Világot jelentő deszkák

Várnay Zsuzsanna elemzése a Gyurmázásról

A debreceni KonzervArtaudrium társulat vasárnap délutáni előadására már előre készültem. Gyurmázás című darabjuk bemutatója az egyik legizgalmasabb előadás volt számomra októberben a pécsi Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. A Gyurmázás Vaszilij Szigarev kortárs orosz drámaíró Gyurma című darabjából kiindulva készült. Egy kamaszfiú vergődését mutatja be az orosz periféria fojtogató, ellenséges világában. A főszereplő, Maxim egy átlagfiatal, aki önhibáján kívül folyamatosan a környezetében élők agressziójának célpontjává válik. Az ő életéből látunk jelenetfűzért, míg el nem érünk a már a kezdő jelenettől sejthető végkifejletig, a fiú haláláig.

A társulat a szövegből csak az elengedhetetlenül szükséges részeket tartotta meg, és a mozgásszínház irányából közelítette meg a darabot. Jelképekkel dolgozó előadásuk puritán formanyelvét elképesztő ötletességgel valósítják meg: Munkásnadrágos fiúkat és lányokat látunk egy világban, ahol szinte mindent, tárgyat és érzelmet, meg lehet jeleníteni embernagyságú fa deszkákkal, fehér maszkokkal, kövekkel és egy nagy tömb gyurmával. Ahol a naiv jóhiszeműség bűn, ahol egy fiatal élet nem jelent védendő értéket, ahol az idealizálás tárgya pont olyan mocskos, mint minden más. A súlyos deszkákat és egymást a hátukon egyensúlyozó szereplők olyanok, mintha nem is a fizikai, hanem az alig elviselhető lelki teher alatt görnyednének. Emberi kapcsolataik lelketlenek, durvák, olyan súllyal nehezednek rájuk, mint egy-egy ilyen deszka. Látva őket temetési jelenet után, akár koporsóra is asszociálhatunk. Maszkos és maszkszerűen mozdulatlan arcok, mégis feszültség és fájdalom remeg a levegőben. Két alak van jelen folyamatosan a játéktérben, az egyik Maxim barátja, aki már a darab kezdetén halott, a másik egy lány, akinek alig van szerepe. A fiú köveket rak a szereplők zsebébe, mintegy bűneiket? haragjukat? jelképezve, és némán hívogatja főhősünket a túlvilág felé. A lány pedig, lassan körbejárva a színpadon, folyamatos jelenlétével Maxim nőideálját jelentheti.

De vajon mi az, ami kiemeli ezt a fiút az arctalan tömegből? Ő miért nem képes elviselni a megaláztatást úgy, ahogy mindenki más, miért nem képes hasonulni a körülötte levőkhöz? A címben szereplő gyurmázás, az alkotótevékenység az, amitől mássá, érzékenyebbé válik a többieknél. Az előadásban ez talán nem volt eléggé kihangsúlyozva. Maxim gyurmából készít az arcáról egy lenyomatot, ez jelképezné önkeresését a művészet által? Vagy így ő az egyetlen, akinek valódi emberi vonásokkal bíró maszkja van?

Nagyon szép az előadás záró képe, minden szereplő, élő vagy halott, kegyetlen vagy ártatlan, együtt Tai Chi-zik indulatos orosz zenére: tökéletes belső harmónia egy kaotikus és durva világban.

A Pécsett látott előadásnak még számos hibája volt. A koreográfián érződött, hogy nincs eléggé begyakorolva, szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását. Ez zavaróan hatott, minduntalan kizökkentette a nézőt, az élvezhetőség rovására ment. Úgy éreztem, erőlködnöm kell, hogy a történet cselekményét, a szereplők kilétét követni tudjam, részben az erősen stilizált formanyelv, részben pedig a néhol nehezen érthető szövegmondás és kitakart játékterek miatt. Azért igyekeztem felülemelkedni a „nehézségeken”, és ezektől függetlenül élvezni az előadást, ami többé-kevésbé sikerült is. Nagyon tetszett az a képi világ, amellyel az előadás készült, a letisztult, hideg formák tökéletes összhangban voltak azzal a lelki sivársággal, amiről a darab szól. A főszereplő Maximon kívül a karaktereket szinte csak felvillantották, pillanatképszerűen, mint egy-egy látlelet az ő környezetéről. A szikár, sallangmentes játékmód is nagyon jól illeszkedett a darab hangulatához, mondanivalójához. Ez a fajta játék azonban nagyon erős színészi jelenlétet követel meg, ezt, ha nem is mindenkinek, de a játszók többségének sikerült megvalósítania.

Úgy tűnik, a debreceni csapat megfontolta a Pécsen kapott kritikát, és egy hónap alatt nagyon sokat javított az előadáson. Gördülékenységben szemmel láthatóan sokat fejlődtek, bár a fogaskerekek még mindig csikorogtak kissé. A darab egyszerűsítésén is dolgoztak, a köznapi élethez jobban közelítő jelrendszert láthattunk megjelenni. Egyes helyeken változtatva a szövegen a történet és a karakterek egyértelműbbé váltak a nézők számára. Nekem így másodjára nézve még megvilágosodott egy-két mozzanat a cselekményszálban… Az még mindig zavaró volt, hogy az első sorban ülőktől gyakran nem lehetett látni, mi történik a színpadon, és a szövegek egy részét sem lehetett érteni a szereplők arcán levő maszktól.

Hála a szimbolikus nyelvnek, minden néző eltérően látta, értelmezte ezt a darabot. Mindenki máshogyan vette, máshogyan alakította a kezébe adott Gyurmát. Nekem jól esett magamban munkálni meg véglegessé a jelképek kissé képlékeny anyagát.