Egyetemi Színpad - Hírlevél!

Kedves Barátaink!

A fesztivál véget ért, de év közben is szeretnénk összefogni azokat a műhelyeket, alkotókat, akik az Egyetemi Színpad szellemiségéhez tartozónak vélik magukat (és mi őket:)). Ehhez azonban közönség is kell!

Ezért márciustól egy e-mailes, Egyetemi Színpados havi hírlevelet indítunk, melyben beszámolunk a társulatok-csoportok közelgő fellépéseiről, sikereiről, gondjáról-bajáról, öröméről, terveiről. A hírlevelet azoknak küldjük, akik a Színváltások 2.-re e-mailben jegyet foglaltak.

Természetesen bármikor fel lehet íratkozni a listára, ha dobsz egy e-mailt a szinvaltasok@gmail.com címre. A leíratkozás is hasonló műveletet igényel. Így a Színváltások egész éves programsorozattá feljesztheti önmagát! Csináljuk együtt!

Üdvözlettel:
Formanek Csaba

Zsiráfivóhely, avagy mi leszek, ha sakkbábu leszek?

Czingulszki Ágnes kritikája (melyet a fesztiválnak küldött. Örömmel közöljük...)

Minden színpadi alkotás úgy kezdődik, hogy fogja magát egy flúgos fickó/csaj, csinál egy színdarabot és végül vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Én a Zsiráfivóhelyről mondanék néhány szót. Néhány saját szót, ugyanis hallottam, az előadást követő zsivajban, hogy bizony kapott ez hideget meleget egyaránt a nézőktől. Ám lássuk be, ez a zuhany, ha nem is kellemes a színészeknek és alkotóknak, de mindenképpen jót tesz a vérkeringésüknek.

Néhány szóban a darabról: Rakovszky Zsuzsa verseit dolgozza fel. Mozzanatok lettek, kissé függetlenek egymástól, de ki-ki a maga módján, ha ügyes, íze szerint összeturmixolhatja. Egy csipet só, bors, citrom, majoranna, talán kakukkfű a jó adag raguhoz. Ez az új színház, a radikális színház. A régi színház: marhapörkölt, sokáig rotyogó, borral felöntött, házi kenyérrel fogyasztott, kissé drámai. Egy idő után megüli a gyomrom. Kell más is, az élvezetes és üdítő.

Világos, nem játszhatja mindenki Elektrát, kellenek ezek a színes, guruló darabok, mint a Zsiráfivóhely. Akinek ez hiányzik, még keret is beleképzelhető: a sakkbábuk feltámadnak és visszatérnek. Ez a nagy körforgás tehát - ha tetszik, az élet - amibe volt lehetőségük szemernyi időre belekerülni. Mi a mondanivalója? -kérdezték az értetlenebbek. Hát minden darabnak kell, hogy legyen mondanivalója? Azzal, hogy a színészek a színpadra fellépnek nem mondanak-e eleget? Az talán nem egy üzenet? Megmutatják: itt vagyunk - nézzétek, ezen dolgoztunk hónapokig – szórakoztunk és titeket is mosolyra derítünk. Mondunk nektek szakmabeli zsiráfvadász-vicceket, kifaragunk sakkbábokat, főzünk ebédet, veszekszünk nőkön, szerelembe esünk és szerelmeskedünk, majd meghalunk. Igazán nagy teljesítmény egy órában, nem igaz?

Néhány színész még el is tudja hitetni azt a kusza világot, amiben nem a lényeget, hanem a visszhangot kell keresni.

A sebesség-korlátozás 220

Elérkeztünk a Színváltások 2 végéhez. Ez is olyan váratlanul tört ránk, akár csak az első. Utolsóként a Közép 2-20 zenekar bizonyíthatott.
Ez az a zenekar, amiről megtiszteltetés írni. Azt hiszem ezzel el is árultam magam. A srácokat már régóta ismerem: Csuka Botond (gitár), Klausz Péter (dob), Szigeti György (basszusgitár), Tossenberger Tamás (ének), Zsidi Roland (gitár); Tamást különösen, az egyetemen általában együtt nyűgözzük le a tanárokat tehetségünkkel, agysejtjeinket is közösen szoktuk pusztítani. De nektek is ismerős lehet a név, hiszen egyik blog-szerkesztőnket ismerhetitek fel benne. Ennek ellenére igyekszem megőrizni hidegvérű objektivitásomat (nem promóciós szövegre készülök).
A vérbeli kaposvári banda zene iránt való elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többszöri tagcsere után is még mindig színen vannak (2004-ben Redrum néven indultak, 2006-ban vették fel mai nevüket). Zenéjüket, ők maguk az alternatív rock műfajába sorolnák, de szépirodalmi ihletésű dalokat is találunk. 2007-ben egy demóval (No more silence music) is meglepték a picinynek nem nevezhető rajongótábort, idén márciusban ismét stúdióba vonultak, most már azonban az EP album dukál nekik, melyen hat szám kap majd helyet. Nem amatőr zenekarról beszélünk, az utóbbi egy évben rengeteg lehetőséget kaptak zenéjük bemutatására Budapest különböző klubjaiban.
Eddig szinte az összes koncertjükön ott voltam sokadmagammal, tehát a műsorstruktúrát ismerem, mégis úrrá lett rajtam a feszült várakozás, izgalom, a vágy, hogy az első sorban csápoló fan-ként adhassam át magam a zene örömének. Belépve a koncertterembe széles vigyorral mutattam ki elégedettségemet a sok fiatal láttán. Miközben utat törtem magamnak a színpad felé azon gondolkodtam, hogy milyen hamar túllépte a zenekar a kezdeti „egy-két emberes közönség”-et és jutott el a „teltházig”.
A koncertidő minden percét kihasználva máris az egyik „slágerükkel” indítottak (Giccs). A kezdeti technikai nehézségeket túlélve és a kb. 4. szám után beütött halálfélelmen is felülemelkedve (azt az infót kapták a 2-20-asok, hogy 10 perc alatt be kell fejezniük a koncertet, de szerencsére téves riasztás volt), sorban jöttek a jobbnál jobb számok (Itt vagy, Mindig mondják, Múlnak, Trainspotting). Két meglepetés dallal is készültek. Nehezen képzelhető el egy fuvolás lány egy rock bandában. Legalábbis első hallásra. De úgy látszik bármihez is nyúljanak a fiúk, csak sikert érhetnek el vele. A Latrina igazi alter arcát, sejtelmes hangulatát bepúderezték, így egy sokkal lágyabb, dallamosabb „szalagavatós” zenét kaptunk a szó legjobb értelmében.
Ha egy pillanatra megálltam, és körbenéztem, egy közösen tomboló, táncoló tömeget láttam, akik élvezték a „gitárzúzást”, azt a vicces fegyelmezettséget az instrumentálosok részéről, ahogy egy-egy hangot megrezegtettek a húrokon, és persze Tamás táncát, ami a ska alapmotívumait vegyítette a keringő néhány lépésével, azt a könnyedséget, ahogy feldobta a „szigort” a színpadon. Sokan a szövegeket is tudták. Néhány bekiabálás: „a Moszkva teret játsszátok!’”, és az elmaradhatatlan „vissza-vissza” kántálás, a koncert, a csapat és a számok sikerét bizonyította.

