A gyermek összetart?

Hodászi Ádám kritikája A gyermekről

Ötven - hatvan ember tömörül be a Tűzraktér nézőterére. Kabátunk az ölünkben vagy rajtunk, kellemes meleg, és szinte összeérek a mellettem ülőkkel. A közönség szinte együtt lélegzik, fesztivál van. Izgalmas feladat egy ilyen helyzetben az emberek közötti hatalmas távolságokról, az elidegenedésről beszélni, a Jon Fosse megálmodta hideg világban. Még izgalmasabb ezt úgy, hogy közben a rendező (Formanek Csaba) fesztivált szervez, és azon a társulat más előadásai is bemutatásra kerülnek. (Étellift, Brutus). Ez el is hangzik kezdés előtt, illetve az átállások közben is. (Négy rész, négy különböző térben zajlik.) És úgy érzem, a közönség megértő, hisz „összetartozunk mi alternatívok”. Két perccel később nehéz azt éreztetni, hogy messze vagyunk egymástól. Hogy nehéz valós emberi kapcsolatokat létesíteni, pedig ez erős igazsága a darabnak, olyan dolog, amiről nagyon érdemes ma beszélni.

Változásokra (tér v. fény v. díszlet) szükség van bizonyos szinten, hiszen az előadás körülbelül egy évnyi időt ölel fel, ennek eseményeiből vesz ki négy szituációt, melyek különböző helyszíneken játszódnak. (Utca, szobabelső, kórház, utca/templom előtt.) Van összefüggés, hisz egy történet részei, de nem maga a sztori a legfontosabb. A helyek stilizáltan vannak jelezve, szürke vas emelvények segítségével, melyek különböző magasságúak, a rész végén ezek kerülnek új helyre. Lehetnek ágy, utca, esetleg nappali. A helyszínek megértését további eszközök segítik, pl. ágynemű, szőnyeg, krepp papír légyfüggöny. A tárgyak elég erős érzeteket keltenek a stilizált térben, ami talán nem minden esetben tesz jót az előadásnak. A zöld szőnyeg nekem erősen kötődik a mai magyar panellakások világához. (Persze a rossz anyagi helyzet éreztetése talán segít a történetnek.) A játszók ruhái maiak, részről részre változnak.

Mindezek talán nem is annyira fontosak, betudhatók a kezdeti nehézségeknek. Hiszen az akciók, a történések letisztultak, a játékok átgondoltak és pontosak. Ahol nem, ott ebbe az irányba mutatnak. Talán minden szereplőnek van olyan pillanata, ami kiemeli az előadást a lelkes amatőr közegből. Fredrik (Szitás Balázs) és a nővér (Pálya Pompónia) párbeszéde a harmadik részben az egyik ilyen. Az ágy két oldalán állnak. Aztán leülnek egymás mellé. Néha egymásra pillantanak. Alig hallhatóan beszélnek. Hogy mi is lesz a gyermekkel. Hogy meghal-e. Közben azt veszem észre, hogy két magányos embert látok, akik megtennének mindent egy jó szóért, ha az valódi volna, egy szembe nézésért, egy érintésért, ha az valódi volna már végre. A két színész megérint valamit a másikban, a szerepen keresztül, s mi azt látjuk, hogy a két ember egymásra hangolódott, s a felületesnek tűnő mondatokat egészen a lelkük mélyéről mondják.
Megrázó Ágnes (Benya Katalin) kényszeres mosolya, mely mögött érezem a hatalmas magányt, a sok rosszat, ami történt vele, de azt a vágyat vagy erőt is, hogy tartozzon valakihez. Hogy tartozzon, mondjuk Fredrikhez, akivel a második részben már együtt lakik, s akivel úgy tűnik, közös gyermeke lesz.

Az orvost és Arvidot (guberáló csöves) Budai Zsolt játssza, testtartásokból, grimaszokból két különböző figura épül fel, melyek egyik pillanatban humorosak és akár már a következőben ijesztőek, vagy szánalmasak tudnak lenni. És egy ponton még össze is érnek, mindketten arctalan szörnyek lesznek, ruhájukat a fejükre húzva.

