átölelte egymást. Látszott az arcukon a boldogság és az alkotás elégedettsége, és ez itt a lényeg, kéremszépen. Na és ez átjött, de maximálisan!

Mitől döglik a művészfilm?

2008-03-20T03:41:00.000-07:00

Avagy a Partizán Filmstúdió werkfilmje

A Partizán Filmstúdió Werkfilm című kisfilmje egy tízpercnyi karikatúrába öltött pofon a mai magyar művészfilm-valóságnak. A Partizán nevű rádióműsor triója által rögtönzött filmstúdió műve meta film, azaz film (az egyébként nem létező) filmről. Az alkotók –illeszkedve a művészfilmek általános sémáihoz- minimalista díszlettel dolgoznak, kevés helyszínen, kevés (három) szereplővel.

Ami a dramaturgiát illeti: a film vezérfonalát (egy werkfilmnek megfelelően) a filmről értekező (szigorúan poénra vett) interjúk teszik ki. „A kétezres évek legjobb filmje”…”A XXI. század legjobb alkotása”. Ezekkel a nem kevés gúnnyal átitatott kijelentésekkel a művészfilmek alkotóinak földtől való elrugaszkodottságára célozgatnak. Felemlegetik még a magyaros betegségben szenvedő, mindenhez értő Bélát is, aki-legyen szó bármiről- mindennek kiváló szakembere. Vagy pl. elsiratják az elhunyt kaszkadőrt, aki hősi halált halt, „…de megérte, mert nagyon jó lett a film!”.

Az interjúk mellett kisebb jelenetekkel is megbolondítják a filmet.Ezek között központivá válik egy bizonyos kaukázusi kispocok boncolása. Igaz, hogy „áramot vezettünk bele, felvágtuk a gyomrát”, de végül –az egyébként állatvédő- művészek is kénytelenek bevallani, hogy ez talán már túlzás volt. Az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen snittek(pl., hogy WC-papírral a kézben nyilatkoznak, vagy, hogy versmondás közben a toalettbe hánynak) reprezentálásával a művészfilmek művészinek szánt, néha érthetetlen ízléstelenségeit, brutális jeleneteit karikírozzák ki.

Annak ellenére, hogy Kálmán, MG és Viora botcsinálta színészek, ebben a kisfilmben maradéktalanul eleget tesznek a feladatnak. A Werkfilm ugyanis bármikor alkalmas arra, hogy kávészünet hosszig tartó önfeledt derűt csaljon az arcunkra. Ha úgy tetszik: ez a trió aztán tudja, mitől döglik…!

Újraírható a történelem?

2008-03-18T13:40:00.000-07:00

Nagy volt a tolongás hétfő este a Sirály „színháztermének” bejáratánál. A jegyek már rég elfogytak. A leggyorsabbnak sikerült bejutniuk, de akadtak olyanok is, akiknek vissza kellett menniük az emeletre sörözni. (Csaba megígérte, hogy lesz majd még máskor, máshol előadás.) A Színváltások 2. „fénypontjaként” a Radikális Szabadidő Színház társulata játszott. A Zsiráfivóhely sikere után tegnap debütált a Brutus. A darab Paul Foster művének nyomán készült Formanek Csaba rendezésével.

A történet viszonylag egyszerű: Cat (Szitás Balázs) újraírja Brutus történetét, és még március idusa előtt be akarja fejezni. Az időutazás során a drámaíró konfliktusba keveredik szerelmével és saját hőseivel is. A történet előadásmódja már egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A történelemkönyvekből ismert eseményeket most kicsit más szemszögből láthattuk. Keveredtek a hangnemek. Az alapvetően komor storyt számos vicces jelenet szakította meg. Brutus (Sütő András), Caesar (Szűcs-Szabó Máté) és Cassius (Kovács Dániel) rapelését és Stahr (Pokorny Szilárd) megnyilvánulásait emelném ki leginkább. De volt még benne szerelem, ének, zene, tánc, szép hegedűjáték és kegyetlen zsarolás is. Erotikában sem volt hiány… Nagyon ötletes volt az ágyjelenet. Egyik pillanatról a másikra Cleopátra (Szakács Zsuzsanna) szobáját felülnézetből láthattuk. Minden és mindenki „eldőlt”, csak az ágyon „fekvő” szeretkező pár állt. Dícséret illeti a díszletet. Mármint azt a kevés díszletet, amit nagyon jól használtak fel. Az előadás elején fellógatott papírokat az egész darab során felhasználták, szerepük teljesen univerzálissá vált. Az asztal is többfunkciós volt, továbbá Cassius egyetlen szék segítségével játszott el (nagyon jól) számtalan szerepet. Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket. A legtöbben ügyesen formázták meg a különös karaktereket. Az egyes jellemfejlődések egyértelműen érezhetőek voltak. Tetszett, hogy a színészek az indulatos részeknél is szépen beszéltek. A szélsőséges érzelmkifejezéseket is tisztán lehetett érteni. Mindezek ellenére a másfél órát kicsit hosszúnak éreztem ehhez a darabhoz. Jónak találtam a (főként korhű) jelmezeket, de a darab végén Móga Piroska kék tornacipője valahogy nem illett oda. A jelenetek nagy része túl elől játszódott. Ha egy kicsit hátrébb vitték volna a színpadon ezeket a jeleneteket, akkor talán még egy nézősort is be lehetett volna rendezni.

És hogy mi a darab vége, újraírható-e a történelem? Nos erre nem válaszolok. A legjobb, ha mindenki elmegy a következő előadásra és megnézi. Már ha egyáltalán sikerül bejutnia…

Jazzes kis finomságok

2008-03-18T08:19:00.000-07:00

Bevallom, én a jazzt csak a már-már arcpirítóan kommersz és rádióbarát minőségében tudom befogadni és feldolgozni, ezért is voltak fenntartásaim az EQT jazztrió koncertjével kapcsolatban, de meglepve tapasztaltam, hogy nem csak elviselni el tudom őket, hanem őszintén élvezni is.
A 2004-ben alakult trió (Gömöri Márton, Gömöri Péter, Bubnó Márk) elég puritán felállásban zenél, semmi szaxofon, még egy dögös hangú énekes se, de tényleg sokszínűt alkot. Volt itt folk, rock, szving, blues, free jazz kellemes egymásutánban, a zene példásan fegyelmezett, de áradó, a tagok egymás legkisebb rezdüléseit is figyelik, és akikben ennyire él a zene iránti alázat és élvezet, ott meg már nagy baj nem is lehet.
Énekes híján, frontemberként a dobos, Bubnó Márk funkcionált, akinek ezúton is szeretnénk gratulálni a hamarjában kialakult rajongótáborához, dobolás közbeni élénk arcjátékával és humoros, kissé iskolai szavalóverseny-szerű felkonfjaival akkor is visszarángatta a figyelmünket, ha az egy kissé belassultabb impró közben elkalandozott volna.
A Kuplung az ő esetükben (ellentétben a tegnapi alter-rock Levitatio-val) nem igazán bizonyult tökéletes környezetnek, székként funkcionáló sörös rekeszek helyett helyes kis kanapét képzelnék el, ahol egy pohár bor társaságában beszélgethetnénk magfúzióról, vagy kanti filozófiáról, miközben a háttérben szolidan szólna a „sokszínű merengős jazz”.

Feleselők: A mi színházunk

2008-03-18T05:30:00.000-07:00

Az első Színváltásokon a Feleselők Színpad előadásában A bárány megkísértése című Szilágyi Andor darabot, illetve Gogoltól az Őrült naplóját láthattuk, melyek nagyon mély nyomot hagytak bennem. Az idei fesztiválra a Mi színházunk című előadásukat hozták, amelyet a szervezők a színháztörténeti kalandozások/világirodalmi kollázs címkékkel láttak el. A közel egy óra alatt megelevenedtek előttünk a világirodalom leghíresebb/legfontosabb darabjainak híres párosai, dialógusai, láthattunk részleteket többek között Madách: Az ember tragédiájából, a Rómeó és Júliából, a Hamletből és a Godot-ra várvából, de megelevenedtek a Tóték szereplői is Örkénytől.

Jakab Ádám és Ács Tamás előadása most is lenyűgözött. Fantasztikus volt, ahogy a két színész egy másodpercre sem esett ki a szerepéből, viszont akár egy szempillantás alatt képesek voltak átlényegülni valami egészen más karakterré. Hihetetlenül erős jelenlétet igényelt a színpadi elrendezés is, a nézők a színészek körül ültek, akik interaktív játékukkal bevonták a közönséget is a "színházcsinálás folyamatába". A humor végig jellemezte a darabot, egyes etűdöket kifiguráztak a szereplők, másokban érezhettük a drámai feszültséget. A veszprémi fiúk teljesen profi előadást nyújtottak ezúttal is, viszont nem érezhető rajtuk a fásultság, vagy a nagyképűség szikrája sem. A darabjaik frissek, lendületesek és minden részletükben kimunkáltak, a színpad és a színház iránti alázat pedig átsejlik a darabokon. A Feleselők munkája talán nem olyan újszerű és sokkoló, mint például a KonzervArtAudrium társulaté, viszont számomra sokkal közelebb áll a szó klasszikus értelmében vett Színház és Színészet fogalmához, megint köszönöm Nekik ezt az élményt!

2008-03-18T02:25:00.000-07:00

Poszt Nirvana 2008 Hungary

A név kötelez, vagy mégsem?

A Levitatio egy furcsa zenekar. Igen, furcsa, azért, mert a tegnapi volt az első éles koncertjük életükben. Ebben önmagában még semmi különös nem lenne, de abban már igen, hogy a tagok már-a dobostól eltekintve, aki huszonkét éves-a harmincas éveiket tapossák, és ez idáig még nem nyilvánultak meg előttünk színpadon.

De ha már megnyilvánultak: a zenekar neve a levitatio, azaz lebegés szóból, illetve abból a- valljuk meg, egy komolykodó zenekarhoz képest-megmosolyogtató tényből ered, hogy a trió három tagjából kettő is a Levente névre hallgat. És ha már a Levitatio beszélőnév: tegnap este a lebegés állapotát egyelőre még közel sem sikerült előidéznie a srácoknak.

Nirvana rulez

Nirvana-tor hangulatot viszont annál inkább! A deklaráltan Nirvana és Pearl Jam közeli zenekar nem hazudtolta meg eme zenekarok iránt érzett tiszteletét és szeretetét. A Cobain fizimiskáját másoló Pintér Levente énekes vélhetően egyenesen a megboldogult Kurt ruhásszekrényéből aggatta magára a jófajta zöldes (?) kockás ingjét, kitűrve, persze.

A Nirvana-párhuzam nem merült ki pusztán külsőségekben, hiszen a Levitatio - azon paradoxon ellenére, hogy saját angol és magyar számaik vannak- egyelőre nem nagyon képes túlmutatni egy szimpla Nirvana-tribute bandán. Zenéjük vázát egyértelműen a nirvanai depresszió lengi körül, helyenként dühöngéssel felturbózva, néha sajátos elemekkel ötvözve.

Levitatio-mix

Ugyanis néhol azért megfigyelhetőek voltak egyedi megoldások is: pl. még a koncert legelején a fiatal és erőtől duzzadó dobos, Burucs Szabolcs egy remek –mondjuk - afrikai törzsi dobszólóval hívta egybe a koncertre gyűlteket. Egy másik ponton pedig (a nagyjából az egyetlen számban, aminek a címét is megtudhadtuk, a 18. születésnap címűben ) egy kis reggae ritmus is bekígyózott a Kuplung dohos koncerttermébe, de a metálzúzda is belefért a műsorba. Illetve emellett az énekes részéről volt még itt csipetnyi Kispál - és Rammstein-kántálás is.

Személyekre lebontva: a gitáros Lelkes Levente hozta a kötelezőt, nem nagyon hibázott, a játékában megvolt a kellő energia. A dobos amellett, hogy kiváló témákat szórt, vokálozott is, sőt, pár pillanatra showmani erényeket is felvillantott. Ő egy kicsit ki is lógott a depresszív, „öngyilkos leszek”- atmoszférából, üde színfoltja volt az estének. Az énekes, a már említett külső megjelenése mellett az énektémában is leginkább az erőteljes Cobain-féle reszelős/taglózós hatásra törekedett, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Éneklési módja ugyanis inkább a Hobotól megszokott beszélős ordibálásra emlékeztetett. Ennek ellenére, ha éppen nem erőltette az ordibálós kántálást, egészen kellemes énekhangot is ki tudott csiholni magából. Fel kell azonban róni a közönséggel való kommunikáció szinte teljes hiányát, ami persze betudható a rutintalanságnak is.

Van remény

Összegezve viszont a Levitatio koncertjén abszolút pozitívum volt, hogy zeneileg meglehetősen pontosak voltak a fiúk, úgyszólván egyáltalán nem kellett minden számot a közepén újrakezdeni. Szintén bíztató volt, hogy fel lehetett fedezni a Nirvana-i burok lebontására való törekvéseket is. Ha az uraknak sikerül megtalálniuk az aranyközepet, és meghagyják a Nirvana lecsupaszított zenei alapjait, sokkal több egyedi megoldással megpakolva, akkor még bármi is lehet. Addig viszont marad a Nirvana Tribute Band skatulya.

Felolvasóest

2008-03-18T02:23:00.000-07:00

Bodnár V. Róbert és Rónay Miklós prózáiból, verseiből hallottunk egy csokorra valót. Ihletet a zűrzavaros világból merítenek, gondolatviláguk az irónia tükrében lebeg.

Kint várakozunk. Egy lelkes fiatalember egyszer csak kikiabál: Hölgyeim és uraim, a felolvasás kezdődik! Amint helyet foglaltunk és kezdődhetne a vers-áradat, néhányan azért odaszólnak a "srácoknak", hogy nem kellene azért magukról pár szót mondani!? Így a két szerző felkonferálta az előadást (ami nem nyúlt el epikus hosszúságúra, talán azért is, mert most a versek voltak a főszereplők).

A műveket az ELTE színjátszó csoportja tolmácsolta a közönségnek. Köszönet nekik is. A legtöbb vers középpontjában az ősz, az elmúlás, a halál motívuma található. Iszonyatos fegyelmezettséggel vezényli az éjszaka karmestere, ahogy a láng csillapodik, amíg ki nem alszik, ahogy a nap múlásával minden el nem múlik. Egy haláltusa hangversenye ez.

Az Énekes madár c. próza egyetlen mondatban összefoglalva: a meg nem értett művész, aki az örök magányra van ítélve. A zeneszerző a különc, az "ellenséges barbár" az átlag polgárral szemben. Ő gyönyörködteti az utóbbiakat, ő visz színt az életbe, azért, hogy a végén "keresztre feszítsék". A magány, a társtalanság rémei mindig is üldözték a világirodalom nagyjait. Nem csoda, ha eme két kortárs költőt, írót is foglalkoztatja ez a téma. A kulcsmondat a legpontosabban foglalja össze ezt az állapotot: "belső kényszer a magányra".

A szerzemények szókimondóak, semmivel sem törődve arcunkba vágják az igazságot, a szép magyar nyelv minden eszközét felhasználva ("50-es rövidre vágott tehén"=kocsmárosné). A legjobb bizonyíték erre az Otthonra c. levélalapú mű. Egy egyetemista fiú ír haza szüleinek, hogy mennyire szereti Pestet. Optimistán azt hihetnék a gyerekkori emlékeket hallva, hogy itt minden rendben van. De aztán megtudjuk, hogy a fiú valószínűleg egy házibuliban van, ami azért nem biztos, mert az alkohol és a drog már rég megtette hatását. A suli jól megy neki, de néha még eltéved az épületben, mert csak ritkán látogatja. De azért szereti Pestet. A lecsúszott életet véljük felfedezni, valakiét, aki felmegy a fővárosba tanulni, hogy jobb élete legyen, de aztán csak egyre lejjebb és lejjebb kerül azon a létrán. A zárás a legfrappánsabb: "lassan elvesztem az eszméletemet, szóval zárom soraimat".

Az utolsó felolvasásra szánt darab (Pilóta szeretnék lenni) egy nagyon erős állítással kezdődik: "az írók haszontalanok". Inkább pilóta szeretne lenni az alany, sokkal jobb élet az. Csak repülne, szárnyalna. És azon ábrándozna, milyen lenne ha író lenne. A kezdeti önmegtagadást feloldja a jobb írói lét célként való kitűzése.

Általában a felolvasásokon én vagyok az az ember, aki a leghamarabb elveszti érdeklődését, figyelmét. Ez a 45 perc azonban végig a földön tartott. Volt ugyan egy-két nehezen érthető rövid vers, és néhány olvasási baki a színészek előadásában, de a legjobban csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam meg, melyik művet melyik szerző írta.

Küklopsz Művészeti és Filmes Egyesület

2008-03-17T14:46:00.000-07:00

A Küklopsz Műhely egy 2003 novemberében alakult filmes műhely, ahol a tagok megismerkedhetnek a filmkészítés rejtelmeivel, elsajátíthatják a kamera előtti és mögötti „viselkedést”. Ez egy olyan szakmai műhely, ahol a foglalkozások résztvevői játékos és drámajátékos feladatokban vesznek részt, beszédgyakorlatok során megtanulják a helyes és érthető (filmre vehető) tiszta beszédet, mozgástréningek során erősítik fizikai állóképességüket. Mindezeket pedig a tagok filmek készítése során kamatoztathatják. A „filmjátszókör”, ahogy nevezik saját magukat, azzal a céllal jött létre, hogy igényes filmalkotásokat hozzanak létre, és hogy hasznosan töltsék el a szabadidejüket. Tagjai között az ELTE, a SZFE, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem is képviselteti magát.

A Sirályban négy filmüket vetítették le:
• Tóbiás (2003) Mádl Miklós rendezésében
A film első mondatai Franz Kafka A törvény kapujában c. művére emlékeztettek. Az őrt itt a vasutas (Dobó Dániel) személyesítette meg. Ez a férfi senkit sem akart átengedni a vasútállomás várótermén, hogy megakadályozza, hogy elmenjenek a vonattal, hiszen az elutazás egyenlő a meneküléssel. De ordítozása hasztalan volt, az emberek felszálltak a vonatra.
• Határ (2004) Horkai Tamás rendezésében
Itt is az utazás motívum volt a meghatározó, valamint az emberi kapcsolatok, illetve azok hiánya. A főszereplő (Erős Zoltán) végig keresett valamit vagy valakit (a piros ruhás nőt- Fekete Gabi), de azt nem érte el, a kapcsolatfelvétel sikertelen volt. A film végén kiderül, hogy csak álmodott, le kell szállnia a vonatról, mert a határra ért. Mindez tényleg csak álom volt?
• Isapur (2005) Mádl Miklós rendezésében
Ebben a kisfilmben is megtalálhatjuk a keresés motívumát, de az érzelmeké a főszerep. A fiú (Herczeg Tamás) meg akarja menteni haldokló apját (Michael Mehlmann), de elbukik a nő (Bánfalvi Eszter) keresése miatt, aki valójában maga a Halál.
• Vadon (2006) Horkai Tamás rendezésében
A történet egy erdőben játszódik, ahol három fiú (Erős Zoltán, Kiss Miklós, Pál András) kirándulni, hiúzra vadászni indul, merthogy abba az erdőbe telepítettek pár hiúzt. Ismét a keresés motívum az, ami uralja a filmet, illetve az olyan érzelmek, mint a kíváncsiság, ami arra buzdítja a fiatalokat, hogy a kerítésen átmászva, tiltott területen bolyongjanak a hiúzok miatt.

Kár, hogy a vetítővászonként szolgáló lepedő miatt kevésbé tudtam élvezni a vetítést. De a leginkább azt sajnálom, hogy az alkotókkal nem tudtam beszélgetni, mert nem voltak jelen.

Indulunk

2008-03-17T04:02:00.000-07:00

Jó kezdet, jó kezdet. A Zsiráfivóhely finom radikalizmusa után egy abszurd őrület a debreceni KonzervArtaudrium-tól, így kell belevágni egy Színváltások kettőbe!
A KonzervArtaudrium Induló-ja után naivan megkérdeztem, hogy mennyi volt a darabból improvizáció, majd mikor tudomásomra hozták, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy mi NEM improvizáció, kicsit újraértékeltem a látottakat. Ennek fényében ugyanis a darab első fele inkább amolyan bemelegítésnek tekinthető, amivel már érthető és elnézhető az a kis vontatottság, lendületbeli megállás, amelyet addig valamilyen nehezen emészthető és/vagy felesleges rendezői koncepciónak tartottam.

A színészek erős színpadi jelenléte és tehetsége miatt még így is elismerően hümmögtem volna, kis hiányérzettel persze. A váltást nekem egyértelműen a babás jelenet hozta meg, ekkorra szabadult fel a maradék, még talonban tartott színészi energia és kreativitás is, hiányérzetemet mintha elfújták volna, orgiába torkolló babafej csókolgatással, pálinka-fürdővel, és kánkánozó halott nagypapával, olyan improvizatív szituációkkal, amivel egy nagyon elvetemült Monty Python filmben éreztem magam, a kifejezés teljesen pozitív értelmében.

Külön tapsot érdemel a nagymamát játszó Gombos Renáta, aki rezzenéstelen arccal küldte a legjobb poénokat, illetve Hanvai Eszter, aki szerintem teljesen kimerítette a szexuális elfojtásokkal küszködő, és mellesleg Freud-ot szorongató gyerek szerepét. De a többiek is a legtöbbet hozták ki az alapszituációból (egy család indulni készül valahová, de a készülődésnél nemigen jutnak tovább, itt egy túl erős rúzs, ott egy túl éhes családfő és kezdődhet minden előröl), az előtt meg tényleg le a kalappal, hogy végig rögtönöztek, habár ebben rejlett gyengéje, de úgy erőssége is a darabnak.
Akinek pedig még ez sem lett volna elég, részt vehetett a Fantom revü elmaradása miatt beálló szabad órácskában a Zsiráfivóhely vs Induló ideológiai harcában (hehe), vagyis inkább egy kötetlen beszélgetésben, egyetemi színpadról, jelenről, előadásokról, ami miatt tényleg egy szellemi közösségben éreztük magunkat.

Pintér Zoltán: Retrospektív

2008-03-17T03:38:00.000-07:00

Kisfilmek 40 percben. Pintér Zoltán 2002 és 2007 között készült videós, filmes munkáiba nyertünk bepillantást. Szám szerint hét darabba. Részemről sajnos csak hét darabba. Egyszerre félelmetesek, kiábrándítóak, kiforgatják valós világunkat, ugyanakkor még sem tudsz felállni és kijönni, tekinteted a vásznon ragad. Ő maga így mutatja be munkáit: „kísérleti filmek, meditatív videó-kollázsok, paranoia és költészet - minden, ami belefér”. Nagyon találó, alkotásaiba tényleg minden belefér. Benyomásokat, pillanatnyi érzéseket, hangulatokat kapunk el, erre épít az alkotó is. Nincsenek konkrét történetek, eseményszálak, csak az, amit látsz és, amit érzel ezek láttán. Magával ragad a hangzás és a képiség, de beleélni nem tudod magad, mert ijeszt a látvány.
Fő ihletet adó témáknak az egyedül létet, magányosságot, elveszettséget, irányítottságot jelölném ki. A legtöbb kisfilmben egy vagy két embert találunk, ezeket az utazás, a menekülés köti össze. A Vision impossible a magam részéről különösen említésre méltó, mert ez mutatta be a legjobban az emberi lét esendőségét. Szédítő vágások, homályos arcok mind a kiúttalanság jelei. Egy mindenben kételkedő férfi áll a középpontban, elveszve. A végén egy lerombolt városképet kapunk harangszóval egybekötve. Örvényben a pokolban; ez a film alcíme.
Kapunk olyan videókat is, ahol több embert látunk, mint a sétáló utca, ahol egyszerűen csak rögzítették az embereket. Ahogy sétálnak, ahogy beszélgetnek. Konkrét arcok nincsenek, le van lassítva. Éppen ezért volt olyan érzésem, hogy hiába vannak körülöttem emberek azon az utcán, akkor is az számít, hogy egyedül vagyok, nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok.
Az utolsó kisfilm, az Impressions, ami egy japán workshop-zanza, rántott a pokol legmélyebb bugyraiba. Emberek állatokként, emberek robotokként, és emberek gyilkosokként. Itt minden megdőlni látszott, ami kicsit is emberi. Homályos, kitakart arcok, valami félelmetes, bizarr sötétség. A Kocka c. film jutott az eszembe, amikor az ember elveszti önmagát, aurája elválik saját lényétől, kontrollt nem ismerő lénnyé alakul.
Lassú-gyors váltások, az elszédítés, elhomályosítás művészete. Nem mindennnapi érzéseket kelt életre. Játék a képpel, játék a szemnek.
Tetszett. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan fura érzések kavarogtak bennem. Talán csak a sok félhomály, a képek életlensége zavart egy kicsit. Mégsem mondanám, hogy vegyük ki, csináljuk újra 100%-os élességgel, mert talán ez volt az, ami létrehozta azt a légkört, azt a hangulatot.

"Kell nekik, mint a bor, a szex vagy az áldás…" (Színház) - megnyitó és Zsiráfivóhely

2008-03-16T18:26:00.000-07:00

2008. március 16., vasárnap. Újra Színváltások a Sirályban. Mindenki nagyon izgatott.
A fesztivált Gyepes Krisztina és Formanek Csaba nyitja meg.

Az első előadás a Színváltások 1-ből ismert Zsiráfivóhely a Radikális Szabadidő Színháztól. Ezt az „afrikai mesét a szerelem és az idő születéséről” a szerencsésebb nézők már harmadjára láthatták -ősszel a premieren kívül a darab főpróbáját is megnézhettük (ezekről véleményt itt olvashattok lejjebbTossenberger Tamás tollából), mégis harmadszorra is tudott újat nyújtani. Volt egy szereplőcsere, valamint a jelenetekben is voltak kisebb változtatások.
Bevallom, azok közé tartoztam, akik megpróbálták valamiféle történetsémát ráhúzni a Zsiráfivóhelyre, valamilyen skatulyába dugni, értelmet keresni benne, hiába. De nem csak én voltam ezzel így. Többen éreztük azt, mintha az egész egy kicsit túl lenne zsúfolva, ugyanakkor hiányzik valami, ami átfogja. Azonban az előadás utáni beszélgetésen a rendező, Formanek Csaba és színészei rávilágították arra, hogy ne a szokványos történet után kutassunk, mert nem erre építettek, hanem hangulatokra. A darab valójában nem más, mint etűdök sorozata Rakovszky Zsuzsa verseinek ihletésére. Képekből, impressziókból áll, egyfajta „képzőművészeti színház”. Lehetetlen szituációkat mutat be, amik végeláthatatlanok, összeférhetetlenek, reménytelenek, ahol az emberek nem találják a közös hangot, nem tudnak kapcsolatot létesíteni. Az életet viszi színre és magát az embert, a sebezhető, magányos, társra vágyó embert.
Még most sem világos teljesen, talán csak egyedül nekem. Én azt éreztem az előadás alatt, hogy túl sok mindent akarnak mondani, mégsem „jött át”, ahogy Pély Barna mondaná. Talán a Zsiráfivóhely nem színházba való, annál több.

Kedves Érdeklődők,

2008-03-16T18:09:00.000-07:00

itt a Színváltások 2, ami az őszi Színváltások sikere miatt került megrendezésre, ahol kiderült, hogy ma is lézetik egyetemi színjátszás és van igény rá, hogy a jövőben is legyen. A 3 napos fesztivál keretében budapesti és vidéki társulatokkal találkozhattok, ifjú költők mutatják be verseiket, vetítéseket láthattok és tehetséges zenekarok is fellépnek. Itt róluk olvashattok, illetve képeket is nézegethettek! De ha hozzászóltok az írásokhoz, azt is szívesen vesszük!

Domokos Dóra

Saliga Réka

Szabó Ildikó

Takács Nóra

Tossenberger Tamás

Tóth Anett

Egyetemi színpadunk Színváltásáról...

2007-11-25T14:18:00.000-08:00

Stábunk tagjai az elmúlt héten azon munkálkodtak, hogy a Színváltások fesztivál minden mozzanata dokumentálva legyen. Reméljük, tetszettek az interjúk, kritikák, beszámolók, amelyeket ezalatt a pár nap alatt olvashattatok, mi igyekeztünk mindig jó munkát végezni. Az alábbi kis összefoglalásban a mi véleményünket olvashatjátok, megtudhatjátok, hogy hogy éreztük magunkat a Színváltásokon! Ha egyetértetek, azért, vagy ha nagyon nem, hát azért írjatok megjegyzéseket a cikkhez!

Elvállaltam ezt a „munkát”, mert jó újságírói gyakorlatnak tartottam többek között. Valahonnan meg kell szerezni az első tapasztalatokat. Féltem is, hogy nem fogom érteni a darabokat, nem az én ízlésemnek megfelelőek lesznek. Most visszatekintve az elmúlt hétre pozitívnak ítélek meg mindent. Egy-egy előadás hihetetlen energiával bírt, ragadta meg a nézőket, mondanivalójuk mindenkihez eljutott. Emberekkel csordultig telt Sirály, lelkes, izgatott színjátszók, költő-palánták, szervezők, a szakma nagyjai. Így jellemezném a fesztivált.
Színváltások. A cím is magában hordozza a bizakodást, reményt, hogy igenis sikerül átadni valamit ez alatt a négy nap alatt az odalátogatóknak. A művészet szeretetét, támogatását, befogadását. Mondhatni teljes sikert értek el a fesztivál létrehozói. Bebizonyosodott, hogy vannak olyan tehetséges emberek, akik miatt érdemes színházba járni, akiknek szükségük lenne az Egyetemi Színpad újjáéledésére. Nemcsak azoknak, akik „játszanának”, hanem a fiatal értelmiségieknek is. Létrejöttében nem kételkedem.
Színváltások. Egy új „szín”, egy új látásmód. Egy hely, ahová bárki betérhet, akár szórakozni, akár beszélgetni, akár kiszakadni a racionalitásból. Művészet a művészetért. Ezt a jövőt szeretném látni magam előtt. - Szabó Ildikó

Hogy mit jelentett nekem a fesztivál?
Egyfelől kihívást, hiszen meg kellett írni ezt a kis naplót. Kíváncsi voltam, de féltem is, én még sohasem csináltam ilyet. Jó volt azt érezni, hogy számítanak rám, és hogy valami fontosat teszek. Másfelől lelki táplálék volt. Kiszakított a mindennapokból, a monoton robotból, színt vitt szerintem mindannyiunk életébe. Bár fárasztó volt szinte egész nap ott ülni, de kárpótolt az, hogy láthattam, milyen tehetséges fiatalok vannak közöttünk. Büszkeséggel töltött el, hogy láthattam őket, akik talán az elkövetkező évek ünnepelt színészei lesznek (ki tudja?). Ezen a négy napon felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb, köszönet érte. Sajnálom, hogy már vége, vissza kell térni a való világba! De újult erővel teszem ezt és vágok bele a vizsgaidőszakba, amihez mindenkinek sok sikert kívánok! - Saliga Réka

Előttem Réka leírta már, hogy ez a fesztivál egy kihívással, szórakozással és munkával teli vegyes kombó volt számunkra, élveztem én is persze. Ehhez azt tenném hozzá, hogy az külön szerencse és öröm számomra/számunkra, hogy voltaképpen –ha minden jól megy- az elmúlt héten az ELTE Egyetemi Színpad-mindenfajta ömlengés nélkül- történelmi léptékű előadássorozatát láthattuk. Megismerhettük Formanek Csabát, aki kezdeményezte a régóta halogatott, vagy csak egyszerűen fel nem ismert igényt a vérátömlesztésre, és akinek-úgy tűnik- átkerült a kezébe a staféta. Az is kiderült, hogy vannak tehetséges színtársulatok is, meg olyan nézők is, akik kíváncsiak rájuk, de eddig egészen egyszerűen a kommunikáció és az önmenedzselés hiányának betudhatóan előadó és befogadó nem találta meg egymást. Ez az, ami most -ha egyelőre csak négy napra is-, de megváltozott és a jövőben tartósan megváltozhat. Jó sansz van tehát arra, hogy ne csak az ELTE színpad múltbeli szelleme, hanem a jelen is részévé válhasson az egyetemi színjátszás krónikájának.Úgyhogy én pedig ehhez kívánok sok sikert és kitartást! - Tossenberger Tamás

Amikor Anett barátném felhívott, hogy lenne ez a kis négy napos elfoglaltság, először eléggé szkeptikus voltam a dolgot illetően. Örültem persze, hiszen szeretek írni, de biztos voltam abban, hogy négy nap után bőven elég lesz a színházasdiból és a nehezen értelmezhető darabokból, amatőr társulatokból. Hatalmasat tévedtem! A veszprémi Feleselők Társulat és az Ács Tamás által feldolgozott Gogol darab már első nap óriási hatással volt rám, ezt csak fokozta a Hetényi/14 Lorca előadása, vagy a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye. Habár szinte minden napom felét a színházban töltöttem, mégsem volt annyira fárasztó ez a munka. Jó volt a tudat, hogy minden nap mennem kell, néznem kell, írnom kell... és jó volt érezni azt a hatalmas energiát, ami a szervezőkből, színészekből, a Színváltások sikerén munkálkodókból áradt. Ez az igazi színház iránti elkötelezettség! Úgy érzem, hogy sikerült visszahozni a régmúlt idők, a '70es évek legendás Egyetemi Színpadának hangulatát, és ha már ez a közösségi érzés, a szenvedély, a tenni akarás megvan, már igazán semmiség magát a Színpadot régi pompájába visszaállítani! Igazán fontosnak tartom tehát, hogy kapjon egy épületet az Egyetemi Színpad, hogy egyfajta kulturális központként, fórumként üzemelhessen az ELTE hallgatói számára. - Takács Nóra

Interjú Formanek Csabával

2007-11-25T05:16:00.000-08:00

A fesztivál utolsó napján, a Zsiráfivóhely megismételt premierje után Formanek Csaba szervezővel készítettünk interjút. Olyan témák is szóba kerültek a késői időpontban, mint az Egyetemi Színpad jövője, a Radikális Szabadidő Színház tervei, vagy a Zsiráfivóhely című új darab, illetve azt is megtudhatjátok, hogy hogyan lehet csatlakozni a társulathoz!

-Hogy foglalnád össze ezt a négy napot?
-Huhh! Most nem nagyon térek magamhoz! Még nem fogtam fel igazán, hogy elkezdődött, főleg azt nem, hogy véget ért. Szenzációs volt szerintem! Amikor a fesztivál ötlete felmerült, akkor nagyon sok szkepszis is megjelent bennünk ezzel kapcsolatban, hogy mennyire sikerül majd megvalósítani a rengeteg programot. Lesz-e vajon befogadó hely, kijövünk-e annyi pénzből, amennyink van, és hogy lesznek-e nézők, tényleg lesz-e érdeklődés. És én személy szerint nagyon izgultam amiatt is - mert nem ismertem a társulatokat, csak párat közülük -, hogy tényleg eljöjjenek játszani, nem hagynak-e cserben minket. Ilyenkor persze ez egy rossz dolog, hogy ilyenen kell izgulni. Végül minden nagyon perfekt volt, mindenki megérkezett, mindenki, amit ígért, azt hozta és eljátszotta a darabját. Mindegyikben nagyon sok munka volt, és ez valahogy nagyon jó érzéssel töltött el, hogy sikerült egy csokorba gyűjteni azokat, akik valamit gondolnak, és valamilyen úton-módon, sok munkával azt meg is valósítják. És az is nagyon örömteli volt, hogy itt az utolsó pillanatokban sikerült lelkes önkénteseket találni újságírásra (stábunk megilletődve kuncog, irul-pirul - a szerk.), lelkes önkénteseket fotózni, videózni, és egyáltalán, egy csomó mindenben rengeteg ember segített. Hogy ez most létrejött, az nagyon sokaknak köszönhető, gyakorlatilag mindenkinek, aki itt megfordult az elmúlt 4 napban.

- Hogy érzed, megindult a párbeszéd az egyetemi színtársulatok között?
- Feltétlenül. Én azt láttam, hogy nagyon sokan megnéztük egymás előadásait. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az, aki előző nap, vagy aznap játszott, az utána beült megnézni a többieket. Meg aztán a hajnalig tartó büfézések során kimerítő beszélgetések zajlottak múltról-jövőről. Mi már azért előzőleg futottunk egy kört, mindenkivel felvettük a kapcsolatot, és valami jövőképet vázoltunk fel, hogy mi hogyan gondolnánk a továbbiakat, és ez is viszonylag értő fülekre talált. Most nekem úgy tűnik, hogy az az 1-2 csoport, akik még a fesztivál előtt nem reagáltak a jövőt firtató e-mailünkre, most már a fesztivál után ők is fognak.

-Mi a következő lépés az Egyetemi Színpad feltámasztása felé? Hogyan lesz tovább?
-Most pihenünk. Nem, először iszunk valamit, aztán pihenünk. Még holnap elpakolunk, vissza kell vinni a cuccokat az egyetemre, aztán át kell gondolni az életünket, és utána rögtön azzal kezdjük, hogy megpróbálunk szerezni egy állandó helyet, lehetőleg az egyetemen belül. Megindul egy elég erőteljes lobbi, de talán nem is kell annyira erőteljesnek lennie, hiszen úgy tűnik, hogy a Rektor úr, a Rektori Hivatal és az EHÖK is támogatja kezdeményezésünket. Hogy ténylegesen miben tudnak nekünk segíteni, és mit tudnak ajánlani, az majd kiderül. Én azt tippelem, hogy ez igazán február végére tud komoly vizekre eveződni. És ami nagyon fontos: megkapjuk az ELTE Egyetemi Színpadért Alapítványt, ami most a könyvet (Nánay István: Profán szentély című könyve az Egyetemi Színpad történetéről- a szerk.) kiadta, és amelyet annak idején Jordán Tamásék éppen e célból hoztak létre. Át fogják adni nekünk, többször tárgyaltunk már erről velük, és határozott ígéreteket kaptunk.

