2008. december 1., hétfő

Krónika 2008-ból, azaz Ács Tomi esete (estje) a csavargással

Szabó Emese kritikája Ács Tamás estjéről

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi, aki egy esős, hideg estén Veszprémbe felült a vonatra, a vonaton kitalált egy előadóestet, Budapesten leszállt, és a Sirályban azt elő is adta. Volt egyszer egy Ács Tomi, aki elhitette velünk, hogy lehet még Petőfit, Csokonait, Radnótit szavalni. Aki jött, verset mondott, és győzött. Szeretném, ha a Színváltások krónikás könyvébe (blogjába) így íródna be a fiatal veszprémi srác neve…

Pedig a tematikus szavalóesteket nagyon el lehet(ne) rontani! Egy motívum köré csoportosított, retorikus ravaszsággal összeválogatott versek egymásutánja akár ellenszenvet is kiválthat(na) a nézőből. De Ács Tominál mégsem ez történt. Itt nem a versfüzér szerkesztési elve érdekelt, hanem (és most engedtessék meg, hogy nagyon költői legyek), maga AZ EMBER.

Jelen esetben a csavargó, aki a földön fekve fogad minket, majd paprikát eszik, majd megmártózik egy felmosó vödörbe, zenét játszat a technikussal, székre áll, és onnan szaval, mindezt úgy, hogy elhisszük, a paprika a legfinomabb dolog a világon, a felmosó vödörben az egész Balaton, a zenét a „cigány” húzza és a szék egy hatalmas pódium. Vagyis Ács Tomi varázsol. Világot, színházat. És nem kacifántos abrakadabrával, hanem egyszerű, könnyed gesztusokkal, „román módszerrel”, ahogyan ezt később kifejti a füstös éjjel-nappali kocsmában. Ennek a módszernek szerinte a titka abból áll, hogy a színész elhibázhatatlan mozdulatokat tesz, mint a söprögetés, vagy a paprikaevés, és ennek hatására érezhetjük azt, hogy amit csinál, az hiteles. (Ha tudná Tamás, hogy hányan nem tudunk paprikát enni a színpadon…). A megteremtett világban pedig elhangzanak a versek: az Ady,- Szepesi,- Orbán,- Petőfi,- Radnóti,- Csokonai-, Áprily-, Búzási Huba-szövegek, melyek ebben a kontextusban, egy hosszú, egybefüggő, őszinte vallomástengerként hatnak, még akkor is, ha előttük címek hangzanak el, illetve érzékeltetve van a közöttük lévő határ.

A szövegek és az ezeket kísérő mozgás közötti kapcsolat frappáns megoldásokban ragadható meg: pl. Tamás észreveszi, hogy kimegy egy néző és felszabadul egy szék, elveszi, feláll és pódiumként használja egy olyan Arany-versnél, mely el is tűri ezt a fajta emelkedettséget, vagy: leoltja a villanyt, elővesz a zsebéből egy elemlámpát és megvilágítja a saját arcát. Ezt halljuk: „A hatvanas évek művészfilmjei, mennyi trükkös kameramozgatás a kép, ráközelít egy arcra nagy szemekkel…” (Orbán) Majd ugyanebben a versben: „milyen furcsa most látni a rendezőket, karjukat cinkos mosollyal tárják szét”, és ekkor megvilágítja Formanek Csaba- rendezőnk arcát. Hogy véletlen? Szerencse? Nem tudom, de az biztos, hogy működik. A szöveg és jelenlét (valóság) ilyen spontán találkozásainál érezhetjük azt, hogy ami a színpadon történik az velünk történik, velünk emberekkel, azokkal, akik abban a pillanatban „itt-és-most” vagyunk. Ha a színész meg tudja teremteni ezt az érzetet, akkor már mehetünk vele bárhova: elhagyott utcákra, 19. századi füstös kis kocsmákba, vízpartra, moziba, dobigálhatunk vele pénzeket és ehetünk vele paprikát is, színházi mannaként.

Az említett éjjel-nappali kocsmában Tamás elmesélte, hogy nagyon izgult, mert mindent aznap talált ki, annak ellenére, hogy régóta tervez egy ilyen szavalóestet. Azaz, ez egy próba volt. Nekem bejött. Véleményként csak ennyit:

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi-est. Legyen többször is, legyen több is!

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ennyi csillogó szemű nézőt még soha, sehol nem láttam!

kisslaci írta...

Kedves Emese!
Gratulálok, jó írás - persze egy tehetséges emberről!
Az utolérhetőséged megadnád!
Kiss László
vers@c3.hu