Ez az akció a darab elején is fontos szerepet játszik, mikor megismerjük a szereplőket. Fredrik és Arvid a színen, mindkettőjük fején a pólójuk. Fredriken világos drapp, Arvidon fekete. De nem csak ez igazít el minket viszonylag gyorsan a szereplők személyiségét és a darab nyelvét illetően. Mikor megérkezünk a nézőtérre Evelyn, Ágnes anyja (Szabó Emese) ül velünk szemben egy emelvényen. Egyedül van. Elővesz táskájából egy citromot, játszani kezd vele. Ugróiskolázik. Kiskosztümben. Egy céltudatos nő, aki nem boldog. Később, mikor a második részben a párhoz érkezik látogatóba, már tudjuk róla ezeket. Ajándékokat hoz, csacsog, mosolyog, nevetgél kényszeresen. Merthogy jól kell érezni magunkat és ő tele van energiával. Miért nem szól valami zene? – kérdezi, s a metronóm hangjára táncolni kezd. Mikor kettesben marad lányával, aki nem igazán állhatja, hirtelen csönd ereszkedik rájuk. Ekkor lassan ismét megjelenik Evelyn arcán az első rész magánya.

Az előadásban van pár sűrű jel. Az ugróiskola kereszt lesz, amire Arvid felfekszik. (Ő az áldozat? Vagy áldozatnak éli meg magát?) A metronóm tempója jelzi kinek milyen gyorsan telik az idő, ki hogy él meg egy pillanatot, s zene is e kattogás. Az előadás utáni beszélgetésen felmerült, hogy ezekből esetleg több kellene, de Formanek Csaba számára az előadás tisztasága a fontos. Azt szeretné megmutatni, hogy ebben a hideg világban hogyan képes két (lelki, egzisztenciális, társadalmi) periférián létező ember között kapcsolat létrejönni. Hogy szükség van-e ehhez házasságra, összeköltözésre, a közös sors felismerésére. Vagy akár gyermekre. Hogy a gyermek összetart-e. Hogy a gyermek nem léte összetart-e. Hogy a nem léte tart-e össze.

Bakfisok, matrónák, asszonyok

Hodászi Ádám írása a Szóma Színház előadásáról

Másodszorra látom a Szóma Színház Kamra. Pitvar. Vérerek. című előadását. Van, aki először van, aki sokadszor. A nap végén egy füstös kocsmában igyekszünk (merthogy 40 perc és zárnak) kicserélni élményeinket, hogy közelebb kerüljünk a látottakhoz.

Kiderül, hogy a három lány (Makra Viki, Kirizs Betti, Margitay Klári) Kiszely Dia költőnő verseivel kezdett el dolgozni egy felolvasóestre készülve. Aztán annyira közelinek kezdték érezni a szövegeket, hogy arra gondoltak, ebből színházat kell csinálni és minél több embernek megmutatni. Így jött létre az előadás, mely nem pódiumi szavalatok sora, hanem megmozdított, megtáncoltatott, megmutatott költészet. Pontosabban: úgy érzem a versek, a zene, a fények mind nagyon erős lélekállapot(ok) érzékeltetésének vágyából születtek. „Van egy hangulata ennek az egésznek.” – hangzik el a beszélgetésen. Van, akinek ez harmadik nézésre lesz a legjobban befogadható, hiszen az erős akciók közben nehéz a versekre figyelni, így ha valaki elsőre az egyikre, másodikra a másikra figyel, akkor valóban a harmadik megtekintés hozza meg a szintézist.