Ezután, gondolom, elindul egy pályázati mechanizmus is, tehát megpróbálunk pénzt szerezni céljaink megvalósítására. Ugyancsak számítunk szponzorokra, sőt, talán uniós források is megnyílhatnak. Nem akarunk mi a szegény egyetemünk emlőire szorítkozni csupán, hanem önállóan és autonóm módon kezdeményezni fogunk egy csomó mindent, ami nyilvánvalóan az oktatási ügyek mellett az egyetem vezetőségének is borzasztóan fontos, de esetleg eddig, vagy mostanában, az utóbbi években picit kevés figyelem tudott rá terelődni. Gondolok itt tehát az egyetem teljes kulturális életének koncentrálására, ösztönzésére, természetesen különös tekintettel a színházra, de minden más műfajra is.

-Mennyi időbe telt, míg ezt az egészet megszerveztétek?
-Az ötlet tavasszal merült fel, méghozzá annak kapcsán, hogy Jordán Tamásék megkeresték a Rektori Hivatalt, hogy segítsenek a könyv kiadásában, mindenféle, a '90-es években maradt anyagokkal, információkkal, adatgyűjtéssel. És akkor ott felmerült, és bennünk is színjátszókban külön - ez egy érdekes párhuzam volt -, hogy valahogyan az ELTE berkein belül is legyen az 50 éves múltnak egy megemlékezése. Az ötlet ráadásul az EHÖK-ön belül is létrejött. Tehát gyakorlatilag három kezdeményezés hirtelen találkozott, kiderült, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy ne csak egy emlékműsor-est legyen, hanem csináljunk egy fesztivált is, ami a jelenről próbál számot adni, az igazából az én ötletem volt. Ezt először elég nagy szkepszis fogadta, de sikerült végül keresztültolni. És ez nagyon fontos: a szemle nem jöhetett volna létre, ha a Sirály – és annak vezetője, Szalai-Szabó István, aki a 90-es években a Szerb utcai Egyetemi Színpad egyik meghatározó alakja volt - nem ajánlja fel nagyon-nagyon olcsón - szinte nulla forintért -, három teljes napra a helyet. Itt meg kell említenem, hogy nézőcsúcsot döntöttünk a Sirályban, pedig azért elég sokan szoktak oda járni és ott is sokszor szokott ingyenes előadás lenni, de ennyi ember még sose volt ott, mint jó pár előadáson ezen a fesztiválon. A szervezésben aztán nyáron persze volt egy kis pangás, de én Szegeden voltam a Thealter fesztiválon, és például a kiállítás anyagával, amit mi is megkaptunk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettől, ott találkoztam először. Valamint volt ott egy beszélgetés Répássy Andrással, a régi Egyetemi Színpad egyik színészével, mindenesével, és akkor én már személyesen megismerkedtem vele, és ő biztosított támogatásáról. Ekkor a szerencsés fordulatoknak köszönhetően hirtelen nagyon úgy tűnt, hogy minden és mindenki akarja, hogy legyen ez a fesztivál, és nagyon sokan elkezdtek ebben segíteni. Ősszel folytattuk a szervezést: az utolsó pillanatok teltek nagyon intenzíven. Egy csomó minden akkor derült ki, hogy mit kell még szervezni, mi hiányzik, mire nem gondoltunk korábban, valamint bennem még rengeteg új ötlet merült fel, hogy ez is kell, meg az is kell, tehát itt a végére teljesen bolondokháza lett. Egyszerre csináltam a Radikálissal a főpróba-hetünket, és lógtam a telefonon egyfolytában, mert mindennel megtaláltak a többiek. De azt hiszem, hogy végül minden sikerült. Összességében nem volt olyan nagy meló, mint amilyenek először tűnt.

-Térjünk át az új darabotokra, a Zsiráfivóhelyre. Stábunk két tagja már kétszer is látta a darabot, és találgattunk, hogy mi a sztori tulajdonképpen. Beavatsz minket, vagy találgassunk még?
-Hmm, nem mondom el inkább a történetet.

-Az Isten te voltál?
-Haha, nem, én egy afrikai kőfaragó mester voltam.

-Hol lehet legközelebb látni ezt a darabot?
-Jó kérdés! Nekem ez a tér most nagyon tetszik, ez most jobban bejön, mint a Sirályban. Úgyhogy most megpróbálom a Merlinnel egyeztetni, hogy hadd játsszuk itt ezt az előadást, igazából februártól, valószínűleg, mert vizsgaidőszak jön, és a srácok nagyon elfoglaltak lesznek, és pihenjenek is. Rájuk fér! Úgyhogy februárban, ha sikerül havonta kétszer-háromszor játszani, az már jó lenne.

-Csak a Zsiráfivóhelyet, vagy mást is?
-Nagyon nehéz egy előadást fenntartani és egy következőre készülni egyszerre. Ráadásul elég intenzív színészi tréningeket is tartunk évközben, munkánk gerincét ez képezi. Ezt az előadást valójában egy hét alatt raktuk össze, addig képeztük magunkat, etűdöket gyártottunk, a versekkel foglalkoztunk, szóval a lényegre koncentráltunk, mert ugye „kit érdekelnek a színdarabok!”, az előadás tényleg az utolsó pillanatban készült el. Most új tagokat fogunk toborozni, és akkor elkezdődik megint egy tréningmunka, és lesz egy új előadás is valamikor, reméljük, minél hamarabb, de ezt már valószínűleg nem én fogom rendezni, mert az utóbbi időben már egy kicsit sok volt. Vannak itt a srácok között olyanok, akik motiváltak ez ügyben, el kell kezdeni mindenkinek valahol.

-Hogy jött a darab ötlete?
-Ez a csapat május elején jött össze, egy elég radikális frissítés eredményeképpen, és én már akkor Rakovszkyval akartam foglalkozni, tehát a Rakovszky Zsuzsa-versek voltak meg először, de még nem tudtuk, hogy mit csináljunk velük. Aztán volt egy nyári táborunk, ahol nagyon sok érdekes gondolat született, és az alapok akkor rakódtak le. Az előadás folyamatosan épült, beletettünk egy csomó ötletet, és úgy éreztük, hogy útban vagyunk egy organikus világ felé, amely önmagában működik. Minket azt hiszem, hogy ez érdekelt a legjobban.

-Az új tagok toborzása hogyan fog zajlani?
-Plakátolunk majd az egyetemen, meg az interneten is hirdetünk. Ez abszolút nyitott, eddig is úgy volt, hogy bárki jelentkezett, én senkit sem küldtem el, nem tartottam felvételit, meg más hasonló ostobasággal sem zaklattam az érdeklődőket. Azt hiszem, mindenkivel lehet dolgozni, aki komolyan gondolja a színházat. Mindenkinek meg lehet találni azokat a képességeit, amiket a színpadon valamilyen módon meg tud nyilvánítani. Aki nem bírja ezt a munkát - mert ez egy nagyon kemény munka, fizikailag és lelkileg is, nagyon sok időbe és energiába kerül, és nem mindig esik jól az embernek vasárnap reggel tízre odajönni és próbálni egész nap-, az előbb-utóbb elmegy. Az a tapasztalat, hogy a kevésbé elhivatottak feladják. De azért láthatóan vannak, akik bírják és szerintem nem is akárhogyan!

-Köszönjük szépen az interjút!
-Én is nagyon szépen köszönöm!

Saliga Réka
Szabó Ildikó
Takács Nóra
Tóth Anett

Interjú Bognár Endrével

2007-11-22T11:32:00.000-08:00

A drámaíró pályázat nyertesét is sikerült „elkapnunk” néhány kérdés erejéig. Egyfelvonásos drámájának címe: Megálló.

- Melyik egyetemen tanulsz?
- Az ELTE-n vagyok német és filmszakon sokadik éve.
- Hol hallottál erről a pályázatról?
- Ez nagyon egyszerű, ki volt rakva a faliújságra egy plakát és onnan olvastam a lehetőségről.
- Azonnal kedvet kaptál az írásra?
- Mondjuk azt, hogy volt már valami elég régóta a fejemben és ez így egy jó alkalom volt, hogy végre megírjam.
- Ez volt az első munkád?
- Igen.
- Szóval az első drámáddal nyertél. Ez nagy teljesítmény. Röviden összefoglalnád nekünk?!
- Maga, ami történik benne, annak az az érdekessége, hogy nem történik benne semmi. Egy férfi áll egy órán keresztül egy megállóban és összefut érdekes emberekkel, velük beszélget.
- Honnan jött az ihlet, ez a téma?
- A saját életből. Az ember ül otthon, a papír fölé hajol és elképzel egy helyzetet, ami ehhez hasonló. Áll egy ember magányosan egy buszmegállóban, valahol a nagyváros külső részén, várja a buszt, ami persze nem jön. Ez benne van a való életben.
- Volt arra lehetőség, hogy elolvasd a többiek írásait?
- Nem hiszem, nem hallottam ilyenről, de kíváncsi vagyok az írásaikra, szívesen elolvasnám őket.
- Mit szólsz Nánay István kijelentéséhez, miszerint idén nem osztott volna ki első helyet?
- Csak annyit, hogy mégis adott.
- Köszönjük!
- Én köszönöm az érdeklődést.

Saliga Réka

Szabó Ildikó

Jubileumi Műsor

2007-11-22T02:45:00.000-08:00

Elérkezett a Színváltások utolsó napja. A jubileumi műsor 16 órakor kezdődött Hudecz Ferenc rektor úr és Jordán Tamás színművész köszöntőjével. A rektor úr a biztató jelenről beszélt. Azt szeretné, hogy ez a dolog erősödjön tovább, és a fesztivál jövőre akár zenével és tánccal is bővüljön. Jordán Tamás azt mondta, életének legmeghatározóbb része volt az Egyetemi Színpadnál töltött időszak. A fiataloknak sok sikert kívánt, biztosítva őket, hogy minden rokonszenve az övék.

Ezt követően az ELTE BTK Zenei Tanszékének Pro Musica Hungarica Vegyeskara operakórusokat adott elő Erdős Ákos vezényletével.

Ezután a drámaíró pályázat eredményhirdetése következett. A díjakat Nánay István és Cseszregi Tamás adta át. Nánay hangsúlyozta, hogy ő más drámákra számított. A fiatal írók a múltból vették át a mintákat, szerinte követniük kellett volna a változásokat: a XX. századi klasszikus drámák helyett az elmúlt 30 év kortárs darabjait kellett volna alapul venniük. Ő szíve szerint nem is osztott volna ki első helyet. De abban sikerült megegyeznie a bíráló bizottság tagjainak, hogy a legjobb pályamunka Bognár Endre Megálló című alkotása. A második helyezett Izsó Zita lett Függés című munkájával, a dobogó képzeletbeli harmadik fokára pedig Molnár Dániel állhatott fel Kultúrház című írásáért. (A drámaíró pályázat győztesével interjút készítettünk, olvassátok el azt is!)

Az eredményhirdetést a fogadás, majd a Kerekasztal beszélgetés követte, melyről részletesebben itt olvashattok. Rövid szünet után az "Eötvös" Művészeti Együttes Egyetemi Koncertzenekar kápráztatott el bennünket Bach: 6. Brandenburgi versenyével, mely Baross Gábor Liszt díjas, kiváló művész, a zenekar vezetője szerint "a világ zeneirodalmának egyik legmélyebb tűzű zenéje" és "a Vivaldi három tételes művek Bach-i leképezése". Az Egyetemi Koncertzenekar 1957-ben alakult, de az első koncertjük 1958. március 8-án volt, így ezt a dátumot tekintik a kezdetek kezdetének, a jubileumi koncertjüket 2008-ban szeretnék megrendezni, és várják szeretettel az érdeklődőket! A kurta koncert után az ELTE Néptáncegyüttes adott elő erdélyi és magyarországi táncokat, művészeti vezetőjük Valach Gábor volt.

Fél kilenckor kezdődött a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjának premierje (melynek nyilvános főpróbájáról itt olvashattok Tossenberger Tamás tollából). A nagy érdeklődésre való tekintettel az előadást meg kellett ismételni, így a Jubileumi Műsor csaknem éjfélig tartott.

Saliga Réka
Takács Nóra

Kerekasztal-beszélgetés

2007-11-21T16:43:00.000-08:00

A 17:30-kor kezdődő Kerekasztal beszélgetést Nánay István nyitotta meg, részt vett még: Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András (az Universitas színésze volt, propagandistája, mindenese egy időben) és Formanek Csaba (a fesztivál szervezője, az ELTE BTK társulatának, a Radikális Szabadidő Színháznak vezetője).

Mondanivalóját egy rövid összefoglalóval kezdte az Egyetemi Színpad történetéről, melynek létrejöttéhez saját szavaival fogalmazva kellett egy Petur, az egyetem támogatása és erős diák-akarat, vagyis ez egy alulról és felülről jövő kezdeményezés volt egyszerre. Az Egyetemi Színpad nemcsak nyitott volt, hanem az akkori értelmiség legális találkozóhelye. Ez volt az első és egyetlen olyan hely, ahol nyugati és archív filmeket vetíthettek.

