Szabó Emese kritikája az Ars Gaudendi Gratia előadásáról
*goldoni keresztapája, béjszbólsapka, hávájing, doktorszöszi, veszternhős, gyúrunk vazze, munkaruha, szintetizátor, elektromos gitár (1), basszusgitár (1), akusztikus gitár (kb. 4), jól éneklő lányok (több), néptánc, stb.*
Ha mindezt képesek vagyunk elképzelni, felidézni vizuálisan és akusztikailag (úgy, hogy közben nem szédülünk le a székről), megkapjuk az AGG energiabombaként berobbanó kezdését. Következzék tehát Goldoni: A két úr szolgája, Szabados Mihály rendezésében. Vizsgáljuk meg az előadást, a mit, hogyan, és miért kérdéshármas segítségével.
Először a „mit?”. A két úr szolgáját. Egy olyan komédiát, melyet Goldoni az 1700-as években írt akkor, amikor a színészek a maszknélküliséggel és a rögzített szöveg nehézségeivel küszködtek. Típuskarakterekre épít: a „Világfi", a „Hazug", a „Fogadósnő", a „Ravasz szolga", de a szöveg rögzítettsége miatt már túllép a commedia dell’arte világán. A történet lényegében két szerelmes kalandos egymásra találásáról szól, egy férfibőrbe bújt nőről, aki megkeresi szerelmét (és meg is találja persze), egy szolgáról, aki titokban mindkét szerelmest szolgálja, és ügyetlensége okán konfliktusokat szül és sok más mellékszálról, uralkodó és elnyomott szereplőről. A végén azonban persze többszörös házasság születik.
Lássuk „hogyan?”. Viccesen. Azaz viccelődve. Mit is értek ezen? Úgy tűnik, hogy mindenáron meg akarnak minket nevettetni. És ennek érdekében például egy olyan ismert karaktert idéznek fel, mint a Keresztapa, vagy mai sztereotípiákat, mint az izomagyú edzőterem-lakó vagy a naiv szőke szappanopera hősnő. Ezzel még önmagában nem lenne gond, hiszen valljuk be, sokszor szeretünk mások butaságán és esetlenségén nevetni, (főleg akkor, ha ez még divatos is), de a mai korra való adaptálás nem végiggondolt koncepció, a jelmezek eklektikusak (a fehér ing-fekete nadrágtól kezdve, a moulin rouge-szerű erotikus ruházaton keresztül a feliratos futópólóig). Így a karakterek, melyek önmagukban akár viccesek is lehetnének, nem kommunikálnak egymással, mert nincs egy olyan közös világ, amelyben létrejöhet ez a találkozás. A darab darabokra esik. Ezt az is erősíti, hogy a figyelmünk sem tud annyira összpontosítani magára a történetre, mert a nem játszó színészek, akik benn maradnak a látószögben, nincsenek kellőképpen instruálva. Sajnos (vagy nem sajnos) számolni kell azzal az ördögi kíváncsisággal, amely arra sarkallja a nézőt, hogy a színpadon civilként vagy fél-civilként (?) jelen lévő szereplőt kezdi tanulmányozni. Ez, főleg egy ilyen térben, ahol a legkisebb arcrándulás is színpadi jelzés, nem maradhat tisztázatlanul. Nem láthatom azt, hogy a játékból kilépő színész lereagálja a saját játékát, vagy láthatom, de akkor ez legyen szándékos jel.
Ezzel ellentétben, energikus játékot láthattunk. Belátható, hogy rengeteg munka van benne, a lányok gyönyörűen, tisztán énekeltek, a belépések, gesztusok pontosak voltak, összességében pörgött a darab, de a „miért?”-re sajnos nem kaptunk választ. Az energiák szétszóródtak, (mintha egy hatalmas bomba csapott volna le a Sirály színpadára), a történet fonala elveszett a sok poén között, és egy idő után a néző elfáradt. Hiszen jó-jó látjuk, hogy Nagy István igen jól alakítja a bunkót, Varga Lilla az erotikus fogadóst, Borbíró Judit a szende és naiv szerelmest, Gyepes Kriszta a vesztern férfinőt, Sándor István a Keresztapát, de lényegében nem történik velük semmi. És ez egy idő után nem vicces. Pedig kár, mert a darabban rengeteg a jó ötlet van (krétával rajzolt bőröndök, hangszerrel és énekkel kísért játék, abszurd színpadi mozgások, kidolgozott mimikai gesztusok, és még sok minden más), csak úgy tűnik, hogy a karakterekkel való foglalkozás elvette az időt a darabbal való foglalkozástól. A mit miérttől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése