Domokos Dóra írása az ELTE Online-on
Már harmadszor rendezték meg a Színváltásokat, vagyis az Egyetemi Színpadok Szemléjét november 22 és 25 között. A rendezvényen több régebbi darabját is játszotta a Radikális Szabadidő Színház, kedd este pedig egy premierje is volt. Láttam már néhány darabot a társulattól, úgyhogy számítottam arra, hogy kedden sem egy hétköznapi előadásban lesz részem. Ez azonban még a korábbiaknál is radikálisabb volt. A társulat ezúttal egy kortárs norvég szerző Jon Fosse A gyermek című drámáját vitte színpadra. A rendező Formanek Csaba, a helyszín pedig a Tűzraktér volt. Az előadás majdnem félórás késéssel kezdődött. Érdeklődőből nem volt hiány, a színészek teltház előtt játszottak.
Jon Fosse drámáinak középpontjában az emberi találkozások, viszonyok állnak, amelyben a főszereplők egymás iránti megértése a legfontosabb. " A kortárs norvég író darabja hűvös melodráma, ibseni és becketti ihletettségű szikár drámai költészet. Teljesen hétköznapi emberekről szól, akik gyengék, tétovák, bizonytalanok, és érzelmeiket nehezen mutatják ki. Lehetséges-e a szerelem egy gátlásokkal és szorongásokkal teli világban? Egyszerű és fájdalmasan szép történet a magányról, a bezártságról, a hitről és a bizalomról." - olvashatjuk a fesztivál honlapján közzétett beharangozóban.
A darab Fredrik (Szitás Balázs ) és Ágnes (Benya Kata) szerelmét mutatja be. A pár egy téren találkozik egy esős este. Már ekkor észrevehető, hogy ez a két ember meglehetősen lecsúszott figura. A lány szeretetre vágyik, Fredrik pedig egy kis testiségre. Kapcsolatuk ennek ellenére mégis eljut a házasságig. Egy szerény kis lakásban élnek és első közös gyermeküket várják. Boldogságuk azonban csak látszat. Szeretik egymást, szerelmük mégsem igaz. Kettejük közt a gyermek kapocs. Életüket tovább keseríti Arvid (Budai Zsolt), aki folyton a házuk környékén guberál. Nem tudjuk, hogy pontosan honnan ismeri Ágnest, de azt sejtjük, hogy korábban már volt dolguk egymással. Ágnes és anyja (Szabó Emese) viszonya sem felhőtlen. Egy kiüresedett, közömbös anya-lánya kapcsolatnak lehetünk tanúi. Percekig hallgatnak, nem tudnak miről beszélni. Az anya is az utód születésében keresi a boldogságot. A gyermek azonban túl korán születik, nem marad életben. Bár Fredrik a kórházban már egy aggódó férj és apa szerepét ölti magára, kapcsolata Ágnessel alapvetően nem változik meg. A darab végén is két kiüresedett figura sétál.
Az előadás 4 felvonásból állt és minden szünet közben a szemünk láttára alakították át a színpadot. Ezek meglehetősen hosszúra sikerültek... Talán ennek is az volt a célja, hogy kizökkentsen minket és érezzük, hogy színházban vagyunk. Számtalan elidegenítő effektussal találkozhattunk az este folyamán. Ilyen volt például, hogy a felvonások végét többször is Arvid egyszerűen csak közölte velünk (volt olyan is, hogy ezt egy nagy késsel hadonászva tette). A zenét egy metronóm helyettesítette. Idegesítő kattogása jelezte például, hogy Ágnes anyja rádiót hallgat. Aztán a harmadik felvonás előtt a rendező megkért minket, hogy üljünk át a nézőtérről a színpadra. A színészeket körülülve vagy épp körülállva- kinek mi jutott, néztük végig a kórházi jelenetet, ahol Budai Zsolt most az orvos bőrébe bújt Pálya Pompónia pedig a nővér szerepét játszotta, akivel Fredrik a szerelemről beszélgetett. Aztán a harmadik szünetben megint vissza kellett ülnünk a nézőtérre.
Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket, mindenki nagyon jól játszott. Főleg Szitás Balázs alakítása tetszett, aki hitelesen adta elő az ittas csavargó, az aggódó férj vagy éppen a gyermekét gyászoló apa szerepét.
A darabot legközelebb december 7-én játsszák a Tűzraktérben. Akinek van rá lehetősége nézze meg, de készüljön fel, hogy egy igazi R/radikális előadásban lesz része.
2008. december 11., csütörtök
2008. december 10., szerda
Világot jelentő deszkák
Várnay Zsuzsanna elemzése a Gyurmázásról
A debreceni KonzervArtaudrium társulat vasárnap délutáni előadására már előre készültem. Gyurmázás című darabjuk bemutatója az egyik legizgalmasabb előadás volt számomra októberben a pécsi Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. A Gyurmázás Vaszilij Szigarev kortárs orosz drámaíró Gyurma című darabjából kiindulva készült. Egy kamaszfiú vergődését mutatja be az orosz periféria fojtogató, ellenséges világában. A főszereplő, Maxim egy átlagfiatal, aki önhibáján kívül folyamatosan a környezetében élők agressziójának célpontjává válik. Az ő életéből látunk jelenetfűzért, míg el nem érünk a már a kezdő jelenettől sejthető végkifejletig, a fiú haláláig.
A társulat a szövegből csak az elengedhetetlenül szükséges részeket tartotta meg, és a mozgásszínház irányából közelítette meg a darabot. Jelképekkel dolgozó előadásuk puritán formanyelvét elképesztő ötletességgel valósítják meg: Munkásnadrágos fiúkat és lányokat látunk egy világban, ahol szinte mindent, tárgyat és érzelmet, meg lehet jeleníteni embernagyságú fa deszkákkal, fehér maszkokkal, kövekkel és egy nagy tömb gyurmával. Ahol a naiv jóhiszeműség bűn, ahol egy fiatal élet nem jelent védendő értéket, ahol az idealizálás tárgya pont olyan mocskos, mint minden más. A súlyos deszkákat és egymást a hátukon egyensúlyozó szereplők olyanok, mintha nem is a fizikai, hanem az alig elviselhető lelki teher alatt görnyednének. Emberi kapcsolataik lelketlenek, durvák, olyan súllyal nehezednek rájuk, mint egy-egy ilyen deszka. Látva őket temetési jelenet után, akár koporsóra is asszociálhatunk. Maszkos és maszkszerűen mozdulatlan arcok, mégis feszültség és fájdalom remeg a levegőben. Két alak van jelen folyamatosan a játéktérben, az egyik Maxim barátja, aki már a darab kezdetén halott, a másik egy lány, akinek alig van szerepe. A fiú köveket rak a szereplők zsebébe, mintegy bűneiket? haragjukat? jelképezve, és némán hívogatja főhősünket a túlvilág felé. A lány pedig, lassan körbejárva a színpadon, folyamatos jelenlétével Maxim nőideálját jelentheti.
De vajon mi az, ami kiemeli ezt a fiút az arctalan tömegből? Ő miért nem képes elviselni a megaláztatást úgy, ahogy mindenki más, miért nem képes hasonulni a körülötte levőkhöz? A címben szereplő gyurmázás, az alkotótevékenység az, amitől mássá, érzékenyebbé válik a többieknél. Az előadásban ez talán nem volt eléggé kihangsúlyozva. Maxim gyurmából készít az arcáról egy lenyomatot, ez jelképezné önkeresését a művészet által? Vagy így ő az egyetlen, akinek valódi emberi vonásokkal bíró maszkja van?
Nagyon szép az előadás záró képe, minden szereplő, élő vagy halott, kegyetlen vagy ártatlan, együtt Tai Chi-zik indulatos orosz zenére: tökéletes belső harmónia egy kaotikus és durva világban.
A Pécsett látott előadásnak még számos hibája volt. A koreográfián érződött, hogy nincs eléggé begyakorolva, szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását. Ez zavaróan hatott, minduntalan kizökkentette a nézőt, az élvezhetőség rovására ment. Úgy éreztem, erőlködnöm kell, hogy a történet cselekményét, a szereplők kilétét követni tudjam, részben az erősen stilizált formanyelv, részben pedig a néhol nehezen érthető szövegmondás és kitakart játékterek miatt. Azért igyekeztem felülemelkedni a „nehézségeken”, és ezektől függetlenül élvezni az előadást, ami többé-kevésbé sikerült is. Nagyon tetszett az a képi világ, amellyel az előadás készült, a letisztult, hideg formák tökéletes összhangban voltak azzal a lelki sivársággal, amiről a darab szól. A főszereplő Maximon kívül a karaktereket szinte csak felvillantották, pillanatképszerűen, mint egy-egy látlelet az ő környezetéről. A szikár, sallangmentes játékmód is nagyon jól illeszkedett a darab hangulatához, mondanivalójához. Ez a fajta játék azonban nagyon erős színészi jelenlétet követel meg, ezt, ha nem is mindenkinek, de a játszók többségének sikerült megvalósítania.
Úgy tűnik, a debreceni csapat megfontolta a Pécsen kapott kritikát, és egy hónap alatt nagyon sokat javított az előadáson. Gördülékenységben szemmel láthatóan sokat fejlődtek, bár a fogaskerekek még mindig csikorogtak kissé. A darab egyszerűsítésén is dolgoztak, a köznapi élethez jobban közelítő jelrendszert láthattunk megjelenni. Egyes helyeken változtatva a szövegen a történet és a karakterek egyértelműbbé váltak a nézők számára. Nekem így másodjára nézve még megvilágosodott egy-két mozzanat a cselekményszálban… Az még mindig zavaró volt, hogy az első sorban ülőktől gyakran nem lehetett látni, mi történik a színpadon, és a szövegek egy részét sem lehetett érteni a szereplők arcán levő maszktól.
Hála a szimbolikus nyelvnek, minden néző eltérően látta, értelmezte ezt a darabot. Mindenki máshogyan vette, máshogyan alakította a kezébe adott Gyurmát. Nekem jól esett magamban munkálni meg véglegessé a jelképek kissé képlékeny anyagát.
A debreceni KonzervArtaudrium társulat vasárnap délutáni előadására már előre készültem. Gyurmázás című darabjuk bemutatója az egyik legizgalmasabb előadás volt számomra októberben a pécsi Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. A Gyurmázás Vaszilij Szigarev kortárs orosz drámaíró Gyurma című darabjából kiindulva készült. Egy kamaszfiú vergődését mutatja be az orosz periféria fojtogató, ellenséges világában. A főszereplő, Maxim egy átlagfiatal, aki önhibáján kívül folyamatosan a környezetében élők agressziójának célpontjává válik. Az ő életéből látunk jelenetfűzért, míg el nem érünk a már a kezdő jelenettől sejthető végkifejletig, a fiú haláláig.
A társulat a szövegből csak az elengedhetetlenül szükséges részeket tartotta meg, és a mozgásszínház irányából közelítette meg a darabot. Jelképekkel dolgozó előadásuk puritán formanyelvét elképesztő ötletességgel valósítják meg: Munkásnadrágos fiúkat és lányokat látunk egy világban, ahol szinte mindent, tárgyat és érzelmet, meg lehet jeleníteni embernagyságú fa deszkákkal, fehér maszkokkal, kövekkel és egy nagy tömb gyurmával. Ahol a naiv jóhiszeműség bűn, ahol egy fiatal élet nem jelent védendő értéket, ahol az idealizálás tárgya pont olyan mocskos, mint minden más. A súlyos deszkákat és egymást a hátukon egyensúlyozó szereplők olyanok, mintha nem is a fizikai, hanem az alig elviselhető lelki teher alatt görnyednének. Emberi kapcsolataik lelketlenek, durvák, olyan súllyal nehezednek rájuk, mint egy-egy ilyen deszka. Látva őket temetési jelenet után, akár koporsóra is asszociálhatunk. Maszkos és maszkszerűen mozdulatlan arcok, mégis feszültség és fájdalom remeg a levegőben. Két alak van jelen folyamatosan a játéktérben, az egyik Maxim barátja, aki már a darab kezdetén halott, a másik egy lány, akinek alig van szerepe. A fiú köveket rak a szereplők zsebébe, mintegy bűneiket? haragjukat? jelképezve, és némán hívogatja főhősünket a túlvilág felé. A lány pedig, lassan körbejárva a színpadon, folyamatos jelenlétével Maxim nőideálját jelentheti.
De vajon mi az, ami kiemeli ezt a fiút az arctalan tömegből? Ő miért nem képes elviselni a megaláztatást úgy, ahogy mindenki más, miért nem képes hasonulni a körülötte levőkhöz? A címben szereplő gyurmázás, az alkotótevékenység az, amitől mássá, érzékenyebbé válik a többieknél. Az előadásban ez talán nem volt eléggé kihangsúlyozva. Maxim gyurmából készít az arcáról egy lenyomatot, ez jelképezné önkeresését a művészet által? Vagy így ő az egyetlen, akinek valódi emberi vonásokkal bíró maszkja van?
Nagyon szép az előadás záró képe, minden szereplő, élő vagy halott, kegyetlen vagy ártatlan, együtt Tai Chi-zik indulatos orosz zenére: tökéletes belső harmónia egy kaotikus és durva világban.
A Pécsett látott előadásnak még számos hibája volt. A koreográfián érződött, hogy nincs eléggé begyakorolva, szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását. Ez zavaróan hatott, minduntalan kizökkentette a nézőt, az élvezhetőség rovására ment. Úgy éreztem, erőlködnöm kell, hogy a történet cselekményét, a szereplők kilétét követni tudjam, részben az erősen stilizált formanyelv, részben pedig a néhol nehezen érthető szövegmondás és kitakart játékterek miatt. Azért igyekeztem felülemelkedni a „nehézségeken”, és ezektől függetlenül élvezni az előadást, ami többé-kevésbé sikerült is. Nagyon tetszett az a képi világ, amellyel az előadás készült, a letisztult, hideg formák tökéletes összhangban voltak azzal a lelki sivársággal, amiről a darab szól. A főszereplő Maximon kívül a karaktereket szinte csak felvillantották, pillanatképszerűen, mint egy-egy látlelet az ő környezetéről. A szikár, sallangmentes játékmód is nagyon jól illeszkedett a darab hangulatához, mondanivalójához. Ez a fajta játék azonban nagyon erős színészi jelenlétet követel meg, ezt, ha nem is mindenkinek, de a játszók többségének sikerült megvalósítania.
Úgy tűnik, a debreceni csapat megfontolta a Pécsen kapott kritikát, és egy hónap alatt nagyon sokat javított az előadáson. Gördülékenységben szemmel láthatóan sokat fejlődtek, bár a fogaskerekek még mindig csikorogtak kissé. A darab egyszerűsítésén is dolgoztak, a köznapi élethez jobban közelítő jelrendszert láthattunk megjelenni. Egyes helyeken változtatva a szövegen a történet és a karakterek egyértelműbbé váltak a nézők számára. Nekem így másodjára nézve még megvilágosodott egy-két mozzanat a cselekményszálban… Az még mindig zavaró volt, hogy az első sorban ülőktől gyakran nem lehetett látni, mi történik a színpadon, és a szövegek egy részét sem lehetett érteni a szereplők arcán levő maszktól.
Hála a szimbolikus nyelvnek, minden néző eltérően látta, értelmezte ezt a darabot. Mindenki máshogyan vette, máshogyan alakította a kezébe adott Gyurmát. Nekem jól esett magamban munkálni meg véglegessé a jelképek kissé képlékeny anyagát.
2008. december 4., csütörtök
A Színváltások 3.-ról a Játékosban
Herceg Anna írása
Négy nap egyetemi színpadok szemléje, négy nap hóesés, négy nap rágódás, hogy vajon miért nem értek csomó darabot?
Négy nap egyetemi színpadok szemléje, négy nap hóesés, négy nap rágódás, hogy vajon miért nem értek csomó darabot?
Szombaton elindultam a a megnyitóra. Akkor kezdődött a havazás, abban a minutumban, hogy kitettem a lábam a kapun. A Tűzraktérben így jéghideg és kellemes füst fogad. Még viszonylag kevesen vagyunk, néhány szervező színésszel beszélgetek, kedvesek, mondják, hogy ez egy ilyen laza fesztivál, mindent szabad és legyek én is laza. Hát jó. Együtt cigizünk. Folytatás>>
2008. december 1., hétfő
Krónika 2008-ból, azaz Ács Tomi esete (estje) a csavargással
Szabó Emese kritikája Ács Tamás estjéről
Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi, aki egy esős, hideg estén Veszprémbe felült a vonatra, a vonaton kitalált egy előadóestet, Budapesten leszállt, és a Sirályban azt elő is adta. Volt egyszer egy Ács Tomi, aki elhitette velünk, hogy lehet még Petőfit, Csokonait, Radnótit szavalni. Aki jött, verset mondott, és győzött. Szeretném, ha a Színváltások krónikás könyvébe (blogjába) így íródna be a fiatal veszprémi srác neve…
Pedig a tematikus szavalóesteket nagyon el lehet(ne) rontani! Egy motívum köré csoportosított, retorikus ravaszsággal összeválogatott versek egymásutánja akár ellenszenvet is kiválthat(na) a nézőből. De Ács Tominál mégsem ez történt. Itt nem a versfüzér szerkesztési elve érdekelt, hanem (és most engedtessék meg, hogy nagyon költői legyek), maga AZ EMBER.
Jelen esetben a csavargó, aki a földön fekve fogad minket, majd paprikát eszik, majd megmártózik egy felmosó vödörbe, zenét játszat a technikussal, székre áll, és onnan szaval, mindezt úgy, hogy elhisszük, a paprika a legfinomabb dolog a világon, a felmosó vödörben az egész Balaton, a zenét a „cigány” húzza és a szék egy hatalmas pódium. Vagyis Ács Tomi varázsol. Világot, színházat. És nem kacifántos abrakadabrával, hanem egyszerű, könnyed gesztusokkal, „román módszerrel”, ahogyan ezt később kifejti a füstös éjjel-nappali kocsmában. Ennek a módszernek szerinte a titka abból áll, hogy a színész elhibázhatatlan mozdulatokat tesz, mint a söprögetés, vagy a paprikaevés, és ennek hatására érezhetjük azt, hogy amit csinál, az hiteles. (Ha tudná Tamás, hogy hányan nem tudunk paprikát enni a színpadon…). A megteremtett világban pedig elhangzanak a versek: az Ady,- Szepesi,- Orbán,- Petőfi,- Radnóti,- Csokonai-, Áprily-, Búzási Huba-szövegek, melyek ebben a kontextusban, egy hosszú, egybefüggő, őszinte vallomástengerként hatnak, még akkor is, ha előttük címek hangzanak el, illetve érzékeltetve van a közöttük lévő határ.