Nánaytól Jordán Tamás vette át a szót, akit őszintén meglepett, hogy ennyi fiatal kíváncsi a régmúltra. Hangsúlyozta, hogy abban az időben még nem volt TV, internet, nagyobb társadalmi különbségek, a legfontosabb számára az egymásrautaltság, a közösséghez való tartozás élménye volt. "Egy ívású (és egy ivású) emberek munkálkodtak az Egyetemi Színpad fejlesztésén."

Répássy is hangsúlyozta ezt az összetartó erőt, ami nem csak a tagoknak, hanem a látogatóknak is sokat adott szellemileg. Ezek az évek formálták meg későbbi, felnőtt énjüket. Legnagyobb élményei a Déry és Illyés szerzői estjein való közreműködés és segédkezés voltak.

Vasy Géza emlékei közül az 1991. április végén tartott búcsú estet emelte ki, ennek a bevételéből született meg az Egyetemi Színpadért Alapítvány, amely a Nánay István által írt Profán szentély című könyv megjelenését támogatta, melyet a jubileum alkalmából adtak ki.

Az Egyetemi Színpad megszűnése után Göncz Árpád támogató levelet írt a Színpadnak, így újrakezdhették a munkát a Szerb utcai épület falai között. Az új igazgató Puskás Tamás lett, aki a Fidelio című lap (jelenleg Pesti Est) indulásának körülményeire emlékezett. Az Egyetemi Színpad jelenlegi helyzetéről a következőket mondta: "Ciki, ha egy egyetemnek nincs színpada! Ha van egy hely, az emberek odamennek, és leülnek, és mondják, és gondolják, és megbeszélik. Ez nagyon fontos!" - hangsúlyozta a Színpad kulturális fórumot betöltő szerepét. Végül 1996-ban bezárt az Egyetemi Színpad.

Az újabb kezdeményező Formanek Csaba. 2002-ben alakult meg a Radikális Szabadidő Színház, akik kezdetben az Ajtósi Dürer Kollégium pincéjében próbáltak. Elmondta, hogy akkoriban is több egyetemi színtársulat működött az ELTE-n egymástól elszeparáltan, mit sem tudva a többiek munkájáról, egyáltalán: létezéséről. "Mivel nehezen találtam embereket, úgy gondoltam, nincs igény az Egyetemi Színpad újraélesztésére. Azonban a Színváltások Fesztivál bizonyítéka annak, hogy igenis vannak érdeklődők. Kaptunk már rektori ígéreteket is a támogatásról".

A beszélgetés Répássy bíztató szavaival zárult, szerinte most kell összefogni az ELTE-n a színtársulatoknak, mert kell az intézményesített keret is. Igazán megható pillanatnak lehettünk tanúi, amikor a "nagyok" szimbolikusan átadták a staféta botot a jelen generációjának, és ígéretet tettek az Alapítvány elnökségi és kuratóriumi posztjainak átadására is. Most rajtunk a sor!

Saliga Réka
Szabó Ildikó
Takács Nóra
Tossenberger Tamás

Radikális: Zsiráfivóhely (főpróba) -"A világ mozdulatlan"

2007-11-21T07:45:00.000-08:00

Ahogy azt már a fesztivál esti előadásain megszokhattuk, egy mp3 lejátszót sem lehetett leejteni, annyian passzírozták be magukat a Sirály alagsori nagytermébe, hogy az elsők között láthassák az egész fesztivál headliner előadásának, a Zsiráfivóhelynek a főpróbáját. A darabot a Színváltások szülőatyjának számító Formanek Csaba által vezetett társulat, a Radikális Szabadidő Színház adta elő. A színdarab Rakovszky Zsuzsa verseinek (elsősorban az Egyirányú utca című kötet) afféle zenés-táncos-mozgásművészeti adaptációja.

A történet szerint egy afrikai kőfaragó mester, Balim-bo Baru annyira egyedül van, hogy unalmában már nem tud mit kitalálni, mint azt, hogy kifarag egy sakktáblát, rajta bábukkal. Álmában ő lesz a kőkirály, és életre kelnek a kőbábuk, majd pedig élő emberi formát öltve szóródnak szét a világban. Az előadás egyik kulcsmondata a „Nincs múlt idő, a múlt nem múlik el”. E szerint a gondolat szerint tehát van egy jelen, amiben a múlt létezik ugyan, de mindig feloldódik benne, a „világ mozdulatlan”. Ennek érzékeltetésére van egy többször visszatérő motívum, a „semmi ágáról” ingázó kövek sokasága, amik „a világ idejét mérik”, illetve egy másik, a szinte végig a színpadon látható homokóra. Ezek a kellékek az időt, mint megfogható, de meg nem mozduló egységet kezelik. Ebben az időfelfogásban különböző emberi állapotokat,sorsokat,kapcsolatokat (halál, szerelem, szexualitás, bódultság, stb.) történelmi jelentőségű eszközök megjelenését (a fegyver motívum többször visszatér) követhetjük nyomon, már amennyire befogadóképességünk megengedi. Fontos szerep jut Smithnek (Kovács Dániel), az afrikai vadásznak. Ő vezeti le a címadó zsiráfivóhely értelmezését. Smith rámutat, hogy a zsiráfoknak ahhoz, hogy vizet tudjanak magukhoz vételezni, egy igen időigényes mozdulatsort kell elvégezniük, hogy hosszú testüket megfelelő pozícióba tereljék, az ivóvízhez lehajolandó. Ez a pozíció pedig azért veszélyes, mert bármikor lecsaphatnak rájuk a lesben álló vadak. Ha viszont nem vesznek magukhoz vizet, akkor nem maradnak életben. Ezzel párhuzamosan: ha az ember nem kóstol bele az élet vizébe, akkor él ugyan, de nem élhet igazán, ha pedig az élet vizét választja, akkor igazán él, de bele is halhat.

A Radikális színpad jellegzetességei, az árnyjátékok, a mozgásművészeti elemekkel felépített táncok és a zene különös sokszínűséget adtak az egész előadásnak. Feltűnő volt a zenék változatos kavalkádja: Chopin mellett megfért itt rap-betét és Kispál egyaránt. Az árnyjátékok és vetítések pedig szintén zseniális húzásnak bizonyultak. Ami a színészi teljesítményeket illeti: a már említett Formanek Csaba szórakoztató és komoly is egyben, mint ahogy az egész darab is, az ő játékát nem igazán érheti kritika. Mellé leginkább talán Kovács Dániel tudott felnőni, aki az előadás legmulattatóbb momentumait produkálta. Mellettük a többiek kissé talán súlytalannak tűntek, de mentségükre legyen mondva, hogy nem is kaptak akkor szerepet, ami alapján ítélkezni illene felettük. A darab bizonyos pillanataiban könnyed, alapvetően azonban a nehezebben emészthető filozofikus tartalom uralta, ezért tipikusan nem egyszermegnézős darab. Remek alkalmat kínál a ma este, bő három óra múlva kezdődő premier arra, hogy aki még nem látta, az azért nézze meg, aki pedig már látta, az pedig azért üljön be ismét a Zsiráfivóhelyre!

Hetényi/14 - Lorca - Vérnásszertartás

2007-11-21T03:27:00.000-08:00

A Hetényi sulié volt a terep kedd este kilenctől, ha a csúszást is beleszámítjuk, körülbelül fél tízkor álltak a Sirály világot jelentő deszkáira. A Hetényi/14 elnevezés egy humán tagozatos szakközépiskola társulatát takarja, akik ezen az estén egy Lorca darabbal, a Vérnásszal örvendeztettek meg bennünket. A darabot megzenésítve adták elő (zenéjét szerezte: Pap Gábor), gitár és fuvolakísérettel, prózai részt szinte alig tartalmazott az előadás. A Lorca dráma eleve épít a népies elemekre, népdalokra, mesékre, amit tökéletesen jelenített meg a csoport, a "spanyolos" hangulat elérésére nagyszerű választás volt a gitármuzsika.

Említettem a csúszást, az oka több, mint valószínű, hogy a pinceberendezés teljes átalakítása volt (értsd: ahol eddig a színészek játszottak, ott most a közönség foglalt helyet, és fordítva). Ez egyrészt jobb volt így, mert talán többen fértünk be, viszont sokat takartak az oszlopok (előlem általában a főbb cselekményeket).

Az első jelenetnél érdekes megoldást választottak, ugyanis három cselekmény zajlott egyszerre a színpadon, az anya és a fiú, Leonardo és a családja, valamint a cseléd és a mennyasszony beszélgetését láthattuk párhuzamosan, a többi szereplő a földön feküdt, halottként. Így azért elég nehéz lett volna követni a történetet, de később szerencsére letisztultak a dolgok, viszont ezután is az összes szereplő mindvégig a színpadon volt.

A társulat fontosnak tartotta a drámai hatás elérését, szorongást, feszült figyelmet akart kiváltani a nézőkből, és ez sikerült is nekik, például olyan eszközök bevetésével, mint a folyamatos lódobogás, a fekete-fehér ruhák, az erős fények használata, vagy, hogy a színészek folyamatosan előre néztek, ami valljuk be, igen nagy önfegyelmet igényelt. A ló-motívumot végig vezető-szálként alkalmazták, például úgy mustrálta az anyós és após a fiatalok fogait, akár egy lóvásáron a lovakat szokás. A színpad berendezése, a dalok és az életfonal-motívum engem az antik drámák világára emlékeztetett és valahogy az egész mű atmoszférája is ezt az érzésemet támasztotta alá.

Mindent összevetve nagyszerű darabot láthattunk a Hetényi/14 társulat előadásában, érződött, hogy profi rendező keze munkája, és a színészpalánták is figyelemre méltóak voltak. Az egész egy kidolgozott, összefogott darab benyomását keltette, remek ötletekkel és komoly kreatív munkával a háttérben. Hetényi/14, csak így tovább!

Egy elfeledett szentély

2007-11-21T03:24:00.000-08:00

Tegnap délután pontban 16 órakor vette kezdetét az ELTE Egyetemi Színpad rendezvénysorozatának keretén belül a Nánay Tamás által Profán szentély névre keresztelt könyv dvd-mellékletének vetítése. Ez az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet támogatása nélkül nem történhetett volna meg. A film egy átfogó metszetet volt hivatott adni az ELTE egyetemi színjátszásának nosztalgikus emlékké nemesedett 50 évéről.

Rajtam és egy-két szervezőnek tűnő fiatalon kívül még egy idős és lelkesen múltat idéző néni képezte a ’nézősereget’, majd idővel két társam is csatlakozott az eseménynek otthont adó Sirály vetítőtermi házimozizásához.A közel két órás műsor felvonultatott színi előadástól és némafilmtől kezdve, a slide show-val kísért zenés és prózai előadáson át az egyetemi színjátszásban és kultúrában autentikus személyekkel készített interjúig mindent, aminek köze lehetett az elmúlt fél évszázad egyetemi színpadi performanszaihoz. Így például láthattuk ( a teljesség majdnem teljes igényével ) : Az özvegy Karnyónét, A végzetes szerelem játéka című darabot, az Incidens az Ingeborg koncerten előadását, különböző hangversenyekből ( pl. Bach-est, Francia-est ) részleteket, Radnóti- és Pilinszky-verseket Mensáros László előadásában, a Kaláka együttes előadóestjén többek közt József Attila-verseket megzenésítve, Karinthyt Latinovits Zoltán előadásában. Végül felelevenítették még Bródy János, Kristóf Tibor és Cseh Tamás az ELTE profán szentélybeli szerepléseit.

Egy terjedelmesebb interjúblokk emlékeztetett azokra az időkre, amikor Latinovits Zoltán még szavalókört vezetett az egyetem berkein belül, vagy például amikor még Jordán Tamás is az ELTE színpadán csillogtatta tehetségét. Azt is megtudhattuk, hogy bizony pár évtizeddel ezelőtt még ez a színpad, ez a közeg jelentette a műveltség, a színjátszás, és egyáltalán a kultúra Mekkáját, az értelmiségiek, a bimbódzó klubélet egyik legrelevánsabb fórumát.

A filmvégi lebontott színterem és Bródy melankolikus zenei aláfestése félreérthetetlen jelzés volt arról, hogy a gyorsétterem-internet-laptop-harmadik generációs mobil erőteljes kvartettje által fémjelzett mai valóságunkban ez már megközelítőleg sincs így.

Ionesco: A kopasz énekesnő (angol nyelven) - Tátika Dráma Klub

2007-11-20T05:17:00.000-08:00

Az ELTE-TÁTK Tátika Dráma Klubja ismét előadta a Kopasz énekesnőt, de ezúttal angol nyelven. Az idegen nyelvű változat kevesebb embert vonzott, mint előző nap a magyar. Viszont nekem ez sokkal jobban tetszett (lehet, hogy azért, mert már másodjára láttam). A színészek intenzívebben játszottak, mind a testükkel, mind a hangjukkal. Na, igen, a hang. Elkerülhetetlen az, hogy ha más nyelven adunk elő valamit, akkor a kiejtés minél tökéletesebb legyen. Erről nem szívesen nyilatkozom, mert be kell vallanom, hogy az én kiejtésem sem a legjobb, ezért egy „kollégámat” kértem meg, hogy véleményezzen. Szerinte „voltak gondok vele”, de ettől függetlenül érthető volt.