Azoknak, akik szeretik, esetleg nem vetik meg a mai magyar alternatív rock zenét kötelező program Közép 2-20 koncertre menni. Egy fiatal, belevaló banda, akik tudnak játszani és értenek a zenéhez. Fiúk, remélem legközelebb a Petőfi Csarnokban találkozunk!:D

Ahogy mi

A tavaly novemberi Színváltások után az idei seregszemlén is megmutatta magát az Ars Gaudendi Gratia társulata. A gárda akkor elégedetten; teltházzal és osztatlan sikerrel a háta mögött sétálhatott ki a Sirály ajtaján. Ezért érthető módon ezúttal is tűkön ülve várta őket a kultúrára szomjas nép. A Gaudendi ez alkalommal egy minden ízében saját darabot, az Ahogy én premierjét szánta fesztivál-darabnak. A fiatal rendező, Gyepes Krisztina –talán a tavalyi pozitív fogadtatáson felbátorodva- idén egymaga agyalt ki forgatókönyvet és díszletet egyaránt.

Az ELTE vegyes színtársulatának igazán nem róható fel, hogy biztosra akart menni. A járt út helyett kizárólag járatlan mellékutakat kerestek. A Karinthy Komédiák által jól bejáratott múlt század eleji idősíkot most napjaink modern kora vette át, sok szereplő helyett ezúttal mindössze ketten voltak, komédia helyett pedig borongós pszicho drámát kaptunk.

A darab nyitóképe által kínált impresszió már önmagában is tucatnyi történetet pörgetett le a szemünk előtt. A díszlet ugyanis-hasonlóan a fent említett K. K.-hoz- ismét rendesen helyre tett minket térben is, időben is. A helyszín egy tipikus legény-lak, a dátum pedig legyen mondjuk 2008. március 18. A főszereplő egy kb. 80-90 BPM-re (= a zenei tempók mérését szolgáló mértékegység) lélegző rock and roll srác. Gitár, félig kivégzett Hofbrau-sörök, földön árválkodó depi-gyertyák. Valami nem OK. Aztán előkerül a mobil, ősrégi sms-ek, cigi. Majd a színek is rátesznek egy lapáttal: a feketéről a halál, a pirosról meg mondjuk a szerelem jut eszünkbe. Mi lehet a háttérben?

Név nélküli hősünk vet véget a találgatásoknak. Röptében levágott szenvedés-monológja szétzilált családról, korai felnőtté válásról, rock and rollról, elhagyott és megcsalt nőkről (itt illik megemlíteni a monológ közben illusztratív jelleggel pergő slideshow-t, - jó ötlet volt) szól. Most már mindent tudunk.

Jön A Nő és vele a drámai feszültség! A Nő, egy a száz közül, de talán mégis A Nő. Majd a szokásos dramaturgia: miért így történt? Máshogy is történhetett volna. Csak így történhetett. Pedig „egyedül teniszezni nem lehet”. De a fiú akkor is tönkre tesz mindent maga körül. Utolsó esély? Nincs. Visszatér az indítókép, marad a sör, a cigaretta, a lassú takk és a magány.

A történet röviden így foglalható össze, közte a boldogság mibenlétének feszegetésével, a szerelem és a meg nem értettség anomáliáival, satöbbivel. Gyepes Krisztina története nem eredeti, és egy kicsit Barátok köztös is, de azért szerethető. A már dicsért díszlet, a helyzet atmoszférája akaratlanul is résztvevőjévé teszi az embert a színdarabnak.

A színészek viszont nem nyújtanak kimagaslót. A fiú (Viktor Balázs) semmi különöset nem csinál, a közönséggel kezdeményezett párbeszédei is inkább visszafelé sülnek el. Nincs meg benne az átütő erő, én legalábbis nem hiszem el neki, hogy szenved. A lány (Balla Dorka) viszont minimum egy fokkal jobb. Játéka hitelesebb, életszerűbb, és ami azt illeti, -Viktorral ellentétben- ő rendesen artikulál és a szövegben sem téveszt.

