Diákszínjátszók vagy színjátszó diákok?

Vörösmarty Gimnázium (Budapest): 214-es kórterem;

Osonó Színházműhely (Sepsiszentgyörgy): Részletek a bolyongás meséiből

A tavaszi Színváltásokon két drámatagozatos gimnázium színjátszó csoportjával találkozhattunk. Kérdés, hogy a diákszínjátszás skatulyájának van-e komolyabb jelentése annál, mint hogy a játszók nem nézhetnek 18-as karikával ellátott filmeket. Azt a körülményt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy e fiatal fellépők, egy osztály- vagy iskolaközösség tagjaiként, mindennapi kapcsolatban állnak egymással, és vélhetően nagyon intenzív tapasztalatuk és gazdag tudásuk van egymásról, de ez a tudás általában nem színházi jellegű. Előadásaikat a középiskolák szigorú órarendjének korlátozott körülményei között kell létrehozniuk, olyan tehetséges, lelkes diákokkal, akiknek viszont minden másodpercük be van osztva és millió elvárás kereszttüzében élnek: szülők, tanárok, diáktársak, érettségi, a karrier csírái, szerelem... mi lesz belőled kisfiam? Ezek a feltételek hatalmas kihívás elé állítják a diákszínjátszó csoportokat (még a drámatagozat speciálisabb tanrendje mellett is), amikor egy társaságból társulattá akarnak kovácsolódni és egy olyan közönségnek mutatni meg magukat, akik nem részesei az ő kis közösségüknek.

Épp ezért a két előadás kérdésfeltevése nagyon hasonló, a 17-18 éves korosztályt leginkább foglalkoztató problémák vetődnek fel, mint az identitáskeresés, a még puha, szüntelen átalakulásban lévő személyiség sokféle irányú meghatározottságai, a „ki vagyok én” dilemmái. Az viszont egyáltalán nem jósolható meg a fentebbi képletből, hogy mindkét produkció a fiatalok élettapasztalatait egy erős, költői színházi nyelv a naturalizmustól nagyon távoli formarendszerén szűri át. Mindkét előadás egy töredezett, apró mozzanatokból építkező dramaturgiát működtet, amely nem egy történetté, hanem inkább egy bonyolult összképpé szerveződik a játék végére. Közös vonásnak számíthat még azt is, hogy mindkét produkció improvizatív eszközökkel született meg a diákok saját szövegei és játékötletei felhasználásával, amelyeket a próbák során a rendezők segítségével igyekeztek egy dramaturgiai ívbe szervezni.