Vajon minek köszönhető, hogy jobb volt a színészi játék? Elolvasták volna, hogy mit írtam róluk? Vagy csak az a lámpaláz múlt el, ami érezhettünk az első előadáson (ami persze érthető, hiszen ők voltak a fesztivál első napjának első bemutatkozó csoportja)? Nem tudom a választ, de rendkívül örülök neki. Hajrá, csak így tovább!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

A Célpont Irodalmi Alkotócsoport felolvasó estje

2007-11-20T05:12:00.000-08:00

A Célpont Ifjúsági Irodalmi Alkotó Csoport 2005. januárjában Kabai Zoltán, illetve a Célpont Iroda kezdeményezésére jött létre. Alapító tagjai azok a fiatalok, akik a Célpont Iroda 2004. decemberében meghirdetett vers- és prózaírói pályázatának díjazottjai lettek. A csoportban akadnak prózaírók, versírók és performansszal foglalkozó alkotók is. A tagok több helyen publikálnak: Új Holnap, Debreceni disputa, Együtt, Café, Zempléni Múzsa, Parnasszus, Spanyolnátha (http:// www.spanyolnatha.hu/). 2007-ben megjelent az Egész lenni magammal című antológiájuk 500 példányban. Az antológia több városi középiskolában és a Célpont Irodában került bemutatásra rendhagyó irodalomórák keretében, 2007. november 19-én pedig a Sirály nézőközönségéhez is eljutottak.

Az estét Kabai Zoltán, költő, író, performer nyitotta meg. Publikációi megjelentek a Spanyolnáthában, a Pánsíp webfolyóiratban, napilapokban, közölte az Új Holnap, a Parnasszus, az Új Forrás, a Magyar Műhely, a Napút, a Palócföld. Ő a csoport mentora.

Őt követte Tamási Katalin, aki a versei közül hetet osztott meg velünk. Katalin a csoport alapító tagjai közé tartozik, jelenleg az ELTE angol-filozófia szakán tanul. Én egyszeri hallás után azt éreztem a felolvasottakból, hogy egyfajta mélabúval tekint a világra. Az elmúlásról beszélt, ajtók csukódásáról, önmagunk kereséséről, arról a ritka érzésről, amikor hátsó szándék nélkül tudjuk élvezni egymás jelenlétét. A költeményeket kronologikus sorrendben mutatta be, mindegyikhez fűzve egy kis kommentárt a megírás körülményeiről.

Ezután Bósa Diána, az ELTE magyar szakos hallgatója olvasta fel 3 novelláját. Azzal foglalkozott, hogy ha életünknek nincs értelme, akkor van –e értelme tovább folytatni az egészet; az emberi személyiség, az érzelmek elvesztése, a nélkülük való élés milyen őrjítő, bénító, kétségbeejtő érzés vagy éppen arról, hogy a kávéautomaták, gépek (férfiak) tökéletlenek. Az ő írásai azonban ott a remény, a hit, hogy igenis érdemes folytatni; ott van a szeretet mentőövként, ami segít megőrizni a humánumot, az emlékeket.

A lányok után Kabai Zoltán mutatta be nekünk néhány versét második kötetéből, a Repülőszőnyeg címűből. Ez a kötet 2000-ben jelent meg. A költeményeknek nincs címe, illetve mindegyiknek a Repülőszőnyeg, az olvasás bárhol elkezdhető, befejezhető. Kellemes előadásmódja, fanyar humora mosoly csalt arcunkra, ami néha harsány nevetésben tört ki, rendkívül élveztük.

Bevallom, nehéz véleményt mondani úgy, hogy csak egyszer hallottam a verseket, novellákat, így csak a pillanatnyi benyomásaimat írtam le. Nem csak én voltam nehéz helyzetben: Katalinon és Diánán érződött, hogy izgulnak, belebotlanak az olvasásba, azonban Kabai Zoltán könnyedsége, profizmusa mindenkit lenyűgözött. A felolvasóesten, hogy úgy mondjam, ő jelentette a habot, azon a bizonyos tortán. De a lányoknak sincs miért szégyenkezniük, csak így tovább! A közönség is valószínűleg így gondolta, hiszen nagy tapssal mondott köszönetet.

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Interjú Gyepes Krisztinával

2007-11-20T03:44:00.000-08:00

A fesztivál eddigi három napja alatt az egyik legnagyobb közönséget az Ars Gaudendi Gratia társulat Karinthy komédiái vonzották. Az előadás rendezőnőjével, Gyepes Krisztinával készítettünk interjút, fogadjátok szeretettel!

-Légyszíves mesélj egy pár szót a társulat történetéről!

-Amikor 2005-ben az ÁJK-ra kerültem, elhatároztam, hogy nem működhet úgy az egyetem, hogy nincsen színpada. Ekkor meghirdettem az ÁJK-n belül, hogy csináljunk egy színpadot, és egy 20 fős társaság össze is verbuválódott, és nem csak ÁJK-sokból állt már akkor. Az első közös munkánk az Moliére Tudós nők című műve volt, amit egy jótékonysági előadás keretében mutattunk be az ELTE ÁJK dísztermében a Heim Pál Gyermekkórház részére. Egy véletlen, vagy nem véletlen folytán a sors keze megadta azt, hogy találkoztunk egy BTK-s kezdeményezéssel. Ők már nagyon régóta gondolkodtak abban, hogy kéne valamit csinálni, csak nem igazán volt olyan ember, aki ehhez valamennyire is értett volna, gondolok itt a rendezés, vezetés részre. Szeptember 10-re hirdettünk egy időpontot, hogy mindenki jöhet, akit érdekel a színház, ebbe beleértve természetesen a rendezőket, a színészeket, a kreatív munkát, a technikát, mindent. Így egy-két perc alatt lettünk közel 70-en, amiből aztán egyre kevesebben maradtunk, ahogy elmaradoztak az emberek. Most olyan 45-50 en vagyunk, attól függően, hogy ki mit csinál. Bízunk benne, hogy az ELTE kicsit felfigyel majd arra, hogy erre van igény, és dolgozunk, és jól dolgozunk, mondhatom ezt, és mostmár egy helyet nagyon szeretnénk, ami az egyetemi színpadé, főleg mert mostmár az ELTE összes szakáról vannak tagok, a fizikusoktól kezdve a kémikusokon át az esztéta szakosokig mindenki, és minden munkafolyamatot mi, diákok csinálunk, akár az írástól kezdve is.

-Mondtad, hogy az ÁJK-n nem volt színjátszókör. És a Perjátszókör?

-A Perjátszókör nem igazán színház. Ők pereket adnak elő, kifejezetten a jogi vonatkozásban, minden esetben csak az ÁJK-n belül, és csak jogi vonatkozású dolgokat csinálnak. Nem igazán a színházra van kiélezve ez a dolog, tehát nem igazán a színházban akarnak ők profik lenni, hanem a pereket akarják bemutatni úgy, hogy az minél érthetőbb legyen.

-Tehát a kettő között nincsen semmilyen kapcsolat?

-Nincsen.

-Miért pont a Karinthy komédiákra esett választásotok?

-Igazából mivel szeptember 10-én ilyen hihetetlenül nagyra bővült a csoport, valami olyasmit kellett csinálni, amiben sok ember mozgatható, és úgy mozgatható sok ember, hogy nem kell egyszerre próbálni. Ez a négy darab részlet pont lehetőséget adott arra, hogy külön-külön tudtunk próbálni a kis részletekkel, minden nap mással, emellett nagyon sok ember tudott a háttérben dolgozni (díszlet megcsinálása, beszerzés, satöbbi), ez a technikai ok, a másik érzelmi szál. Én már nagyon régóta szerettem volna egy Karinthy komédiák-estet csinálni, és igazából én nyolc darabot szántam volna erre az estre, úgy, hogy két estére megbontva, csakhát a hely, az idő és hasonló szervezések problémák miatt ez nem sikerült, de a jövőben tervezzük, hogy megcsináljuk mind a nyolcat.

-Most mindannyian felléptetek? -Nem, sokkal többen vagyunk, a maradék négy darabra is megvan a szereposztás. Igazából mégegyszer ennyien vagyunk.

-Hogyan lehet hozzátok bekerülni?

-Eddig úgy lehetett, hogyha jelentkezett valaki, hogy szeretne színházat csinálni, akkor velem találkozott, beszéltünk öt percet, és kapott valami feladatot. Igazából én nem felvételiztettem, és nem is tartom ezt olyan borzasztó fontosnak, pontosan azért, mert nem elég a tehetség. Ha valaki mögött nincsen munka, és nem akarja csinálni, csak tehetséges, az egyáltalán nem elég a színházhoz. Nagyon sok olyan oldala van a színháznak, amit meg lehet egy kicsit fogni. Itt is volt olyan, aki más helyett jött, itt maradt, beült mellém rendezni, együtt csináltuk a dolgokat és élvezte az egészet. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy nem csak a színpad létezik, hanem a háttérmunka is.

-Mi lesz a következő munkátok?

-Ahogy mondtam, a Karinthy-t megcsináljuk mind a nyolcat. Ezek után van egy tervünk, az egyik srác (aki az őrültet játszotta az utolsó darabban) ír, már elég régóta, és nagyon jó darab-ötletei vannak, úgyhogy valószínűleg közösen összeülünk és egy ilyen add-vedd dologból írunk egy darabot, aminek megvan az ötlete, de hadd ne áruljam el, hogy mi az.

-A Karinthy darabokat hol és mikor láthatjuk még?

-Mi megpróbálunk előadásokat szervezni, de ez nem igazán rajtunk múlik. Lehet, hogy lesz lehetőségünk visszajönni ide a Sirályba, illetve az a nagy szerencsénk, hogy van az Egyetemi Színpadért Alapítvány, és mi már nagyon régóta folytatunk tárgyalásokat az ügyben, hogy az egyetemi színpad újra működjön. Ha lesz, és sikerül mindezt megvalósítani, akkor ott mindenképpen fellépünk. Most ezen dolgozunk.

-Köszönjük a beszélgetést!

-Én köszönöm!

Szabó Ildikó

Takács Nóra

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Karinthy Komédiák feat. Ars gaudendi gratia 2.

2007-11-20T02:40:00.000-08:00

Ezennel átveszem a stafétabotot Tamástól, és folytatom a tegnap látott Karinthy darabok bemutatását. Őszintén szólva nem vártam túl sokat az Ars Gaudendi Gratiától, az első nap látottak alapján meg aztán főleg nem. Ők viszont bebizonytíották, hogy egy egyetemi színtársulat is végezhet profi munkát, és készíthetnek olyan műsort, ami ici-pici túlzással bármelyik színpadon megállná a helyét. Nekem a második két jelenet jutott, a Kísérleti módszert, és a Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdába?-nt fogom Nektek bemutatni.

A Kísérleti módszer talán kicsit vontatottabb és hosszabb volt, mint az előző két darab, nem vagyok abban teljesen biztos, hogy jó választás volt ezt feldolgozni (de lehet, hogy az volt a gond, hogy akkor már majd egy órája álltam, nem tudom). Mindenesetre ezt egy kicsit kevésbé élveztem, mint a többit. A történetről dióhéjban: egy férfi meg akarja hódítani a dámát, először udvarlással próbálkozik, majd rájön, hogy ez nem vezet célra. Így elhiteti a nővel, hogy ő egy kutató, aki hipnotizálta. A hosszas ordítozás során a nő természetesen beleszeret a férfiba. Elengedhetetlen kellék a cserfes, állandóan hallgatózó szobalány is. Mind három szereplő remekül hozta a karaktereket, és látszott rajtuk, hogy örömmel játszanak.

Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdába? Ez volt talán az egész előadás legviccesebb jelenete, az őrültek-téma eleve adja magát, Gyepes Krisztina rendezőnő pedig olyan elemek beépítésével támasztotta alá a témát, mint például a darab elején körbefutkározó pizsamás őrültek, akiknek egyike például Tamás kollegánkban vélte felfedezni édesapját. A történet: fiatal pszichológus hallgató bemegy az őrültek házába, hogy tanulmányozza a betegeket, főorvosnő fogadja, különböző konfliktusokba keveredik, például Erzsikével, a ápolónővel, végül mindenkiről kiderül, hogy őrült (a hallgatót kivéve, persze). Hadd emeljem ki az Erzsikét játszó lányt, aki szerintem az egyik legjobb volt az egész műsor alatt, remekül formázta meg a "ápolónő" karakterét.

Ezek a jelenetek azért nem feltétlenül kívánnak meg komoly színészi munkát, hiszen valljuk be, nem igazán összetett karakterek, bonyolult személyiségek megformálásáról van itt szó. Tökéletesen választotta meg hát a társulat, hogy mire van energiája egy csapat, vizsgaidőszak előtt álló egyetemistának, és a maximumot hozták ki a Karinthy komédiákból, és magukból is. Látszott, hogy igazán profi produkciót láthatunk, több fős stáb dolgozott hátul a műsor sikerén. A kellékekért pedik külön pirospont jár. További sok sikert kívánok az Ars Gaudendi Gratiának, csak így tovább, nagyon tetszett az előadásuk!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Karinthy Komédiák feat. Ars gaudendi gratia

2007-11-20T01:41:00.000-08:00

Reményteli kezdés: valójában még el sem kezdődött az előadás, de máris szerencsésnek érezhettem magamat. Mozinyelven szólva „lépcsőn ülős kasszasiker”-nek ígérkezett (volna,ha nem lett volna ingyenes) az elsősorban az ELTE jogi karáról, illetve egyéb karokról összetoborzott lelkes amatőr színtársulat, az Ars gaudendi gratia Karinthy Komédiák című előadása. Csak tovább fokozódott bennem a bizakodás érzése, amikor megláttam a tipikus ’20-as évek eleji díszletet, a kávéház mértékkel berendezett, piros és fehér terítős asztalkákkal márkajelzett belső terét. Ezt fűszerezte meg a gramofonos hangzású háttérzene (nem is akármi: a jóöreg „Habossütemény”), ami végleg rövidre zárta a kérdést, hogy hol is vagyunk. Úgyhogy jó lesz ez, gondoltam magamban, meghát ugye Karinthy. Egy bajom volt csak, hogy előadás előtt nem mentem el illemhelyre…De nézzük az előadást!

Az első jelenetben-a Lerajzolják az embert címűben-a kávéház elengedhetetlen vendégei, egy festőművész (bizonyos Pöck Lajos) és egy balerina (bizonyos Vandrák Ivett) találkozását követhettük nyomon. A kor szellemének megfelelően-iwiw előtt '80-ban-a szereplők a felszolgálólányon keresztül veszik fel egymással a kapcsolatot. A helyzet komikumából,- abból, hogy a festőművész elhiteti a teltkarcsú balerinával, hogy ő tudniillik róla fest portrét- a két főszereplő remek érzékkel hozza ki a belőle kihozhatót. A Pöck Lajost alakító fiú profi színészeket idéző mimikája magával ragadó, és a Vandrák Ivettet alakító hölgy is szórakoztatóan adja elő a hiú balerinát. Mielőtt a csattanóhoz elérnénk, a művésznő olyan angyali bájjal szívja magába elégedettséggel telve az olyan kifejezéseket, mint a „rohadt tökkáposzta”, az „érdekes fej”, illetve a „marhaszerű fej”, hogy azt öröm nézni. A csattanó pedig természetesen az, hogy semmiféle portré nem készül Vandrák kisasszonyról, hanem ez bizony egy csúnya bosszú mókás története.

A második jelenet-a Hogy kell bánni a férfiakkal címet viselő- egy sokat sejtető üres paddal indul. Madárcsicsergés, meg vízcsobogás, Dunapart és a kor hangulatának megőrzése végett persze a jól bevált gramofon-effekt („Hamvadó cigarettavég” című opus). Jönnie kell egy lánynak, meg egy fiúnak. Jönnek is. Ebből akár a Csinibaba egyik jelenete is lehet még… De aztán meglátom a kötelet a pad felett, ez mégsem a Csinibaba… Egy zokogó leányzó készül élete kötél általi kioltására, amit természetesen ő sem gondol komolyan, ellenben melyik férfi ne vigasztalna meg egy gyönyörű, magányosan sírdogáló nőt?!Itt jön képbe férfi hősünk, aki ’megmenti’ őt. A hízelgés mechanikáját levezetve csavarná az ujja köré a hölgyet, de persze –ahogy az lenni szokott-ez épp fordítva sül el. A fiú, Ödön beleszeret a lányba, Genovévába, mindent megtenne érte, stb.… Ekkor csattanóként még egy második férfi is felbukkan, hogy magával vigye a meghódítottnak hitt szívet és vele a lányt is. Így lesz teljes a nő vs. férfi örök harca témakör kellékeinek felhasználása. A harmadik és negyedik jelenet elemzése már egy másik történet, azt rábíznám Nórára, -várhatóan-egy bejegyzéssel fölöttem.

Ha mérleget kell vonnunk, akkor: előadás közben elfelejtettem a cikk elején említett illemhely-problémát...1:0. Ergo az előadás teljesen lekötötte a figyelmemet, 2:0. A színészi teljesítmények hitelesek, egy két apróbb nyelvbotlás juttatta csak eszünkbe, hogy ja, ők nem profik! De még így is 3:0. Két apróságot azért a mérleg negatív serpenyőjébe is beletennék: az egyik a korhűnek éppen nem nevezhető öltözék, a másik pedig a meghajlás, mikor is a szereplők nem léptek ki a szerepükből. De ezek sem hibák igazán, hanem csak annak a jelei, hogy ez nem egy profi színház. Nálam így lett a végeredmény 3:1. Úgyhogy minden elismerésem az Ars graudendi gratia társulaté és Gyepes Krisztina rendezőé. Van létjogosultsága az egyetemi színháznak, sőt, érdemes is csinálni, úgyhogy hurrá és hajrá!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Videóvetítés: A szerelem írásjegyei

2007-11-19T15:21:00.000-08:00

A fesztivál második napja is vetítéssel kezdődött, a Radikális Szabadidő Színház saját alkotását, A szerelem írásjegyei c. 2006-os előadást láthattuk. A pécsi Egyetemi Fesztiválon is szerepelt a darab, ahonnan még díjat is vihettek haza. Tizenegy előadást élt meg a mű. Szereplők: Bakajsza Gábor, Éles Eszter, Formanek Csaba, Gyimesi Judit, Tr.Szabó György; rendezte: Formanek Csaba.

Én, mint kevésbé műértő bevallom, hogy elég nehéz volt megemészteni számomra ezt a munkát, de teljesen magával ragadott. Volt egy-két homályos folt, amit nem tudtam hova tenni a darab értelmezése szempontjából, így amint internet közelébe kerültem, azonnal kutatni kezdtem különböző beszámolók, kritikák után. Szerettem volna mindent tisztán látni.
A szereplők: adott két nő, Andelin és Nilenda, ikertestvérek, akiket mágikus hatalommal rendelkező apjuk nevelt fel a világtól elzárva; ill. még Soma a vándordiák és a nárcisztikus jellemű Nádúr. A történetben különböző emberi kapcsolatok elevenednek meg, de egyik sem maradandó, egy pillanat alatt szétfoszlanak. A női és a férfi párosok egy-egy tagja érzékenyebb, visszafogottabb, művészibb lélekre vall, míg a másik oldal erőszakosabb, durvább, hatalomra, uralkodásra éhező. A mű ugyan szomorúvígjáték egy felvonásban, de mégsem végig egyhangú, komoly jellegű, mert folyamatosan könnyed humor járja át a jeleneteket, amitől a hangulata is lüktetőbb lesz.
Az előadás egyben mozgásszínház is. Egy erős dinamikát érzékelhetünk az állandó tánccal, sürgés-forgással, árnyjáték-betéteket is találunk. A színészek egyszerre játszanak a testtel, a fényekkel és a szöveggel is. A zenei alátéteket is nagyon pontosan eltalálták /nekem különösképpen tetszett/, amelyek még inkább a vászonra szegezik a néző tekintetét, egy pillanatra sem hagyják, hogy kizökkenjen a műből. Egy vershez tudnám hasonlítani a színművet, ami a versben a rím, ritmika, azt itt a mozgás adja meg. Ettől lesz igazán erőteljesebb a mondanivalója.

A szerelem írásjegyeiről lelkes kritika született meg a Magyar Hírlapban. Keresztesi József a következőképpen fogalmaz: „Ezek az emberek komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy létrehozzák a produkciójukat, és ennek a hatása meg is látszik az előadáson. Nem hibátlan előadás, hát persze, húzni mindenből lehet, és finomítani is lehet mindenen. De viszi magával a nézőt, mindvégig érdekelt, hogy mi fog történni a következő pillanatban, és ekkor talán kijelenthető, hogy A szerelem írásjegyei elérte a célját.”
Bizony elérte. A kezdeti megdöbbentő hatás után feszülten ültem végig a vetítést. A befejezés után sokkal később, hazafelé tartva gondolataim még mindig ezen az előadáson jártak. Egy új élményt, látványt kaptam. Mindent szerettem volna, szeretnék megérteni, azonban rájöttem, hogy túl mohó vagyok. Más sok évig tanulja ezt a szakmát, hogy megfelelően adja át a darabot, ezt a mozgáskultúrát, hogy pontosan lásson mögé. Nem lehet ezt egyik percről a másikra megtanulni. Én csak ízelítőt kaptam 85 perc erejéig.

Interjú Ács Tamással

2007-11-19T15:05:00.000-08:00

Ács Tamás játéka Szilágyi Andor: A bárány megkísértése és Gogol: Az őrült naplója c. darabokban magával ragadta a megjelenteket. Így nem volt kérdéses, hogy az első interjút vele kell elkészítenünk.

„- Miért pont ezt a két darabot választottátok, valami ütősebbet akartatok, meghökkenteni a nézőket, miért ez a téma került elő?
- Nem a hatás szempontjából választottuk ezt a két előadást. A Bárány megkísértése egy kétszemélyes. A legjobb cimboráddal szerintem úgy lehet leghasznosabban elütni az időt, ha színházat csinálsz. Ez a történet a miatt tetszett, mert egy mikro-realista környezetet teremthettünk anélkül, hogy unalomba fulladna az előadás. Egy történelmet megváltoztatható fiktív borotválás mutatja be Hitlert, meg ezt a borbélyt és egyszerűen nagyon tetszett ez a rövidke jelenet. Az őrült naplója nekem szívügyem, mert nagyon szeretem a monodrámát, mint műfajt. Nagyon régóta megy már Az őrült naplója és általában középiskolások elé szokott kerülni. Minden előadás más lesz, hiszen egy interaktív játékban mindig máshogy reagálnak a nézők.

- Mennyi időt szántál a felkészülésre a Gogol darabnál és az egészet te rendezted?
- Az egész egy a tükör előtt homályosan effektus volt. Először tökéletesen meg akartam tanulni a szöveget, hogy abból hasznosan kezdhessek dolgozni. Ha jól emlékszem igazi próbát nem is csináltam, hanem elkezdtem játszani. Nézők előtt. A forma és a tartalom magától kezdett kialakulni.

- Ebből mennyi a rögtönzés, amikor színpadon vagy?
- Megvan persze a váz, a szöveg, de ahogy minden ember más, úgy minden néző máshogy fog reagálni. Így tulajdonképpen az egész improvizáció, nem tudni, hogy a néző fel fogja-e olvasni a papírcédulán lévő dátumot avagy nem. Meg hát…nem szeretem a rutint. Szeretek minden előadáson valami újat kipróbálni.
- Milyen darabokat szoktatok még színre vinni?
- Az első előadásunk volt Pintertől az Étellift. Az is egy fojtott térben játszódó abszurd, ami két bérgyilkos története. Az egyik bérgyilkos azt a parancsot kapja, hogy ölje meg a másikat. 2-3 személyes előadásokkal kísérletezünk és monodrámákkal.
- Hány előadást értek meg az eddigi darabjaitok?
- Az Étellift 13-14-et, A bárány megkísértése is tart már 15-nél, Az őrült naplója pedig 50 alkalommal ment le, mert megvásárolta a Forrás színház és ők közvetítik ki az ország különböző középiskoláiba (köszönet érte!), de volt már szabadtéren, („rendes”) színházban, tanteremben, szobrászműhelyben vagyis minden környezetben megfordult.

- Hogy látod most az egyetemi színpadok sorsát?
- Fényesen, jó a helyzet. Annyira lenne még szükség, hogy felerősödjön a párbeszéd, dialógus, ami az egyetemi színházak között van. A rendezőket cseréljük ki egymás közt, tréningezzünk, dolgozzunk, fektessük le azokat a formai kereteket, amik azt jelentik, hogy „egyetemi színház.” Erre remek kiindulópontot jelenthet a Színváltások. Sűríteni kéne az ehhez hasonló alkalmakat.
- Melyik egyetemre jársz egyébként?
- Veszprémbe járok etika-színháztörténet szakra, most vagyok negyedéves.
- Egyetem után mik a további terveid, színészet?
- Ezt nem merem így kijelenteni. Színház. Akár nézni, akár rendezni, akár takarítani…
- Köszönjük szépen!
- Én köszönöm!”