Végeredményben viszont én inkább ajánlanám a darabot, mintsem lebeszélnék róla bárkit is. Akár a fiúhoz hasonlóan –tetszés szerint-sörrel és cigivel a kézben. Mélabúsan vagy vidáman, nyugtázva, hogy „Ja, haver, tényleg így van.”

Bíborcsiga Csoport

Kedd este héttől a Bíborcsiga csoport vette át a színpadot a Sirály pincéjében, interaktív felolvasóestet prezentálva számunkra (előre lelövöm a poént, az interaktivitás nemigen valósult meg, mert a közönség nem hozott verseket, haha, mármint a poénnak haha, nem a verstelenségnek... belebonyolódtam, vissza a zárójeltelen világba..) Na, itt már mindjárt jobb!

Szóval egy nagyon koncept felolvasóestet láthattunk, a konceptet úgy értem, hogy a végletekig küzdöttek a művészek, hogy minden egyben legyen.

Egy teljesen szimpla felolvasóestet kell elképzelni, négy ember olvasgat, satöbbi, viszont! Egyszer csak az egyik remek elmébe herripotter-varázsként nyilallik a felismerés: Mi lenne, ha színek szerint csoportosítanánk a verseket? Naés ettől kezdve létezik a CMYK előadás (szubjektív eszmefuttatás volt, nem valós információkon alapul, amolyan ahogyanazt Nóricka (jujj, kávékell) elképzeli - bocs). A CMYK egyébként a négy nyomdai alapszín elnevezése, azaz kék, piros, sárga, fekete, a kéket Finy Petra, a pirosat Oláh Szofi, a sárgát Finy Alexandra, a feketét pedig Mészáros Zsolt képviselte. Az alapötlet szeint a színtani bevezetőt követően minden költő a színéhez kapcsolódó saját és hozott verseket olvas fel, természetesen megfelelő árnyalatú ruhában, közben a háttérben projektorról szép színes képeket látunk, a blokkokat pedig az impresszionista hangulatot fokozandó, harmonikamuzsika választja el egymástól - természetesen koncepciózus formában, lásd, Kék duna keringő, stb. Két ponton borult a remek elképzelés: a projektor csak fekete-fehérben működött, és a harmonikás srác sem játszott valami nagyon harmonikusan, höhö! A saját versek közül nekem Oláh Szofi művei tetszettek a legjobban és Mészáros Zsoltéi a legkevésbé, utóbbiakat néhol erőltetettnek, a mondanivalójukat pedig elcsépeltnek találtam. A Bíborcsiga csoport mindenképp dícséretet érdemel, hiszen sokkal nagyobb felkészülést igényelt az előadásuk, mint egy átlagos, "kommersz" felolvasóesté. Külön jó ötletnek tartom, hogy a nézőtéren szétosztották az alkotók verseit, így akár a szobám magányában, vagy netalántán a vonaton is élvezhetem az olyan sorokat, mint például "Rendeltem két, a séf kedvence átkot" (Finy Alexandra: Elixírprés), vagy "tüdővírágot rőtre lélegezz" (Oláh Szofi: A torz arányok cirkusza). Utószóként talán annyit jegyeznék meg, hogy innen is puszilom a nézőtér soraiban helyet foglaló, a fesztiválon már fellépett, vagy még fellépni készülő színészeket, akik végigbeszélgették/röhögcsélték/dudorászták az egész előadást! Tényleg nem értem, hogy ha valaki még ráadásul tudja is, hogy milyen szar érzés ott állni/ülni a színpadon úgy, hogy a közönség láthatóan nem figyel, akkor ugyan miért nem lehet csöndben maradni, vagy kimenni?? A Bíborcsigáéknak pedig gratulálok, jó úton haladnak!

Münchausen báró utazó kalandjai

Kedden délután öttől a Münchausen báró című előadást láthattuk a Sirály pinceszínházában. A program szerint a műfajt a vásári komédia és az utcaszínház jelzőkkel lehet legjobban behatárolni, én mégis inkább mozgásszínháznak nevezném a látottakat. A végéről kezdem a sztorit: a darab után jól megbeszéltük egymás közt, hogy milyen remek kis mozgásszínházasdit láttunk, oké, kicsit alternatív, de azért érthető. A férfi-nő kapcsolatról szólt. Pont.

Azért csak odamentem beszélni pár szót az alkotókkal, hogy nehogy nagyon mellélőjek a cikkel, meg hogy megkérdezzem, ugyan miért választották a Münchausen-címet. Ekkor ért a meglepetés, megtudtam ugyanis, hogy a darab (mondjuk a cím alapján nem is annyira meglepő) a legendás lódító (figyeled? alliterálok!) történeteit dolgozza fel, mozgásszínházas formában. Szóval itt néztem egy nagyot, és ezzel nem a produkciójukat akartam minősíteni, mert tényleg nagyon jól csinálták, amit csináltak. Remekül hozták az általunk kigondolt koncepciót, viszont az ő elkpzeléseik abszolút "nem jöttek át" (by Réka). Azt is sikerült kiderítenem, hogy a két szereplő egyáltalán nem tanulja a mozgásművészetet, lényegében ketten alkotják a csoportot, és ez a tény azért eléggé elismerésre méltó, tekintve, hogy kidolgozott és ügyesen megvalósított elemeket láthattunk. Ha ennek az előadásnak adnának egy teljesen más címet (pl. Ahogy én, az úgyis szerelemről szól, illetve a szeretnitudás képességéről, na), akkor teljesen rendben lenne a dolog!

Az egész előadás alatt egyébként engem leginkább az a jelenet ragadott magával, ami a színfalak mögött zajlott, a vastaps közben a két szereplő mit sem sejtve a függönyön tátongó résről és annak másik oldalán kíváncsiskodó Nóráról (lsd: cikk írója, odalent), önfeledten és boldogan átölelte egymást. Látszott az arcukon a boldogság és az alkotás elégedettsége, és ez itt a lényeg, kéremszépen. Na és ez átjött, de maximálisan!

Mitől döglik a művészfilm?

Avagy a Partizán Filmstúdió werkfilmje

A Partizán Filmstúdió Werkfilm című kisfilmje egy tízpercnyi karikatúrába öltött pofon a mai magyar művészfilm-valóságnak. A Partizán nevű rádióműsor triója által rögtönzött filmstúdió műve meta film, azaz film (az egyébként nem létező) filmről. Az alkotók –illeszkedve a művészfilmek általános sémáihoz- minimalista díszlettel dolgoznak, kevés helyszínen, kevés (három) szereplővel.

Ami a dramaturgiát illeti: a film vezérfonalát (egy werkfilmnek megfelelően) a filmről értekező (szigorúan poénra vett) interjúk teszik ki. „A kétezres évek legjobb filmje”…”A XXI. század legjobb alkotása”. Ezekkel a nem kevés gúnnyal átitatott kijelentésekkel a művészfilmek alkotóinak földtől való elrugaszkodottságára célozgatnak. Felemlegetik még a magyaros betegségben szenvedő, mindenhez értő Bélát is, aki-legyen szó bármiről- mindennek kiváló szakembere. Vagy pl. elsiratják az elhunyt kaszkadőrt, aki hősi halált halt, „…de megérte, mert nagyon jó lett a film!”.

Az interjúk mellett kisebb jelenetekkel is megbolondítják a filmet.Ezek között központivá válik egy bizonyos kaukázusi kispocok boncolása. Igaz, hogy „áramot vezettünk bele, felvágtuk a gyomrát”, de végül –az egyébként állatvédő- művészek is kénytelenek bevallani, hogy ez talán már túlzás volt. Az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen snittek(pl., hogy WC-papírral a kézben nyilatkoznak, vagy, hogy versmondás közben a toalettbe hánynak) reprezentálásával a művészfilmek művészinek szánt, néha érthetetlen ízléstelenségeit, brutális jeleneteit karikírozzák ki.

Annak ellenére, hogy Kálmán, MG és Viora botcsinálta színészek, ebben a kisfilmben maradéktalanul eleget tesznek a feladatnak. A Werkfilm ugyanis bármikor alkalmas arra, hogy kávészünet hosszig tartó önfeledt derűt csaljon az arcunkra. Ha úgy tetszik: ez a trió aztán tudja, mitől döglik…!

Újraírható a történelem?

Nagy volt a tolongás hétfő este a Sirály „színháztermének” bejáratánál. A jegyek már rég elfogytak. A leggyorsabbnak sikerült bejutniuk, de akadtak olyanok is, akiknek vissza kellett menniük az emeletre sörözni. (Csaba megígérte, hogy lesz majd még máskor, máshol előadás.) A Színváltások 2. „fénypontjaként” a Radikális Szabadidő Színház társulata játszott. A Zsiráfivóhely sikere után tegnap debütált a Brutus. A darab Paul Foster művének nyomán készült Formanek Csaba rendezésével.

A történet viszonylag egyszerű: Cat (Szitás Balázs) újraírja Brutus történetét, és még március idusa előtt be akarja fejezni. Az időutazás során a drámaíró konfliktusba keveredik szerelmével és saját hőseivel is. A történet előadásmódja már egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A történelemkönyvekből ismert eseményeket most kicsit más szemszögből láthattuk. Keveredtek a hangnemek. Az alapvetően komor storyt számos vicces jelenet szakította meg. Brutus (Sütő András), Caesar (Szűcs-Szabó Máté) és Cassius (Kovács Dániel) rapelését és Stahr (Pokorny Szilárd) megnyilvánulásait emelném ki leginkább. De volt még benne szerelem, ének, zene, tánc, szép hegedűjáték és kegyetlen zsarolás is. Erotikában sem volt hiány… Nagyon ötletes volt az ágyjelenet. Egyik pillanatról a másikra Cleopátra (Szakács Zsuzsanna) szobáját felülnézetből láthattuk. Minden és mindenki „eldőlt”, csak az ágyon „fekvő” szeretkező pár állt. Dícséret illeti a díszletet. Mármint azt a kevés díszletet, amit nagyon jól használtak fel. Az előadás elején fellógatott papírokat az egész darab során felhasználták, szerepük teljesen univerzálissá vált. Az asztal is többfunkciós volt, továbbá Cassius egyetlen szék segítségével játszott el (nagyon jól) számtalan szerepet. Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket. A legtöbben ügyesen formázták meg a különös karaktereket. Az egyes jellemfejlődések egyértelműen érezhetőek voltak. Tetszett, hogy a színészek az indulatos részeknél is szépen beszéltek. A szélsőséges érzelmkifejezéseket is tisztán lehetett érteni. Mindezek ellenére a másfél órát kicsit hosszúnak éreztem ehhez a darabhoz. Jónak találtam a (főként korhű) jelmezeket, de a darab végén Móga Piroska kék tornacipője valahogy nem illett oda. A jelenetek nagy része túl elől játszódott. Ha egy kicsit hátrébb vitték volna a színpadon ezeket a jeleneteket, akkor talán még egy nézősort is be lehetett volna rendezni.

És hogy mi a darab vége, újraírható-e a történelem? Nos erre nem válaszolok. A legjobb, ha mindenki elmegy a következő előadásra és megnézi. Már ha egyáltalán sikerül bejutnia…

Jazzes kis finomságok

Bevallom, én a jazzt csak a már-már arcpirítóan kommersz és rádióbarát minőségében tudom befogadni és feldolgozni, ezért is voltak fenntartásaim az EQT jazztrió koncertjével kapcsolatban, de meglepve tapasztaltam, hogy nem csak elviselni el tudom őket, hanem őszintén élvezni is.
A 2004-ben alakult trió (Gömöri Márton, Gömöri Péter, Bubnó Márk) elég puritán felállásban zenél, semmi szaxofon, még egy dögös hangú énekes se, de tényleg sokszínűt alkot. Volt itt folk, rock, szving, blues, free jazz kellemes egymásutánban, a zene példásan fegyelmezett, de áradó, a tagok egymás legkisebb rezdüléseit is figyelik, és akikben ennyire él a zene iránti alázat és élvezet, ott meg már nagy baj nem is lehet.
Énekes híján, frontemberként a dobos, Bubnó Márk funkcionált, akinek ezúton is szeretnénk gratulálni a hamarjában kialakult rajongótáborához, dobolás közbeni élénk arcjátékával és humoros, kissé iskolai szavalóverseny-szerű felkonfjaival akkor is visszarángatta a figyelmünket, ha az egy kissé belassultabb impró közben elkalandozott volna.
A Kuplung az ő esetükben (ellentétben a tegnapi alter-rock Levitatio-val) nem igazán bizonyult tökéletes környezetnek, székként funkcionáló sörös rekeszek helyett helyes kis kanapét képzelnék el, ahol egy pohár bor társaságában beszélgethetnénk magfúzióról, vagy kanti filozófiáról, miközben a háttérben szolidan szólna a „sokszínű merengős jazz”.

Feleselők: A mi színházunk

Az első Színváltásokon a Feleselők Színpad előadásában A bárány megkísértése című Szilágyi Andor darabot, illetve Gogoltól az Őrült naplóját láthattuk, melyek nagyon mély nyomot hagytak bennem. Az idei fesztiválra a Mi színházunk című előadásukat hozták, amelyet a szervezők a színháztörténeti kalandozások/világirodalmi kollázs címkékkel láttak el. A közel egy óra alatt megelevenedtek előttünk a világirodalom leghíresebb/legfontosabb darabjainak híres párosai, dialógusai, láthattunk részleteket többek között Madách: Az ember tragédiájából, a Rómeó és Júliából, a Hamletből és a Godot-ra várvából, de megelevenedtek a Tóték szereplői is Örkénytől.

Jakab Ádám és Ács Tamás előadása most is lenyűgözött. Fantasztikus volt, ahogy a két színész egy másodpercre sem esett ki a szerepéből, viszont akár egy szempillantás alatt képesek voltak átlényegülni valami egészen más karakterré. Hihetetlenül erős jelenlétet igényelt a színpadi elrendezés is, a nézők a színészek körül ültek, akik interaktív játékukkal bevonták a közönséget is a "színházcsinálás folyamatába". A humor végig jellemezte a darabot, egyes etűdöket kifiguráztak a szereplők, másokban érezhettük a drámai feszültséget. A veszprémi fiúk teljesen profi előadást nyújtottak ezúttal is, viszont nem érezhető rajtuk a fásultság, vagy a nagyképűség szikrája sem. A darabjaik frissek, lendületesek és minden részletükben kimunkáltak, a színpad és a színház iránti alázat pedig átsejlik a darabokon. A Feleselők munkája talán nem olyan újszerű és sokkoló, mint például a KonzervArtAudrium társulaté, viszont számomra sokkal közelebb áll a szó klasszikus értelmében vett Színház és Színészet fogalmához, megint köszönöm Nekik ezt az élményt!

Poszt Nirvana 2008 Hungary

A név kötelez, vagy mégsem?

A Levitatio egy furcsa zenekar. Igen, furcsa, azért, mert a tegnapi volt az első éles koncertjük életükben. Ebben önmagában még semmi különös nem lenne, de abban már igen, hogy a tagok már-a dobostól eltekintve, aki huszonkét éves-a harmincas éveiket tapossák, és ez idáig még nem nyilvánultak meg előttünk színpadon.

De ha már megnyilvánultak: a zenekar neve a levitatio, azaz lebegés szóból, illetve abból a- valljuk meg, egy komolykodó zenekarhoz képest-megmosolyogtató tényből ered, hogy a trió három tagjából kettő is a Levente névre hallgat. És ha már a Levitatio beszélőnév: tegnap este a lebegés állapotát egyelőre még közel sem sikerült előidéznie a srácoknak.

Nirvana rulez

Nirvana-tor hangulatot viszont annál inkább! A deklaráltan Nirvana és Pearl Jam közeli zenekar nem hazudtolta meg eme zenekarok iránt érzett tiszteletét és szeretetét. A Cobain fizimiskáját másoló Pintér Levente énekes vélhetően egyenesen a megboldogult Kurt ruhásszekrényéből aggatta magára a jófajta zöldes (?) kockás ingjét, kitűrve, persze.

A Nirvana-párhuzam nem merült ki pusztán külsőségekben, hiszen a Levitatio - azon paradoxon ellenére, hogy saját angol és magyar számaik vannak- egyelőre nem nagyon képes túlmutatni egy szimpla Nirvana-tribute bandán. Zenéjük vázát egyértelműen a nirvanai depresszió lengi körül, helyenként dühöngéssel felturbózva, néha sajátos elemekkel ötvözve.

Levitatio-mix

Ugyanis néhol azért megfigyelhetőek voltak egyedi megoldások is: pl. még a koncert legelején a fiatal és erőtől duzzadó dobos, Burucs Szabolcs egy remek –mondjuk - afrikai törzsi dobszólóval hívta egybe a koncertre gyűlteket. Egy másik ponton pedig (a nagyjából az egyetlen számban, aminek a címét is megtudhadtuk, a 18. születésnap címűben ) egy kis reggae ritmus is bekígyózott a Kuplung dohos koncerttermébe, de a metálzúzda is belefért a műsorba. Illetve emellett az énekes részéről volt még itt csipetnyi Kispál - és Rammstein-kántálás is.

Személyekre lebontva: a gitáros Lelkes Levente hozta a kötelezőt, nem nagyon hibázott, a játékában megvolt a kellő energia. A dobos amellett, hogy kiváló témákat szórt, vokálozott is, sőt, pár pillanatra showmani erényeket is felvillantott. Ő egy kicsit ki is lógott a depresszív, „öngyilkos leszek”- atmoszférából, üde színfoltja volt az estének. Az énekes, a már említett külső megjelenése mellett az énektémában is leginkább az erőteljes Cobain-féle reszelős/taglózós hatásra törekedett, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Éneklési módja ugyanis inkább a Hobotól megszokott beszélős ordibálásra emlékeztetett. Ennek ellenére, ha éppen nem erőltette az ordibálós kántálást, egészen kellemes énekhangot is ki tudott csiholni magából. Fel kell azonban róni a közönséggel való kommunikáció szinte teljes hiányát, ami persze betudható a rutintalanságnak is.

Van remény

Összegezve viszont a Levitatio koncertjén abszolút pozitívum volt, hogy zeneileg meglehetősen pontosak voltak a fiúk, úgyszólván egyáltalán nem kellett minden számot a közepén újrakezdeni. Szintén bíztató volt, hogy fel lehetett fedezni a Nirvana-i burok lebontására való törekvéseket is. Ha az uraknak sikerül megtalálniuk az aranyközepet, és meghagyják a Nirvana lecsupaszított zenei alapjait, sokkal több egyedi megoldással megpakolva, akkor még bármi is lehet. Addig viszont marad a Nirvana Tribute Band skatulya.

Felolvasóest

Bodnár V. Róbert és Rónay Miklós prózáiból, verseiből hallottunk egy csokorra valót. Ihletet a zűrzavaros világból merítenek, gondolatviláguk az irónia tükrében lebeg.

Kint várakozunk. Egy lelkes fiatalember egyszer csak kikiabál: Hölgyeim és uraim, a felolvasás kezdődik! Amint helyet foglaltunk és kezdődhetne a vers-áradat, néhányan azért odaszólnak a "srácoknak", hogy nem kellene azért magukról pár szót mondani!? Így a két szerző felkonferálta az előadást (ami nem nyúlt el epikus hosszúságúra, talán azért is, mert most a versek voltak a főszereplők).

A műveket az ELTE színjátszó csoportja tolmácsolta a közönségnek. Köszönet nekik is. A legtöbb vers középpontjában az ősz, az elmúlás, a halál motívuma található. Iszonyatos fegyelmezettséggel vezényli az éjszaka karmestere, ahogy a láng csillapodik, amíg ki nem alszik, ahogy a nap múlásával minden el nem múlik. Egy haláltusa hangversenye ez.

Az Énekes madár c. próza egyetlen mondatban összefoglalva: a meg nem értett művész, aki az örök magányra van ítélve. A zeneszerző a különc, az "ellenséges barbár" az átlag polgárral szemben. Ő gyönyörködteti az utóbbiakat, ő visz színt az életbe, azért, hogy a végén "keresztre feszítsék". A magány, a társtalanság rémei mindig is üldözték a világirodalom nagyjait. Nem csoda, ha eme két kortárs költőt, írót is foglalkoztatja ez a téma. A kulcsmondat a legpontosabban foglalja össze ezt az állapotot: "belső kényszer a magányra".

A szerzemények szókimondóak, semmivel sem törődve arcunkba vágják az igazságot, a szép magyar nyelv minden eszközét felhasználva ("50-es rövidre vágott tehén"=kocsmárosné). A legjobb bizonyíték erre az Otthonra c. levélalapú mű. Egy egyetemista fiú ír haza szüleinek, hogy mennyire szereti Pestet. Optimistán azt hihetnék a gyerekkori emlékeket hallva, hogy itt minden rendben van. De aztán megtudjuk, hogy a fiú valószínűleg egy házibuliban van, ami azért nem biztos, mert az alkohol és a drog már rég megtette hatását. A suli jól megy neki, de néha még eltéved az épületben, mert csak ritkán látogatja. De azért szereti Pestet. A lecsúszott életet véljük felfedezni, valakiét, aki felmegy a fővárosba tanulni, hogy jobb élete legyen, de aztán csak egyre lejjebb és lejjebb kerül azon a létrán. A zárás a legfrappánsabb: "lassan elvesztem az eszméletemet, szóval zárom soraimat".

Az utolsó felolvasásra szánt darab (Pilóta szeretnék lenni) egy nagyon erős állítással kezdődik: "az írók haszontalanok". Inkább pilóta szeretne lenni az alany, sokkal jobb élet az. Csak repülne, szárnyalna. És azon ábrándozna, milyen lenne ha író lenne. A kezdeti önmegtagadást feloldja a jobb írói lét célként való kitűzése.

Általában a felolvasásokon én vagyok az az ember, aki a leghamarabb elveszti érdeklődését, figyelmét. Ez a 45 perc azonban végig a földön tartott. Volt ugyan egy-két nehezen érthető rövid vers, és néhány olvasási baki a színészek előadásában, de a legjobban csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam meg, melyik művet melyik szerző írta.

Küklopsz Művészeti és Filmes Egyesület

A Küklopsz Műhely egy 2003 novemberében alakult filmes műhely, ahol a tagok megismerkedhetnek a filmkészítés rejtelmeivel, elsajátíthatják a kamera előtti és mögötti „viselkedést”. Ez egy olyan szakmai műhely, ahol a foglalkozások résztvevői játékos és drámajátékos feladatokban vesznek részt, beszédgyakorlatok során megtanulják a helyes és érthető (filmre vehető) tiszta beszédet, mozgástréningek során erősítik fizikai állóképességüket. Mindezeket pedig a tagok filmek készítése során kamatoztathatják. A „filmjátszókör”, ahogy nevezik saját magukat, azzal a céllal jött létre, hogy igényes filmalkotásokat hozzanak létre, és hogy hasznosan töltsék el a szabadidejüket. Tagjai között az ELTE, a SZFE, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem is képviselteti magát.

A Sirályban négy filmüket vetítették le:
• Tóbiás (2003) Mádl Miklós rendezésében
A film első mondatai Franz Kafka A törvény kapujában c. művére emlékeztettek. Az őrt itt a vasutas (Dobó Dániel) személyesítette meg. Ez a férfi senkit sem akart átengedni a vasútállomás várótermén, hogy megakadályozza, hogy elmenjenek a vonattal, hiszen az elutazás egyenlő a meneküléssel. De ordítozása hasztalan volt, az emberek felszálltak a vonatra.
• Határ (2004) Horkai Tamás rendezésében
Itt is az utazás motívum volt a meghatározó, valamint az emberi kapcsolatok, illetve azok hiánya. A főszereplő (Erős Zoltán) végig keresett valamit vagy valakit (a piros ruhás nőt- Fekete Gabi), de azt nem érte el, a kapcsolatfelvétel sikertelen volt. A film végén kiderül, hogy csak álmodott, le kell szállnia a vonatról, mert a határra ért. Mindez tényleg csak álom volt?
• Isapur (2005) Mádl Miklós rendezésében
Ebben a kisfilmben is megtalálhatjuk a keresés motívumát, de az érzelmeké a főszerep. A fiú (Herczeg Tamás) meg akarja menteni haldokló apját (Michael Mehlmann), de elbukik a nő (Bánfalvi Eszter) keresése miatt, aki valójában maga a Halál.
• Vadon (2006) Horkai Tamás rendezésében
A történet egy erdőben játszódik, ahol három fiú (Erős Zoltán, Kiss Miklós, Pál András) kirándulni, hiúzra vadászni indul, merthogy abba az erdőbe telepítettek pár hiúzt. Ismét a keresés motívum az, ami uralja a filmet, illetve az olyan érzelmek, mint a kíváncsiság, ami arra buzdítja a fiatalokat, hogy a kerítésen átmászva, tiltott területen bolyongjanak a hiúzok miatt.

Kár, hogy a vetítővászonként szolgáló lepedő miatt kevésbé tudtam élvezni a vetítést. De a leginkább azt sajnálom, hogy az alkotókkal nem tudtam beszélgetni, mert nem voltak jelen.

Indulunk

Jó kezdet, jó kezdet. A Zsiráfivóhely finom radikalizmusa után egy abszurd őrület a debreceni KonzervArtaudrium-tól, így kell belevágni egy Színváltások kettőbe!
A KonzervArtaudrium Induló-ja után naivan megkérdeztem, hogy mennyi volt a darabból improvizáció, majd mikor tudomásomra hozták, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy mi NEM improvizáció, kicsit újraértékeltem a látottakat. Ennek fényében ugyanis a darab első fele inkább amolyan bemelegítésnek tekinthető, amivel már érthető és elnézhető az a kis vontatottság, lendületbeli megállás, amelyet addig valamilyen nehezen emészthető és/vagy felesleges rendezői koncepciónak tartottam.

A színészek erős színpadi jelenléte és tehetsége miatt még így is elismerően hümmögtem volna, kis hiányérzettel persze. A váltást nekem egyértelműen a babás jelenet hozta meg, ekkorra szabadult fel a maradék, még talonban tartott színészi energia és kreativitás is, hiányérzetemet mintha elfújták volna, orgiába torkolló babafej csókolgatással, pálinka-fürdővel, és kánkánozó halott nagypapával, olyan improvizatív szituációkkal, amivel egy nagyon elvetemült Monty Python filmben éreztem magam, a kifejezés teljesen pozitív értelmében.

Külön tapsot érdemel a nagymamát játszó Gombos Renáta, aki rezzenéstelen arccal küldte a legjobb poénokat, illetve Hanvai Eszter, aki szerintem teljesen kimerítette a szexuális elfojtásokkal küszködő, és mellesleg Freud-ot szorongató gyerek szerepét. De a többiek is a legtöbbet hozták ki az alapszituációból (egy család indulni készül valahová, de a készülődésnél nemigen jutnak tovább, itt egy túl erős rúzs, ott egy túl éhes családfő és kezdődhet minden előröl), az előtt meg tényleg le a kalappal, hogy végig rögtönöztek, habár ebben rejlett gyengéje, de úgy erőssége is a darabnak.
Akinek pedig még ez sem lett volna elég, részt vehetett a Fantom revü elmaradása miatt beálló szabad órácskában a Zsiráfivóhely vs Induló ideológiai harcában (hehe), vagyis inkább egy kötetlen beszélgetésben, egyetemi színpadról, jelenről, előadásokról, ami miatt tényleg egy szellemi közösségben éreztük magunkat.

Pintér Zoltán: Retrospektív

Kisfilmek 40 percben. Pintér Zoltán 2002 és 2007 között készült videós, filmes munkáiba nyertünk bepillantást. Szám szerint hét darabba. Részemről sajnos csak hét darabba. Egyszerre félelmetesek, kiábrándítóak, kiforgatják valós világunkat, ugyanakkor még sem tudsz felállni és kijönni, tekinteted a vásznon ragad. Ő maga így mutatja be munkáit: „kísérleti filmek, meditatív videó-kollázsok, paranoia és költészet - minden, ami belefér”. Nagyon találó, alkotásaiba tényleg minden belefér. Benyomásokat, pillanatnyi érzéseket, hangulatokat kapunk el, erre épít az alkotó is. Nincsenek konkrét történetek, eseményszálak, csak az, amit látsz és, amit érzel ezek láttán. Magával ragad a hangzás és a képiség, de beleélni nem tudod magad, mert ijeszt a látvány.
Fő ihletet adó témáknak az egyedül létet, magányosságot, elveszettséget, irányítottságot jelölném ki. A legtöbb kisfilmben egy vagy két embert találunk, ezeket az utazás, a menekülés köti össze. A Vision impossible a magam részéről különösen említésre méltó, mert ez mutatta be a legjobban az emberi lét esendőségét. Szédítő vágások, homályos arcok mind a kiúttalanság jelei. Egy mindenben kételkedő férfi áll a középpontban, elveszve. A végén egy lerombolt városképet kapunk harangszóval egybekötve. Örvényben a pokolban; ez a film alcíme.
Kapunk olyan videókat is, ahol több embert látunk, mint a sétáló utca, ahol egyszerűen csak rögzítették az embereket. Ahogy sétálnak, ahogy beszélgetnek. Konkrét arcok nincsenek, le van lassítva. Éppen ezért volt olyan érzésem, hogy hiába vannak körülöttem emberek azon az utcán, akkor is az számít, hogy egyedül vagyok, nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok.
Az utolsó kisfilm, az Impressions, ami egy japán workshop-zanza, rántott a pokol legmélyebb bugyraiba. Emberek állatokként, emberek robotokként, és emberek gyilkosokként. Itt minden megdőlni látszott, ami kicsit is emberi. Homályos, kitakart arcok, valami félelmetes, bizarr sötétség. A Kocka c. film jutott az eszembe, amikor az ember elveszti önmagát, aurája elválik saját lényétől, kontrollt nem ismerő lénnyé alakul.
Lassú-gyors váltások, az elszédítés, elhomályosítás művészete. Nem mindennnapi érzéseket kelt életre. Játék a képpel, játék a szemnek.
Tetszett. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan fura érzések kavarogtak bennem. Talán csak a sok félhomály, a képek életlensége zavart egy kicsit. Mégsem mondanám, hogy vegyük ki, csináljuk újra 100%-os élességgel, mert talán ez volt az, ami létrehozta azt a légkört, azt a hangulatot.

"Kell nekik, mint a bor, a szex vagy az áldás…" (Színház) - megnyitó és Zsiráfivóhely

2008. március 16., vasárnap. Újra Színváltások a Sirályban. Mindenki nagyon izgatott.
A fesztivált Gyepes Krisztina és Formanek Csaba nyitja meg.

Az első előadás a Színváltások 1-ből ismert Zsiráfivóhely a Radikális Szabadidő Színháztól. Ezt az „afrikai mesét a szerelem és az idő születéséről” a szerencsésebb nézők már harmadjára láthatták -ősszel a premieren kívül a darab főpróbáját is megnézhettük (ezekről véleményt itt olvashattok lejjebbTossenberger Tamás tollából), mégis harmadszorra is tudott újat nyújtani. Volt egy szereplőcsere, valamint a jelenetekben is voltak kisebb változtatások.
Bevallom, azok közé tartoztam, akik megpróbálták valamiféle történetsémát ráhúzni a Zsiráfivóhelyre, valamilyen skatulyába dugni, értelmet keresni benne, hiába. De nem csak én voltam ezzel így. Többen éreztük azt, mintha az egész egy kicsit túl lenne zsúfolva, ugyanakkor hiányzik valami, ami átfogja. Azonban az előadás utáni beszélgetésen a rendező, Formanek Csaba és színészei rávilágították arra, hogy ne a szokványos történet után kutassunk, mert nem erre építettek, hanem hangulatokra. A darab valójában nem más, mint etűdök sorozata Rakovszky Zsuzsa verseinek ihletésére. Képekből, impressziókból áll, egyfajta „képzőművészeti színház”. Lehetetlen szituációkat mutat be, amik végeláthatatlanok, összeférhetetlenek, reménytelenek, ahol az emberek nem találják a közös hangot, nem tudnak kapcsolatot létesíteni. Az életet viszi színre és magát az embert, a sebezhető, magányos, társra vágyó embert.
Még most sem világos teljesen, talán csak egyedül nekem. Én azt éreztem az előadás alatt, hogy túl sok mindent akarnak mondani, mégsem „jött át”, ahogy Pély Barna mondaná. Talán a Zsiráfivóhely nem színházba való, annál több.

Kedves Érdeklődők,

itt a Színváltások 2, ami az őszi Színváltások sikere miatt került megrendezésre, ahol kiderült, hogy ma is lézetik egyetemi színjátszás és van igény rá, hogy a jövőben is legyen. A 3 napos fesztivál keretében budapesti és vidéki társulatokkal találkozhattok, ifjú költők mutatják be verseiket, vetítéseket láthattok és tehetséges zenekarok is fellépnek. Itt róluk olvashattok, illetve képeket is nézegethettek! De ha hozzászóltok az írásokhoz, azt is szívesen vesszük!

Domokos Dóra

Saliga Réka

Szabó Ildikó

Takács Nóra

Tossenberger Tamás

Tóth Anett