Bakfisok, matrónák, asszonyok

Hodászi Ádám írása a Szóma Színház előadásáról

Másodszorra látom a Szóma Színház Kamra. Pitvar. Vérerek. című előadását. Van, aki először van, aki sokadszor. A nap végén egy füstös kocsmában igyekszünk (merthogy 40 perc és zárnak) kicserélni élményeinket, hogy közelebb kerüljünk a látottakhoz.

Kiderül, hogy a három lány (Makra Viki, Kirizs Betti, Margitay Klári) Kiszely Dia költőnő verseivel kezdett el dolgozni egy felolvasóestre készülve. Aztán annyira közelinek kezdték érezni a szövegeket, hogy arra gondoltak, ebből színházat kell csinálni és minél több embernek megmutatni. Így jött létre az előadás, mely nem pódiumi szavalatok sora, hanem megmozdított, megtáncoltatott, megmutatott költészet. Pontosabban: úgy érzem a versek, a zene, a fények mind nagyon erős lélekállapot(ok) érzékeltetésének vágyából születtek. „Van egy hangulata ennek az egésznek.” – hangzik el a beszélgetésen. Van, akinek ez harmadik nézésre lesz a legjobban befogadható, hiszen az erős akciók közben nehéz a versekre figyelni, így ha valaki elsőre az egyikre, másodikra a másikra figyel, akkor valóban a harmadik megtekintés hozza meg a szintézist.

Nézzük máshonnét. A Tűzraktér intim tere, egyetlen takarás bal hátul, ezen kívül üres és zárt tért. A három lány piros, fehér, fekete ruhákban. Ez talán az elején nem is fontos. Később igen. Lélekrészek, energiák szimbólumai lesznek, mikor mindenkin csak az egyik színű ruha lesz, melyek filozófiájáról, spiritualitásáról nem beszél az előadás, csak használja. A lányok természetesek a színpadon, s talán nem is lányok néha, hanem nők. (Van, hogy hölgyek, bakfisok, matrónák, asszonyok) Nőiségüket vállalják és használják az akciók során, de sohasem kizárólagosan, önmagáért. Az első sorban ülő nézőnek adott puszi (vagy alma) sem flört, mélyebb jelentése van. Hiszen a versek és az előadás is a női lélek rejtelmeiről (rejtelmeiből) szólna. Vágyról, szerelemről, csalódásról, elhagyásról, magányról. Súlyos érzések, tovább nehezítik a folyamatos befogadást, hiszen jó adaggal kapunk mindegyikből, a játszók őszinte átéléssel dolgoznak. Van, hogy tekintetünk összefonódhat, egészen közvetlenül érezhetjük azt, amit ők. Megemlítődik a beszélgetésen, hogy milyen jó néha ebből kicsit „kijönni”. Hogy milyen felüdítő és vidám, amikor kicsit kamaszlányok vannak a színpadon, akik testükből biciklit formálnak, s önfeledt kirándulást tesznek a szabadba. A dombon lefelé dobál a kerékpár és mikor szétesik, csak a felszabadult kacaj hiányzik. Kicsit ebbe a vonulatba tartozik az előadást lezáró megzenésített vers is, ami a színházról szól. Kedves, egyesek szerint bugyuta, vagy épp naiv. Bármi legyen is, nagyon a sajátjukénak érzem. Ülünk a sötétben és hallgatjuk. Jó hallgatni. Nem mutatnak semmit, az előadásban szerzett emlékeimre tudok figyelni, kicsit befelé. Mikor már túl hosszú lenne, vége szakad. Az előadásnak is.