Szabó Ildikó
Takács Nóra

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Örkény István: Vérrokonok

2007-11-19T03:48:00.000-08:00

A fesztivál első napjának utolsó előadója az ELTE-PPK csoport volt. Meglehetősen pozitívan, nagy érdeklődéssel vártam a darab kezdetét, mert bevallom én is az Örkényt istenítők klubjába tartozom. A színmű 120 perces volt két felvonásban, de már az első végén éreztem, hogy valami nincs rendben. A színészek rengeteg hibát ejtettek, ami elsősorban a szöveg nem pontos ismeretéből és a kevés gyakorlásból adódhatott. Az egész akadozott, amikor végre beleéltem volna magam az előadásba, egy újabb baki jött és ismét kizökkentem a darabból. Épp ezért nehezen kötötte le a figyelmemet is. Bár a műben rejtőző 1-2 poént jól beillesztették és hatásosan adták elő, ennek ellenére nem éreztem mást, csak vontatottságot, monotonságot. Mintha beültem volna a nagy premier előtt az egyik próbájukra. Bár lehet, hogy csak a késői kezdet mondatja ezt velem és az a tény, hogy előtte már végig ültem három előadást. Talán egy rövidebb változat élvezhetőbbé tette volna a darabot.
Ha nem ismerném nagyjából Örkénynek ezt a művét, nem hiszem, hogy megértettem volna a mondanivalóját, bár kissé így is ködös volt. A dráma alapkérdése, hogy kiléphet-e az ember önmagából, élhet-e más életet, mint amire a körülményei determinálják?! Hősei képesek egyetlen eszmében, dologban hinni úgy, hogy közben magukat is feláldozzák akár. A történelmi pillanatokban választásra kényszerülő ember tragédiája, a személyiség megvalósítása, vagy megtagadása a tét. A jellegzetesen magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzi a dráma. Egy értelmetlen, embert nyúzó cselekvés áll a középpontban, ez esetben a vasút problémája. Ez az, amit végig hangsúlyoztak a szereplők, tudtam, hogy erre kell figyelnem, de valahogy mégsem értettem a lényegét.
Nem éppen szerencsés választás Örkény műveket színre vinni, épp a rejtett tartalmuk, mély értelmük miatt, melyek a „sorok között való olvasás” művészetébe tartoznak. Aki csak most ismerkedik velük, nem biztos, hogy kedvet kap a további olvasáshoz ezután az előadás után. Kíváncsi lettem volna arra, hogy miért pont ezt a darabot választották. Talán mert épp idén 95 éve annak, hogy megszületett az író vagy egyszerűen csak ők is az Örkény kedvelők csoportjába sorolják magukat. A válasz immár lényegtelen.
Mindezek mellett egy lelkes fiatalokból álló színtársulatot láttam, akik nagyon igyekeztek azon, hogy magukkal ragadják a nézőket és elnyerjék a tetszésüket. A szereplők és a játékvezetők megérdemlik a tapsot: Tőke Szabolcs, Szabó Zoltán András, Gégöl Júlia, Kovács Adél, Molnár Péter, Mult Eszter, Torma Zita; Somsák Zsuzsa és Takács Ádám. Az egyetemi színpad légkörét sikerült megteremteniük, a szórakoztató színház létrehozásában jó úton haladnak, hiszen azt írják saját magukról, hogy „előképzettségtől, tapasztalatoktól függetlenül” bármely PPK-s hallgatót szívesen várnak a heti próbákra. Ez az, amivel felhívhatják a mai generáció figyelmét a színjátszásra és meg is szerettethetik velük azt. Még több gyakorlás, a szövegkönyv pontos ismerete lehetne a következő célkitűzés.

Gogol - Az őrült naplója - Feleselők Színpad

2007-11-19T03:28:00.000-08:00

A fesztivál első napján, este 19:30-kor kezdődött a Veszprémi Egyetemi színtársulat, a Feleselők műsora. Mivel ekkorra már túl voltunk A bárány megkísértése című munkájuk megtekintésén, izgatottan vártam, hogy mit képesek még magukból kihozni, hiszen a Szilágyi Andor darabbal is igen magasra tették a mércét. Nem csalódtam!

Ács Tamás egyszemélyes monodrámaként dolgozta fel Gogol: Az őrült naplója című novelláját, melynek rendezője szintén Ő. A darab történetéről annyit, hogy ez volt az 50. előadás, és leginkább középiskolások szokták látni, rendhagyó irodalom óra keretében. Az 55 perc alatt olyan műsort láthattunk, melyet csak igazán ritkán van lehetősége az embernek megtapasztalni. A gogoli (anti)hős, a kisember figuráját tökéletesen dolgozta ki és jelenítette meg Ács, aki a darabot interaktívvá varázsolta, ezáltal hívva szürreális utazásra a szemlélőt egy őrült elme legmélyére. A jelenlevők a színész minden apró mozdulatát, arcának minden rezzenését feszült figyelemmel kísérték, Ács magával ragadó játéka elvarázsolta a nézősereget és a Sirály pincehelyisége csordultig telt energiával az előadás alatt.

A színpadi kellékek mindössze egy univerzálisan használható szék (hol kutyaként, hol esernyőként, hol fiatal hölgyként láttuk viszont), egy vödör víz és egy kendő voltak, illetve a közönség, akiket minden cselekménybe bevont a színész.

Stábunkkal igyekszünk kritikus szemmel nézni a fesztiválon látott darabokat, ám Az őrült naplóján egyszerűen nem sikerült fogást találnunk. Mindössze talán annyit jegyeznék meg halkan, hogy a veszprémi társulat eleve Színháztörténet szakosokból áll, így tehát nem igazán lehet összehasonlítani a produkciójukat például az ELTE PPK-sokéval, vagy a TÁTK-osokéval.

Ács Tamás mindössze 21 éves, de ez alatt a szűk egy óra alatt olyan teljesítményt láthattunk Tőle, amelyre a legtöbb színész talán soha nem lesz képes. Mi a titka? A színház iránti alázat? Kreativitás? Vagy tehetség? Talán mindez együttvéve, de talán soha nem tudjuk meg. Mindenesetre nagyon-nagyon remélem, hogy láthatom még ezt a fiút színpadon szerepelni, mert csodálatos élmény volt az előadása! Személy szerint is köszönöm ezt neki!

Olvassátok el a Vele készült interjúnkat is!

A fotókat Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

1.nap: vetítés és A kopasz énekesnő

2007-11-18T23:53:00.000-08:00

Vasárnap, délután 3 óra. Kihaltak a pesti utcák. Lehetséges, hogy mindenki a Sirályban van?

A hátsó szoba, ahol a vetítés lesz még üres. Egy aranyos bácsi finom strucc kolbásszal kínál várakozás közben. A vetítés fél óra csúszással kezdődik, de ez idő alatt sem jönnek újabb emberek: alig vagyunk nyolcan a teremben, viszont az összetétel igen vegyes kor szempontjából, a legfiatalabb kis színházkedvelő a 9 éves Ábel volt. Először Krizsó Szilvia interjúját láthattuk Ruszt Józseffel, majd részleteket az Universitas 60-70-es évekbeli előadásaiból, így például A végzetes szerelemből, a Zsugoriból, az Ingeborgból és Az özvegy Karnyónéból.

Az első előadás "függönyei" (amik még nincsenek) 17 órakor gördültek fel: az ELTE-TÁTK Tátika Dráma Klubjának előadásában a román-francia származású Eugéne Ionesco: A kopasz énekesnő című abszurd komédiáját láthattuk. Ionesco az elkispolgáriasodásra, az emberek elszemélytelenedésére, a beszéd kiüresedésére, az emberek közötti kommunikáció ellehetetlenedésére akarta felhívni a figyelmet. A komédia megírásának háttere, hogy az író szeretett volna megtanulni angolul, és egy nyelvkönyv példamondatai döbbentették rá arra, hogy korunkban a beszéd elidegenül eredeti funkciójától, a gondolatközléstől, és a tartalomtól elszakadva már csak a maga formális szabályainak engedelmeskedve alakítja a társalgás menetét.

A csoport a fél óra alatt mindent kihozott a darabból, amit lehetett, de ez az idő nem volt elég ahhoz, hogy mindent átadjanak. Talán ez volt az oka annak, hogy a rendező, Székely István leginkább a komédia részét helyezte előtérbe a legerősebb poénokkal, a drámai hatást pedig, ami Ionesco művében jobban kijön, mellőzte. Viszont a mérleget a pozitív oldalra billentheti az a tény, hogy a szereplők minden erejükkel azon voltak, hogy az angol kispolgár képét jelenítsék meg számunkra, mind öltözékükkel, mind arcjátékukkal és beszédükkel- igaz, ez néha nagyon mesterkéltnek tűnhetett.

A Tátika olyan színművet választott, ami annyira jó, hogy azt -egy néző szavaival élve- nehéz lenne elrontani, bár mégis hagyott kívánnivalót maga után egy-két színész játéka. De a lényegen ez mit sem változtat, a hat színész: Forgács Ádám, Kővári Panka, Molnár Andor, Soignet Myriam, Bán Bálint és Varga Eszter nagy sikert aratott a mintegy 60 fős közönség körében, amivel elnyerhetnék a nap legnagyobb nézőközönségét vonzó előadás címét.

Szilágyi Andor – A bárány megkísértése

2007-11-18T17:46:00.000-08:00

Ahogy sok szórólapon, és plakáton láthattuk, vasárnap délután 3-kor megkezdődött az Egyetemi Színpad Társulatának fesztiválja. Barátaimmal időben érkeztünk, a szűkös helyen még bőven volt hely, bár a vetítésen és a 4 előadáson hol itt, hol ott foglaltunk széket. Egy kortárs újságíró barátommal az előtérben futottam össze, így hát az ő és a média-szakos társaim kritikus vénáival voltam körülvéve. A kopasz énekesnő című abszurd komédia rögtön lekötötte a figyelmemet, mivel anglisztika szakos hallgató vagyok, és fokozott érdeklődéssel tekintek minden “angolszász” témájú dologra. Azonban a második előadás érkeztével éreztem az igazi áttörést, a komolyságot. A Feleselők Színpad veszprémi csoportja – már amennyire csoportnak lehet két embert hívni– Szilágyi Andor A bárány megkísértése című történelmi abszurdját adták elő 45 percben. A szereplők: Jakab Ádám és Ács Tamás a Veszprémi Egyetem színháztörténet szakos hallgatói, véleményem szerint magasan vitték a prímet a mai nap előadásai között. Ahogy az első szünetről beértünk a terembe, a színpadon már ült egy fiú talpig fehérben, körülötte eszközök: egy lavor víz, olló, borotva, és távolba meredt tekintettel mozdulatlanul ült, amíg minden el nem sötétedett. Ekkor a néma csendet egy fura alak léptei törték meg, aki kissé tébolyodottnak tűnt, barna szövetkabátját szorongatva ide-oda járkált a háttérben, majd „betért” a borbélyhoz. Az őrült elme kicsit félelemkeltő volt, elvont beszédében Linz városát istenítette, a háború fontosságát hangsúlyozta és „az ő Németországa” megmentéséről áradozott. Mint később kiderült, paradox helyzet állt fel a színpadon, Adolf Hitler egy zsidó származású borbélyhoz ment hajat vágatni és borotválkozni. Őrjöngő elméje megmutatkozott többször is mozdulataiban, kiabálásában, és szinte idegei látszottak a feszültségtől. Ács Tamás kétségkívül remekül alakította „a kitörni készülő vulkánt”. A hajvágás közben a nézőtér felé néztek mindketten egy pontra, mintha a közönség előtt egy tükör lenne, és abban látnák egymást. Tetszett a helyzet komolysága, hogy Tamásnak (Hitlernek) az igazi hajtincseit nyirbálta Ádám (a borbély). Amikor a borotválásra került a sor, Hitler habbal bekenve felpróbált néhány papírból kivágott bajusz-alakot, és az utolsó tipikus, német, határozott jellegű „fogkefe-bajusznál” maradt. A helyzet egyre élesebb lett, szó szerint is, hiszen a pengét elővéve a borotválásnál még a sercegő hangot is hallhattuk, ami még életszerűbbé tette a jelenetet. Hitler dühe kifakadt majd a borbélyt gyilkolásra akarta bírni, amikor a torkánál járt a penge, mondván, hogy „milliók életét megmenthetné”. Sokunkat a hideg rázott. A borbély nem volt képes ilyet tenni, „megölni a Halált”, így bárányként hajtotta el a lehetőséget. Ekkor jött a képbe a cím, és Hitler dühödt elviharzása után a sokkolt közönség ledermedve éledt fel néhány pillanat múlva és vastapssal ünnepelte a két szereplőt.

Kedves Érdeklődők!

2007-11-17T10:02:00.000-08:00

A Színváltások Fesztivál blogján jártok, amely abból a célból jött létre, hogy dokumentálja a rendezvénysorozatot. A Színváltások az ELTE egyetemi színpadának 50 éves fennállását hivatott méltóképpen megünnepelni. A négy nap alatt összesen 19 programon vehettek részt, melyek ingyenesen látogathatóak. Ezeket próbáljuk bemutatni ezen a blogon, olvashattok beszámolókat, interjúkat, kritikákat és fotókat is nézegethettek. Jó olvasgatást!

Lizanecz Judit
Saliga Réka
Szabó Ildikó

Takács Nóra
Tossenberger Tamás