A párhuzamok sorjázásának viszont itt véget kell vetnünk: a két, szinte azonos korú drámatagozatot nemcsak hétszáz kilométer, de nagyon eltérő színházi gondolkodás és világnézet választja el, úgy tűnt, hogy önmagukról és közösségeikben eltöltött szerepükről is másként gondolkodnak. A 214-es kórterem egy olyan panorámaképet tár elénk, amely ugyan nagyon játékos és mozgalmas, de meglehetősen magányos szerepet tartogat az egyénnek, amit a helyszínül és színtérül választott osztályterem is sugall: egy térben vagyunk ugyan, de az egyes szereplők önálló akciókban mutatják meg magukat, mondják el történetüket a közönségnek. Nem azonos, de hasonló történeteket, amelyekben ki-kik igyekszik megtalálni a hasonulás és elkülönülés ideális egyensúlyát, amit a jelmezek is sugallnak: kényelmes, bő tornaruhákat viselnek – jellegükben, funkciójukban hasonlók, de színük, fazonjuk egyénenként eltérő. Az előadás akkor a legerősebb, amikor sikerül egy felszólalónak egy erőteljes, tömör és koncentrált színházi formát találnia, amely a többiektől különböző színpadi identitást ad neki: a buszon a lelke mellett ül, aki didzseridúzni tanítja, a terem rácsos ablakán kihajolva kikiált az utcára, versmondás közben „beég” de aztán megszállja az ihlet, egy tévé tetején gurul, vagy zárásképp a villanykörtét lekapcsolva cinkosan ránk kacsint. A közösen végrehajtott koreográfiák kevésbé emlékezetesek, elsősorban mivel végrehajtásuk még nem elég pontos és karakteres, másrészt pedig magát a közös(ségi) cselekvés és létezés lehetőségét teszi nagyon problematikussá ez a dramaturgia, ez a osztálytér és a legtágabb értelemben – talán nem teljesen önkényes gondolatfutammal – a még mindig kizárólag egyéni teljesítményeket elváró hazai iskolarendszer.
Két nagyon ígéretes „kiutat” kínál viszont az előadás: verseket és dalokat. A saját szerzeményű strófák szójátékoktól túlburjánzó zseniális nyakatekervények, amelyekben a hadart tempó majdhogynem halandzsává teszi a szöveget, de épp ez csigázza fel a kíváncsiságot is, hogy foltokban és egy-egy pillanatra úgy tűnjön mintha értenénk miről is van szó: a nyelvet habzsoló, széttördelő, buja, fiatal lelkek önvallomásai ezek, akik szűkösnek érzik ezt az ént és a melegítőruhát. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az előadás nem forgatja vissza e verseket többször, hogy értelmük mélyebben belénk sülhessen. A gitárral-basszussal-fuvolával kísért dalok, megzenésített versek ideiglenesen közös hangot adnak a térben szétszórt szereplőknek és zenészeknek akik így sokoldalú tehetségüket csillantják meg (némelyikük több hangszer között is ingázik), a ballagásom körüli időszakot juttatva eszembe, amikor nagyon különböző lelkületű emberek a gitáros búcsúdalok ünnepélyes légkörében egy rövid időre közösséggé váltunk. Egy nagyon friss előadást láttunk, melynek bizonyára ritmusa tagoltabbá, az alakítások pedig nyitottabbá, sűrűbbé és pontosabbá válnak a további próbafolyamat során.

A sepsiszentgyörgyiek a Bolyongás meséinek kétszázadik és kétszázegyedik előadásukat hozták a fesztiválra: nagyszerűen megkomponált koreográfiájukban egy rétegelt, befele szűkölő, megsokszorozott színpadrendszerben a lét és a történelem szinte teljes szimbolikus panoptikumát vonultatják fel. A különféle korokat idéző jelmezekbe öltöztetett, túlrajzolt alakok szinte papírfigurákként vonulnak fel a függönyök előtt és mögött – először a színpad hosszában, majd a nézőtér felé – felvillantva egy-egy tipikus emberi viszonyulást vagy álomszerű képet az élet gazdagságának tárházából. Hihetetlen precizitással és tudatossággal, lehengerlő ritmusban jelenítik meg a színészek ezeket a figurákat, pedig nagyon gyors átalakulásokat, átöltözéseket követel meg tőlük a játék szerkezete. Három szenesvasalót vonatként húz maga után egy történelmi ruhát viselő alak, az éremosztó ugrálva ágaskodik, hogy a széken fennhéjázó sportoló nyakába akaszthassa az érmet, vagy ott van a zseniális „szerelemszekvencia”, melyben az udvarlás különféle módozatait jelenítik meg rövid, tömör képi interakciókba sűrítve. Vagy a bűvész, a bohóc, a szertartásmester, a nárcisztikus táncos: ezekben az erősen szimbolikus képekben, melyek a humor és filozofikum pontos arányát találják el, a színészek teljes nyitottsággal játszanak a közönség felé, akik az absztrakció elidegenítő hatásai ellenére közvetlenül érzik a színházi energiák zuhatagát feléjük áramlani a színpad felől, akik mint minden tökéletes kulisszaszínpadon, az ideális perspektívát nyújtó nézői pozícióban érezhetik magukat.

