A gyermek összetart?

Hodászi Ádám kritikája A gyermekről

Ötven - hatvan ember tömörül be a Tűzraktér nézőterére. Kabátunk az ölünkben vagy rajtunk, kellemes meleg, és szinte összeérek a mellettem ülőkkel. A közönség szinte együtt lélegzik, fesztivál van. Izgalmas feladat egy ilyen helyzetben az emberek közötti hatalmas távolságokról, az elidegenedésről beszélni, a Jon Fosse megálmodta hideg világban. Még izgalmasabb ezt úgy, hogy közben a rendező (Formanek Csaba) fesztivált szervez, és azon a társulat más előadásai is bemutatásra kerülnek. (Étellift, Brutus). Ez el is hangzik kezdés előtt, illetve az átállások közben is. (Négy rész, négy különböző térben zajlik.) És úgy érzem, a közönség megértő, hisz „összetartozunk mi alternatívok”. Két perccel később nehéz azt éreztetni, hogy messze vagyunk egymástól. Hogy nehéz valós emberi kapcsolatokat létesíteni, pedig ez erős igazsága a darabnak, olyan dolog, amiről nagyon érdemes ma beszélni.

Változásokra (tér v. fény v. díszlet) szükség van bizonyos szinten, hiszen az előadás körülbelül egy évnyi időt ölel fel, ennek eseményeiből vesz ki négy szituációt, melyek különböző helyszíneken játszódnak. (Utca, szobabelső, kórház, utca/templom előtt.) Van összefüggés, hisz egy történet részei, de nem maga a sztori a legfontosabb. A helyek stilizáltan vannak jelezve, szürke vas emelvények segítségével, melyek különböző magasságúak, a rész végén ezek kerülnek új helyre. Lehetnek ágy, utca, esetleg nappali. A helyszínek megértését további eszközök segítik, pl. ágynemű, szőnyeg, krepp papír légyfüggöny. A tárgyak elég erős érzeteket keltenek a stilizált térben, ami talán nem minden esetben tesz jót az előadásnak. A zöld szőnyeg nekem erősen kötődik a mai magyar panellakások világához. (Persze a rossz anyagi helyzet éreztetése talán segít a történetnek.) A játszók ruhái maiak, részről részre változnak.

Mindezek talán nem is annyira fontosak, betudhatók a kezdeti nehézségeknek. Hiszen az akciók, a történések letisztultak, a játékok átgondoltak és pontosak. Ahol nem, ott ebbe az irányba mutatnak. Talán minden szereplőnek van olyan pillanata, ami kiemeli az előadást a lelkes amatőr közegből. Fredrik (Szitás Balázs) és a nővér (Pálya Pompónia) párbeszéde a harmadik részben az egyik ilyen. Az ágy két oldalán állnak. Aztán leülnek egymás mellé. Néha egymásra pillantanak. Alig hallhatóan beszélnek. Hogy mi is lesz a gyermekkel. Hogy meghal-e. Közben azt veszem észre, hogy két magányos embert látok, akik megtennének mindent egy jó szóért, ha az valódi volna, egy szembe nézésért, egy érintésért, ha az valódi volna már végre. A két színész megérint valamit a másikban, a szerepen keresztül, s mi azt látjuk, hogy a két ember egymásra hangolódott, s a felületesnek tűnő mondatokat egészen a lelkük mélyéről mondják.
Megrázó Ágnes (Benya Katalin) kényszeres mosolya, mely mögött érezem a hatalmas magányt, a sok rosszat, ami történt vele, de azt a vágyat vagy erőt is, hogy tartozzon valakihez. Hogy tartozzon, mondjuk Fredrikhez, akivel a második részben már együtt lakik, s akivel úgy tűnik, közös gyermeke lesz.

Az orvost és Arvidot (guberáló csöves) Budai Zsolt játssza, testtartásokból, grimaszokból két különböző figura épül fel, melyek egyik pillanatban humorosak és akár már a következőben ijesztőek, vagy szánalmasak tudnak lenni. És egy ponton még össze is érnek, mindketten arctalan szörnyek lesznek, ruhájukat a fejükre húzva.

Ez az akció a darab elején is fontos szerepet játszik, mikor megismerjük a szereplőket. Fredrik és Arvid a színen, mindkettőjük fején a pólójuk. Fredriken világos drapp, Arvidon fekete. De nem csak ez igazít el minket viszonylag gyorsan a szereplők személyiségét és a darab nyelvét illetően. Mikor megérkezünk a nézőtérre Evelyn, Ágnes anyja (Szabó Emese) ül velünk szemben egy emelvényen. Egyedül van. Elővesz táskájából egy citromot, játszani kezd vele. Ugróiskolázik. Kiskosztümben. Egy céltudatos nő, aki nem boldog. Később, mikor a második részben a párhoz érkezik látogatóba, már tudjuk róla ezeket. Ajándékokat hoz, csacsog, mosolyog, nevetgél kényszeresen. Merthogy jól kell érezni magunkat és ő tele van energiával. Miért nem szól valami zene? – kérdezi, s a metronóm hangjára táncolni kezd. Mikor kettesben marad lányával, aki nem igazán állhatja, hirtelen csönd ereszkedik rájuk. Ekkor lassan ismét megjelenik Evelyn arcán az első rész magánya.

Az előadásban van pár sűrű jel. Az ugróiskola kereszt lesz, amire Arvid felfekszik. (Ő az áldozat? Vagy áldozatnak éli meg magát?) A metronóm tempója jelzi kinek milyen gyorsan telik az idő, ki hogy él meg egy pillanatot, s zene is e kattogás. Az előadás utáni beszélgetésen felmerült, hogy ezekből esetleg több kellene, de Formanek Csaba számára az előadás tisztasága a fontos. Azt szeretné megmutatni, hogy ebben a hideg világban hogyan képes két (lelki, egzisztenciális, társadalmi) periférián létező ember között kapcsolat létrejönni. Hogy szükség van-e ehhez házasságra, összeköltözésre, a közös sors felismerésére. Vagy akár gyermekre. Hogy a gyermek összetart-e. Hogy a gyermek nem léte összetart-e. Hogy a nem léte tart-e össze.