A szövegek és az ezeket kísérő mozgás közötti kapcsolat frappáns megoldásokban ragadható meg: pl. Tamás észreveszi, hogy kimegy egy néző és felszabadul egy szék, elveszi, feláll és pódiumként használja egy olyan Arany-versnél, mely el is tűri ezt a fajta emelkedettséget, vagy: leoltja a villanyt, elővesz a zsebéből egy elemlámpát és megvilágítja a saját arcát. Ezt halljuk: „A hatvanas évek művészfilmjei, mennyi trükkös kameramozgatás a kép, ráközelít egy arcra nagy szemekkel…” (Orbán) Majd ugyanebben a versben: „milyen furcsa most látni a rendezőket, karjukat cinkos mosollyal tárják szét”, és ekkor megvilágítja Formanek Csaba- rendezőnk arcát. Hogy véletlen? Szerencse? Nem tudom, de az biztos, hogy működik. A szöveg és jelenlét (valóság) ilyen spontán találkozásainál érezhetjük azt, hogy ami a színpadon történik az velünk történik, velünk emberekkel, azokkal, akik abban a pillanatban „itt-és-most” vagyunk. Ha a színész meg tudja teremteni ezt az érzetet, akkor már mehetünk vele bárhova: elhagyott utcákra, 19. századi füstös kis kocsmákba, vízpartra, moziba, dobigálhatunk vele pénzeket és ehetünk vele paprikát is, színházi mannaként.
Az említett éjjel-nappali kocsmában Tamás elmesélte, hogy nagyon izgult, mert mindent aznap talált ki, annak ellenére, hogy régóta tervez egy ilyen szavalóestet. Azaz, ez egy próba volt. Nekem bejött. Véleményként csak ennyit:
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi-est. Legyen többször is, legyen több is!
Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi, aki egy esős, hideg estén Veszprémbe felült a vonatra, a vonaton kitalált egy előadóestet, Budapesten leszállt, és a Sirályban azt elő is adta. Volt egyszer egy Ács Tomi, aki elhitette velünk, hogy lehet még Petőfit, Csokonait, Radnótit szavalni. Aki jött, verset mondott, és győzött. Szeretném, ha a Színváltások krónikás könyvébe (blogjába) így íródna be a fiatal veszprémi srác neve…
Pedig a tematikus szavalóesteket nagyon el lehet(ne) rontani! Egy motívum köré csoportosított, retorikus ravaszsággal összeválogatott versek egymásutánja akár ellenszenvet is kiválthat(na) a nézőből. De Ács Tominál mégsem ez történt. Itt nem a versfüzér szerkesztési elve érdekelt, hanem (és most engedtessék meg, hogy nagyon költői legyek), maga AZ EMBER.
Jelen esetben a csavargó, aki a földön fekve fogad minket, majd paprikát eszik, majd megmártózik egy felmosó vödörbe, zenét játszat a technikussal, székre áll, és onnan szaval, mindezt úgy, hogy elhisszük, a paprika a legfinomabb dolog a világon, a felmosó vödörben az egész Balaton, a zenét a „cigány” húzza és a szék egy hatalmas pódium. Vagyis Ács Tomi varázsol. Világot, színházat. És nem kacifántos abrakadabrával, hanem egyszerű, könnyed gesztusokkal, „román módszerrel”, ahogyan ezt később kifejti a füstös éjjel-nappali kocsmában. Ennek a módszernek szerinte a titka abból áll, hogy a színész elhibázhatatlan mozdulatokat tesz, mint a söprögetés, vagy a paprikaevés, és ennek hatására érezhetjük azt, hogy amit csinál, az hiteles. (Ha tudná Tamás, hogy hányan nem tudunk paprikát enni a színpadon…). A megteremtett világban pedig elhangzanak a versek: az Ady,- Szepesi,- Orbán,- Petőfi,- Radnóti,- Csokonai-, Áprily-, Búzási Huba-szövegek, melyek ebben a kontextusban, egy hosszú, egybefüggő, őszinte vallomástengerként hatnak, még akkor is, ha előttük címek hangzanak el, illetve érzékeltetve van a közöttük lévő határ.
A szövegek és az ezeket kísérő mozgás közötti kapcsolat frappáns megoldásokban ragadható meg: pl. Tamás észreveszi, hogy kimegy egy néző és felszabadul egy szék, elveszi, feláll és pódiumként használja egy olyan Arany-versnél, mely el is tűri ezt a fajta emelkedettséget, vagy: leoltja a villanyt, elővesz a zsebéből egy elemlámpát és megvilágítja a saját arcát. Ezt halljuk: „A hatvanas évek művészfilmjei, mennyi trükkös kameramozgatás a kép, ráközelít egy arcra nagy szemekkel…” (Orbán) Majd ugyanebben a versben: „milyen furcsa most látni a rendezőket, karjukat cinkos mosollyal tárják szét”, és ekkor megvilágítja Formanek Csaba- rendezőnk arcát. Hogy véletlen? Szerencse? Nem tudom, de az biztos, hogy működik. A szöveg és jelenlét (valóság) ilyen spontán találkozásainál érezhetjük azt, hogy ami a színpadon történik az velünk történik, velünk emberekkel, azokkal, akik abban a pillanatban „itt-és-most” vagyunk. Ha a színész meg tudja teremteni ezt az érzetet, akkor már mehetünk vele bárhova: elhagyott utcákra, 19. századi füstös kis kocsmákba, vízpartra, moziba, dobigálhatunk vele pénzeket és ehetünk vele paprikát is, színházi mannaként.
Az említett éjjel-nappali kocsmában Tamás elmesélte, hogy nagyon izgult, mert mindent aznap talált ki, annak ellenére, hogy régóta tervez egy ilyen szavalóestet. Azaz, ez egy próba volt. Nekem bejött. Véleményként csak ennyit:
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi-est. Legyen többször is, legyen több is!
AGG-robbanóanyag, avagy Goldoni: Két úr szolgája
Szabó Emese kritikája az Ars Gaudendi Gratia előadásáról
*goldoni keresztapája, béjszbólsapka, hávájing, doktorszöszi, veszternhős, gyúrunk vazze, munkaruha, szintetizátor, elektromos gitár (1), basszusgitár (1), akusztikus gitár (kb. 4), jól éneklő lányok (több), néptánc, stb.*
Ha mindezt képesek vagyunk elképzelni, felidézni vizuálisan és akusztikailag (úgy, hogy közben nem szédülünk le a székről), megkapjuk az AGG energiabombaként berobbanó kezdését. Következzék tehát Goldoni: A két úr szolgája, Szabados Mihály rendezésében. Vizsgáljuk meg az előadást, a mit, hogyan, és miért kérdéshármas segítségével.
Először a „mit?”. A két úr szolgáját. Egy olyan komédiát, melyet Goldoni az 1700-as években írt akkor, amikor a színészek a maszknélküliséggel és a rögzített szöveg nehézségeivel küszködtek. Típuskarakterekre épít: a „Világfi", a „Hazug", a „Fogadósnő", a „Ravasz szolga", de a szöveg rögzítettsége miatt már túllép a commedia dell’arte világán. A történet lényegében két szerelmes kalandos egymásra találásáról szól, egy férfibőrbe bújt nőről, aki megkeresi szerelmét (és meg is találja persze), egy szolgáról, aki titokban mindkét szerelmest szolgálja, és ügyetlensége okán konfliktusokat szül és sok más mellékszálról, uralkodó és elnyomott szereplőről. A végén azonban persze többszörös házasság születik.
Lássuk „hogyan?”. Viccesen. Azaz viccelődve. Mit is értek ezen? Úgy tűnik, hogy mindenáron meg akarnak minket nevettetni. És ennek érdekében például egy olyan ismert karaktert idéznek fel, mint a Keresztapa, vagy mai sztereotípiákat, mint az izomagyú edzőterem-lakó vagy a naiv szőke szappanopera hősnő. Ezzel még önmagában nem lenne gond, hiszen valljuk be, sokszor szeretünk mások butaságán és esetlenségén nevetni, (főleg akkor, ha ez még divatos is), de a mai korra való adaptálás nem végiggondolt koncepció, a jelmezek eklektikusak (a fehér ing-fekete nadrágtól kezdve, a moulin rouge-szerű erotikus ruházaton keresztül a feliratos futópólóig). Így a karakterek, melyek önmagukban akár viccesek is lehetnének, nem kommunikálnak egymással, mert nincs egy olyan közös világ, amelyben létrejöhet ez a találkozás. A darab darabokra esik. Ezt az is erősíti, hogy a figyelmünk sem tud annyira összpontosítani magára a történetre, mert a nem játszó színészek, akik benn maradnak a látószögben, nincsenek kellőképpen instruálva. Sajnos (vagy nem sajnos) számolni kell azzal az ördögi kíváncsisággal, amely arra sarkallja a nézőt, hogy a színpadon civilként vagy fél-civilként (?) jelen lévő szereplőt kezdi tanulmányozni. Ez, főleg egy ilyen térben, ahol a legkisebb arcrándulás is színpadi jelzés, nem maradhat tisztázatlanul. Nem láthatom azt, hogy a játékból kilépő színész lereagálja a saját játékát, vagy láthatom, de akkor ez legyen szándékos jel.