Nézzük máshonnét. A Tűzraktér intim tere, egyetlen takarás bal hátul, ezen kívül üres és zárt tért. A három lány piros, fehér, fekete ruhákban. Ez talán az elején nem is fontos. Később igen. Lélekrészek, energiák szimbólumai lesznek, mikor mindenkin csak az egyik színű ruha lesz, melyek filozófiájáról, spiritualitásáról nem beszél az előadás, csak használja. A lányok természetesek a színpadon, s talán nem is lányok néha, hanem nők. (Van, hogy hölgyek, bakfisok, matrónák, asszonyok) Nőiségüket vállalják és használják az akciók során, de sohasem kizárólagosan, önmagáért. Az első sorban ülő nézőnek adott puszi (vagy alma) sem flört, mélyebb jelentése van. Hiszen a versek és az előadás is a női lélek rejtelmeiről (rejtelmeiből) szólna. Vágyról, szerelemről, csalódásról, elhagyásról, magányról. Súlyos érzések, tovább nehezítik a folyamatos befogadást, hiszen jó adaggal kapunk mindegyikből, a játszók őszinte átéléssel dolgoznak. Van, hogy tekintetünk összefonódhat, egészen közvetlenül érezhetjük azt, amit ők. Megemlítődik a beszélgetésen, hogy milyen jó néha ebből kicsit „kijönni”. Hogy milyen felüdítő és vidám, amikor kicsit kamaszlányok vannak a színpadon, akik testükből biciklit formálnak, s önfeledt kirándulást tesznek a szabadba. A dombon lefelé dobál a kerékpár és mikor szétesik, csak a felszabadult kacaj hiányzik. Kicsit ebbe a vonulatba tartozik az előadást lezáró megzenésített vers is, ami a színházról szól. Kedves, egyesek szerint bugyuta, vagy épp naiv. Bármi legyen is, nagyon a sajátjukénak érzem. Ülünk a sötétben és hallgatjuk. Jó hallgatni. Nem mutatnak semmit, az előadásban szerzett emlékeimre tudok figyelni, kicsit befelé. Mikor már túl hosszú lenne, vége szakad. Az előadásnak is.

A gyurmázás jó játék

Hodászi Ádám kritikája a KonzervArtaudrium előadásáról

Gyerekkoromban is izgalmas volt alakítani, formálni ezt az egyébként visszataszító, ám mégis lágy és puha anyagot. Akkor szerettem igazán, ha valami szép és frappáns tudott születni. A debreceni KonzervArtaudrium Gyurmázás című előadásában ez megvalósul. Az anyag, amit gyúrni kezdtek visszataszító. Abban az értelemben, hogy Szigarjev Gyurma című drámájának elidegenedett, napi életben-maradási problémák és deviáns nemi vágyak által motivált világába nem kerülnénk bele szívesen. Lágy és puha, mert a darab többi szereplőjéhez képest ártatlan fiú lelkébe nyerhetünk betekintést. Ráadásul mindez erősen tördelt szerkezetben, ami igazán alkalmas a formázásra.

Valóság ihlette szöveg ez, (nem csak) orosz nagyvárosok külső kerületinek ifjúsági története, melyben egy fiatal srácnak áldozattá kell lennie. A dráma az elmúlt években, születése óta, nemzetközi sikerre tett szert. Magyarországon az SZFE-n Forgács Péter készítette el 2005-ben, 2006-ban pedig a Szeleburdiák színpad ezzel nyerte meg a XVII. ODE fesztivált (nem művészeti kategóriában).

Ez az előadás nem a pszichologizáló realista játékmód felől közelít, ám annak eszközeit sem veti el. A szöveget eszköznek tekinti, azon részeit „mondja el”, melyek céljait segítik. A fizikai és mozgásszínház eszközeit is használja, szimbolikus nyelven szólal meg. Mindeközben végtelenül zsigeri a hatás, amit kivált. Lehetőséget kapok, hogy Maxim szenvedési velem is megtörténjenek, átérezzem fájdalmát, tragédiáját. A játszók állapotai az előadás választotta keretben pontosak, pedig nincsenek könnyű helyzetben. Egyrészt, a húsz év körüli fiúknak és lányoknak nehéz sorsokat kell felmutatniuk, melyben megerőszakolás, molesztálás, többszörös fizikai és lelki bántalmazás, látens homoszexualitás van jelen. Másrészt két játszó szinte néma és minimális akcióval rendelkező szerepet visz, ám jelenlétük pontos és egyenletes: Egyikük a „szerelem-anya-nőiség”-et asszociáló fehér cipős lány, aki az előadás alatt lassan egyszer körbejárja a teret, néha rúzsozza magát, úgy, hogy csak két rövid jelenetben irányítódik rá az összes figyelem. A másik Maxim barátja, aki a darab kezdetekor már halott. Ő folyamatosan a térben van, nyakában sötét szütyő, tele kövekkel, ezeket hol más szereplők zsebébe pakolja, hol a helyszínteremtéshez használt falapokon gurítja le őket. (Bűneink súlya? A halálé? Megszáradt gyurma – változtathatatlan helyzeteink?)