„Csak azt teszem, amire a színház istene megkér engem és ha arra kérne, hogy vetkőzzek meztelenre, azt is megcsinálnám” - nyilatkozik az egyik fiatal játékos, és szavai nemcsak nagyfokú alázatról tudósítanak. Előadásukban mindvégig tapinthatóvá válik egy magasabb hatalom jelenléte, bizonyos letagadhatatlan misztikával, amely viszont nem ködös és elringató, hanem friss, nyitott és meditatív, amely egybefogja játékukat és közösséget teremt. Amikor viszont a kulisszaszínpad proszcéniumívét áttörve közvetlenül szólítják meg a közönséget, aktívan vonva be minket ebbe a misztikumba, a játék könnyen kibillenhet formájából és becsületes szándékuk ellenére giccsessé válhatna. Nem teszi, remekül táncol a határon: a több közül egyik példa erre, az a kényes pillanat, amikor egyenként minden nézőt borral kínálnak . Ez a szekvencia komplex vonatkozásrendszere okán kerüli el, hogy vallásos propagandaként értelmezzük: hisz legalább annyira idézi meg a görög Bacchus-ünnep, mint az úrvacsora szertartását, miközben a háttérben egy költői monológot hallunk, ami megkérdőjelezi a szertartás szentségét. Ahogy a tiszta fehér ruhát öltött szereplők szótlanul soronként kiosztott agyagkupáit továbbadjuk a mellettünk ülő ismeretlennek egy pillanatra átfut rajunk a zavarbaejtő kérdés: mi közöm nekem ehhez a másikhoz? Végül szó nélkül mindenki egyszerre emeli szájához a kupát, és aztán folytatódik az előadás.

Az Osonó színésze egyenesen szembenéz velünk és szembenézésre késztet, mégis egyfajta szolgálatot teljesít, pontos kimértséggel, mint a keleti színészek. Az előadás is akkor a legerősebb, amikor néma és cselekszik: képeket mutat. Nem megidéz, hanem megteremt egy absztrakt rituális közösséget, a színház egy saját vallását, amelyre vágyunk, de tudjuk (és ők is tudják), hogy csak e másfél óra erejéig élhető meg. A 214-es kórterem színészlakói arcunkat kissé félrefordítva, egy belső nyelvi izzásban teremtenek meg önálló kis világokat, vonzzák a tekintetünket és cinkosan felcsigázzák vágyunkat, hogy megismerjük őket. Erdélyi származású nézőként egyikben otthon másikban itthon éreztem magam.

Szabó Attila

(fotók: Szabó Béla)

Korunk Szókratésze(i)

Mozdulatlan. Ölébe fektetett kezekkel, dermedten néz maga elé Szókratész. Miközben ki-ki elfoglalja a maga helyét, felötlik bennem, hogy vajon ez a mezítlábas, copfos, öltönyös fiú mennyiben és hogyan fog viszonyulni az előadás során, a bennem már az idők során kialakított Szókratész-képhez. Sokáig hallgat. Az előtte felszólalt vádlói beszédeket emésztheti még. A „félelmes szónok” 70 éves korához képest fiatalos lendülettel pattan fel székéről, ám hanghordozása és jámbor tekintete az idősekre jellemző szelídségről árulkodik.

Minket szólít meg, ránk mutat, egyenként követeli magáénak mindannyiunk tekintetét. Érezzük, hogy lassan feladni kényszerülünk kényelmesen megszokott nézői pozíciónkat: a reflektor már nem csak őt, hanem minket is éget. Belép a közönség soraiba és kiemeli közülünk Kalliaszt, és egy látszólagos dialógusba bocsátkozik vele. Látszólagos, mert valójában sem neki, sem nekünk – mint Szókratész bíráinak -, nem áll módunkban befolyásolni a történéseket. Kalliasz helyett ő felel, mi pedig egy bólogatás erejéig hagyhatjuk jóvá az ő akaratát.

A játéktér bal oldalán hátul, egy fehéracél tábla áll, rajta sziluett, amely kezdetektől végigkísérte az előadást. Nem más ez, mint Melétosz alakjának körvonala, amely így azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy behelyettesíthetővé váljék. Ám ez sem több, mint eszköz Szókratész kezében, hogy kiforgassa korábban elhangzott vádlójának szavait. Szivacsért nyúl, letörli a táblát – kegyelemdöfés.

A szöveg ritmusát és dinamikáját a székkel való játék teszi teljessé: ide-oda cipeli, fel –és leül rá, s egy ponton a „Szókratész […] a levegőben sétál” ellene felhozott vádat is megcáfolja: a gravitáció törvényének engedelmeskedve, végül földet ér.

Utolsó szavainak elhangzásakor, a mondottak és ennek fényében vártnak ellenére, egy megtört, csalódott és fájdalommal teli öregembert látunk magunk előtt. Itt és néhol a darab egy-egy pontján szükségét érzi az irónia kihangsúlyozásának és megerősítésének (talán nem bízik eléggé erejében, hogy az önmagáért szóljon?) – ide-oda cikázik bennem, hogy magát Szókratészt, vagy csak az őt alakító tehetséges és igyekvő színészt látom magam előtt – talán ehhez lehetett volna Ács Tamás segítségére egy objektív, külső nézőpont.

Elgondolkodtató, ahogy az előadás reflektál a néző szerepére: talán nagyobb a hatalom a kezünkben, mint gondolnánk? Talán korunk Szókratésze pont arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a felelősség a mi kezünkben is van? És mégis fészkelődünk székeinkben, nem merünk vagy akarunk kitörni kényelmes beágyazódottságunkból, tétlenül nézzük végig, ahogy kiissza méregpoharát – borosüvegét - majd ugyancsak nyugalommal vesszük tudomásul, ahogy nevét halhatatlanságra ítélvén, felírja azt a táblára, majd kezdődő haláltusáját elrejtve szemünk elől a függönyön túlra (egy másik értékrenddel rendelkező világba?) húzódik. Azt hiszem, messzebb és valami igen aktuális probléma felé vezet minket Ács Tamás, amikor a Szókratész védőbeszédét színpadra állítja korunkban. Maga ez a tény is, mintha csak egy tudatalatti összehasonlítási alapként szolgálhatna a két világ között. Ács Tamás kijövetele a tógaszerűen maga elé tartott öltönyfelsőjében a régi idők méltóságteljes és dicsőséges Szókratész ábrázolásaira emlékeztet, ám annak halvány visszfénye csupán – a mostaninak szomorúság ül a tekintetében, talán csalódottság, hogy ennyi idő elteltével sem tud az igazság önmagának érvényt szerezni – ma ugyanúgy a halálba küldjük Szókratészeinket, és a felelősség súlyát lerázva magunkról, sétálunk fel az előadás végeztével a Sirály lépcsőin. Ács Tamás Szókratésze ezáltal lesz kevesebb és több: kevesebb, mert érezzük, hogy ez a valaki nem ugyanaz, ugyanakkor mégis több, mert korunkban nem is lehet ugyanaz.

Az ókori és modern elemek elegye hidat képeznek múlt és jelen között, mintha csak azt sugallnák, hogy bármely pince rejthet magában egy Szókratészt, ki fölött minden pillanatban ott lebeg Damoklész kardjaként mai világunk.


Gerlóczi Judit
Tucsni László

Selyma a pórázon

Egy romosodásnak indult iskola tornatermében kialakított szórakozóhelyen vagyunk. Kocsmában. A falakon tagek, graffitik; színes villanykörték lógnak a plafonról. A terem egyik végében zöld bárpult, erre merőlegesen, egymással szemben két-két sor rózsaszín kerti szék – nézőtér. A KisFöldalatti Színház kis játékteret hagy magának, ami csordultig telik energiával, mikor elkezdődik a Selyma című előadásuk, Gombrowitz Yvonne, burgundi hercegnője nyomán.

Bár nem ez az állandó játszóhelyük, jelmezeik kult-szemét jellege remekül illik ebbe a térbe. Szürke-bordó zakó, fehér-fekete csíkos ujjal, kék mellény, sárga-zöld sál, vörös top, drapp kosztüm, lilás mintával. Rengeteg gyűrű, karkötő, klipsz. Egy alter-turkáló a jelmeztár.

A színes, mai képiség segíti a komédiázást. Az kiindulási történet – amiből ehhez az „abszurd halvacsorához” jutottak – mélysége kevésbé tűnik érdekesnek a rendező számára, szinte végig nevetünk. Szórakoztató karaktereket rajzolnak meg a színészek. Varga Miklós Királya nemcsak a színpadot, de a nézőteret is betölti hatalmas egójával, magabiztosságával. Mozdulatai a hatalommal rendelkezők igénytelenségéről árulkodnak. Feleségét Hábermann Lívia játssza. Ő a felületesen aggódó anya figuráját jól jellemzi az egyetlen pillanat alatt összeráncolódó, majd ugyanilyen hirtelen kisimuló homlokával. Rada Bálint Kamarása mereven mozog, ügyel mozdulatira, látszik folyamatos észnél levése, sunyisága. Vitányi Viktória hirtelen megvillanó szemei gyermeki szabadságot és tüzes vágyat adnak Iza figurájának. Remek karakterek, hitelesen, végigvitten ábrázolva. Ócsai Fruzsina Selymája kilóg ebből a világból. Más a játékmódja is. Jelenléte hús-vér figurát teremt. Ijedsége belülről jövő, tekintete tiszta, gesztusai természetesnek tűnnek. Nehéz a vele való találkozás, de felemelő is lehetne. Mintha tükörbe néznénk vagy az éjszaka ismeretlen sötétjébe. Magunkat figyelhetjük, de egy romlott, erkölcstelen világban erre nincs igény. Az udvar tagjai jól érzik magukat a bőrükben, kártyáznak, iszogatnak, nincs szükségük az erkölcsi nemesedésre. Nehéz helyzetbe is kerül a Herceg, akiben megvolna a jóra való hajlam, ám a közeg nem engedi kitörni. Az őt játszó Seres Dánielnek két világot kell találkoztatnia magában. A tömör szerkezet miatt, van, hogy egyik pillanatról a másikra vált az érzékeny, nyitott fiatalemberből, elkényeztetett, agresszív kamaszba.



Mindenki, aki kapcsolatba kerül a szótlan lánnyal, őszinteségre van kényszerítve. Ennek remek segédeszköze a kék kutyapóráz, amit a Herceg tesz Selyma nyakába. A feltétel nélküli kutyaszeretet, és ennek a felelőssége vág belénk. Mikor a Királynő kezébe kerül a póráz vége, anyai érzései törnek elő uralkodói maszkja alól. A Királyból félelmét vált ki, felidézi egy régi bűne emlékét. Zavarba jön, a Kamarással elhatározzák, hogy lányt meg kell ölni. Közben átnyújtja a pórázt cimborájának, tiéd a felelősség, mondja talán, bár a gesztus nem hangsúlyos. A szemben ülő nézők nem látják. Persze egy ilyen térben mindenki lemarad valamiről. A mi oldalunk például Selyma arcáról, miközben a Herceg a régi/eredeti/igazi szerelmével szeretkezik a mellette álló széken. Nem szól, idegességében a pórázával csattog. Aztán a Herceg észbe kap és igyekszik megmagyarázni a helyzetet. Sietünk, az előadás gyorsan akarja mesélni a történetet, amihez Selyma csendje is hozzátartozna, de kevésszer hallgathatom.


Póráz és feltétlen szeretet ide vagy oda, a lánynak halnia kell. Az utolsó jelenetbe érkezve minden szereplőt kellemes, pirosas ital vár, kivéve Selymát. Az ő itala/étele a halvacsora. Hatalmas bólés pohárba egy befőttesüvegnyi ecetes hal, kis ásványvízzel felöntve. Gusztustalan látvány. Mindenki őt figyeli, mikor nyel már félre egy szálkát és hal meg végre. Aztán visszatérni látszik a halálból, felköhögi a halat, de a Herceg lelövi. Felkerülnek a fekete napszemüvegek, hisz gyászolunk, és a királyi menet elhagyja a teret. Egy póráz nélküli kutya elveszetten csaholna az udvaron, de ott mindenkinek megvan a gazdája.


H.Á.
(fotók: Tomi, ELFE)

Színváltások IV...