A deszkák használta (ezek kb. 0,5X1,5 méteresek) alkotja az előadás egyik fontos hatáskeltő eszközét. A deszka lehet ajtó egy bérház folyosóján, piszoár, két ember aurájának találkozása. Egymásra teszik ezeket, ráállnak, emelik vele a másikat, és építhető belőlük embermagas emelkedő, mely az előadást kinyitja a fent és a lent viszonyába is. Ez lehet, hogy bonyolultnak hangzik, de hát nem egyszerű előadás ez, nem „értek” mindent én sem, s az esti beszélgetésből kiderül, ezzel nem vagyok egyedül. Meg az, hogy a többség szerint a pécsi előadáshoz képest jobb lett. De vissza az előadás tárgyi világához! A szereplők nagy része bordó overallban játszik, ez alatt a lányok fekete topott viselnek, a fiúk semmit. Maxim és barátja fehér overallban van, alatta fehér ing, ez utóbbi lekerül Maximról. (Ártatlanság elvesztés? Lelki lemeztelenedés? Gyermeki tisztaság elmúlása? Testiesedés?) A többi szereplő fehér, natúr maszkot is visel. Azt hiszem, mikor konkrét szerepet játszanak (igazgató, osztályfőnök, nagymama), akkor a maszk lekerül az arcukról, mikor pedig az arctalan tömeg hangjait halljuk, akkor nem.

Maxim gyurmázása, mely a drámában talán az ő „értéke”, a többi emberhez képest, itt háttérbe szorul, az előadás első felében van inkább szerepe, gyurmából elkészíti a saját maszkját, később elsikkad. A hatalmas gyurma-fasz, mely az ofő megbotránkoztatására készül, aki nem hagyja nyugodtan vizelni (és cigizni) diákjait, itt is megjelenik, nagyot nevet a közönség. Sok humor is van az előadásban, s a nézők fogékonyak ezekre.

Zsigeri hatásra jó példa Maxim megverése: a játszók körbeállják és deszkáikat (mindenkinek van egy) teljes erőből nekilökik. A fiú testével fogja fel az becsapódó erőket és lehet, hogy technikailag profin el van készítve a jelenet és nem érez fájdalmat, én mégis borzongok az energiák ilyen erős megnyilvánulásától. De a korai elélvezést „jelző” pironkodó szégyenkező köpés is egészen mélyen érint.

Körülbelül az előadás kétharmadáig egyre nagyobb mélységekbe (és magasságokba) jutok el az előadással, mert erősödnek a képek, a jelentek, amelyik után, ha szükséges, felold a zene (ami szintén jó – orosz rock, pop, stb.). Ám a két fiút megerőszakolását, illetve az utána következő jeleneteket nem érzem erősebbnek, mint az előtte lévőket. Nem mondom, hogy nem erősek, de szeretném, ha erősebbek (komplexebbek, zsigeribbek) volnának, hiszen egyre közelebb kerülünk Maxim halálához.

Az előadás legnagyobb előnye, hogy saját formanyelvet képes teremteni, sok más területről vett eszközökkel és ezen az egységes nyelven tud velem kommunikálni, érzeteket kelteni bennem, elmondani nekem valamit. Az ő saját, őszinte történetüket, aminek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.

Ismét Színváltások, ismét naplózunk!

Immár 3 helyszínen, 4 napig.
A program már kész, a fesztivál honlapján megnézheted >>
És jönnek majd a cikkek, a fotók, a kritikák, stb.
Vidáman, színesen, megújulva nézünk a jövőbe!