Ezzel ellentétben, energikus játékot láthattunk. Belátható, hogy rengeteg munka van benne, a lányok gyönyörűen, tisztán énekeltek, a belépések, gesztusok pontosak voltak, összességében pörgött a darab, de a „miért?”-re sajnos nem kaptunk választ. Az energiák szétszóródtak, (mintha egy hatalmas bomba csapott volna le a Sirály színpadára), a történet fonala elveszett a sok poén között, és egy idő után a néző elfáradt. Hiszen jó-jó látjuk, hogy Nagy István igen jól alakítja a bunkót, Varga Lilla az erotikus fogadóst, Borbíró Judit a szende és naiv szerelmest, Gyepes Kriszta a vesztern férfinőt, Sándor István a Keresztapát, de lényegében nem történik velük semmi. És ez egy idő után nem vicces. Pedig kár, mert a darabban rengeteg a jó ötlet van (krétával rajzolt bőröndök, hangszerrel és énekkel kísért játék, abszurd színpadi mozgások, kidolgozott mimikai gesztusok, és még sok minden más), csak úgy tűnik, hogy a karakterekkel való foglalkozás elvette az időt a darabbal való foglalkozástól. A mit miérttől…
Színváltások 3. – Egyetemi Színpadok Szemléje
Takács Nóra írása az ELTE Online-on
Idén novemberben a Radikális Szabadidő Színház lelkes tagjai ismét megrendezték a Színváltások Fesztivált, immáron harmadik alkalommal.
A Színváltások története tavaly őszig nyúlik vissza, akkor ünnepelte ugyanis a legendás ELTE Egyetemi Színpad fennállásának 50. esztendejét. Ez alkalomból jelent meg Nánay István Profán szentély című könyve, amely a kulturális színtér történetét dolgozta fel, és ez alkalomból döntött úgy az ELTE vezetősége, az EHÖK és a Radikális Szabadidő Színház vezetője, Formanek Csaba, hogy lehetőséget kellene adni az egyetem különböző karain jelenleg is működő színjátszóköröknek, hogy bemutatkozzanak a közönség előtt és elsősorban: megismerjék egymást.
Tavaly novemberben rengeteg tehetséges (és kevésbé tehetséges) társulat mutatkozott be a Sirály falai között a rendezvény 3 napja alatt, az utolsó napon pedig kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt: az Egyetemi Színpad egykori meghatározó személyiségei (Nánay Tamás, Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András) meséltek nekünk az 1957-ben indult kulturális központról.
Az Egyetemi Színpad negyven éven át a szabadgondolkodásúak és a művészeti útkeresés egyedülálló találkozóhelye volt, többek között innen indult Jordán Tamás és Bródy János és itt tartotta a filmjei premierjét Jancsó Miklós.
Az első fesztivál kedvező fogadtatása után nagy esély volt az Egyetemi Színpad feltámasztására. A második Színváltásokat tavasszal, a különböző, eddig elszeparált csoportok együtt rendezték, megindult a kommunikáció a társulatok között. Ezen már egyéb művészeti ágak is megjelentek, például ELTE-kötődésű zenekarok koncerteztek, de voltak felolvasóestek és mozgásszínház is.
A Színváltások 3. négy napig tartott és három helyszínen zajlott (Sirály, Akku, Tűzraktér). A koncepció nem változott: az elszeparáltan működő egyetemi társulatok mutatkozzanak be egymás előtt, ismerkedjenek, kommunikáljanak, mutassák be az elmúlt fél év munkáját.
Néhány előadásról (a teljesség igénye nélkül):
KonzervArtaudrium – Gyurmázás
A KonzervArtaudrium a Debreceni Egyetem színtársulata, jellemzően alternatív, kísérleti darabokat visznek színre. Az előző fesztiválon bemutatott munkájuk a teljes egészében improvizatív Indulunk volt, most viszont a kortárs orosz író Vaszilij Szigarev Gyurma című drámáját dolgozták fel. A történet egy orosz vidéki fiú áldozattá válását meséli el, abszurd formában. A társulat kevés szöveget hagyott meg a darabból, sokkal inkább a jelképekre, szimbólumokra építettek. Remekül használták az Akku sivár, gyárterülethez hasonló terét, sok mozgásszínházi elemet és ritmust építettek be. Egy nehezen értelmezhető, elgondolkodtató előadás jött létre, de mégis el lehetett csípni a cselekmény fonalát, a remek színészi munkának is köszönhetően.
József Attila: Szabad ötletek jegyzéke, Jordán Tamás előadásában
A Kossuth díjas színész visszatért az egyetem deszkáira, hogy elhozza nekünk József Attila műveit. A költő Gyömrői Edit kezelése alatt állt, amikor 1936-ban megírta a Szabad ötletek jegyzékét, amely bepillantást enged ekkori lelkivilágába. József Attila tulajdonképpen egy asszociációs játékot játszik a „füzetben”, amelynek csak bizonyos részei kerültek nyilvánosságra. A több száz előadást megélt önálló est a Szabad ötletek jegyzékére épül és verseket is tartalmaz. Jordán Tamás kifejezetten intim hangulatot teremtett a suttogós, halk előadásmóddal, „mintha csak egy barátnak mesélne éjjel a konyhaasztalnál egy üveg bor mellett”. József Attila-kedvelőknek mindenképpen ajánlom!
Küklopsz Műhely: Moliére – Tudós nők
A Küklopsz műhely az ELTE Ajtósi Dürer Kollégiumában működő filmes társaság, a Tudós nőkkel első ízben jelentek meg színpadon. Talán a késői kezdés tette, de a csapat nem igazán állt a helyzet magaslatán. Az előadás vontatott és hosszú volt, a térrendezés és a világítás borzalmas (sajnos erre nem tudok jobb szót, egy lámpa végig a szemembe világított, az utolsó fél órában már nem is láttam és ezzel nem voltam egyedül), a színészek pedig valahogy nem tudták beleélni magukat a darabba. Egy újfajta kihívás volt ez a társulat számára, mindenképpen van még mit átgondolniuk, de a következő Színváltásokig van még idejük is, úgyhogy jó munkát és kitartást kívánok nekik!
Ars Gaudendi Gratia – Goldoni: A két úr szolgája
A Radikális mellett a Gyepes Kriszta által vezetett Ars Gaudendi a másik nagy, több kar hallgatóit felölelő társulat az ELTÉn. Idén A két úr szolgájá-t dolgozták fel Goldonitól, XXI. századi poénokkal tarkítva a reneszánsz komédiát. A társulat remek munkát végzett, jó színészek (kiemelném Kelemen Zoltánt és Nagy Istvánt) dolgoztak jó rendezésben. Ezen kívül nagyon szimpatikus volt, hogy végig élőzenét hallottunk, gitárral, hegedűvel. Negatívumok: egy-két lányka túljátszotta a szerepét, egy-két romantikus(nak szánt) jelenet felesleges volt, illetve kérve kérném az Ars Gaudendit, hogy legközelebb ne adjanak már el több jegyet, mint ahány ülőhely van, ugyanis legalább tíz embernek állnia kellett!
Feleselők – Mrozek: Mulaccság helyett: Ács Tamás verses estje
Ez egy érdekes történet. A tervek szerint a Veszprémi Egyetem Feleselők társulatának kellett volna fellépnie, ám a rendezőjük elfelejtett szólni a fesztivál szervezőinek, hogy nem tudnak jönni, mert az egyik színész beteg lett. Mikor ezt Ács Tamás, a társulat másik színésze a fellépés délutánján megtudta, azonnal vonatra pattant és meg sem állt Budapestig, hogy előadja nekünk interaktív verses estjét. A veszprémiek már az előző két fesztivál alkalmával is lenyűgöztek, magasan a legnagyobb teljesítményt nyújtották az összes társulat közül.
Ács Tamás a magyar irodalom klasszikusait egyedi, monodrámákra jellemző előadásmódjával fogta össze, remekül élte át a nagy műveket. Amikor ő játszik, mindig azt érzem, hogy valami hatalmas energia szabadul fel, szinte kézzel fogható az a vibrálás, ami a nézők és a színész között van. Egész egyszerűen megszűnik tér és idő, csak ő van, és a közönség. Mint utóbb megtudtam, Ács ezeket a verseket az előadás előtt már tanulgatta, nézegette, de soha nem adta még elő. Így hát egy fantasztikus premiernek/első próbának/improvizációnak lehettünk szerencsés tanúi. Ács hihetetlen alázattal fordul a színház és a színészet felé, egyszerűen a játék öröméért játszik, ő például honoráriumot sem kért az előadásért! És – egy-két társulat „színészével” szemben – a nagyképűség szikrája sem jelenik meg rajta. Biztos vagyok benne, hogy nagy színész lesz, és aki teheti, nézze meg az előadásait, mert fantasztikusak!
A harmadik Színváltások is szinte végig teltház előtt zajlott, a szervezők elégedettek. Az előadások után a társulatok megbeszélték az aznap látottakat, tanácsokat adtak egymásnak, együttműködtek. Az ELTE Egyetemi Színpada valószínűleg soha nem lesz olyan egységes, mint régen, de talán ez nem is baj, az alulról jövő kezdeményezések és a kis létszámú társulatok munkája sokkal fontosabb és értékesebbek, mintha lenne egy nagy olvasztótégely, ami egységesíti az egyetemi színjátszást.
Sok csapatot láttam teljesen különböző stílusokban dolgozni, akik mégis képesek és akarnak együttműködni, kommunikálnak és ami a legfontosabb, segítik egymást!
A negyedik Színváltásokat várhatóan májusban rendezik.
Takács Nóra
ELTE Online
Idén novemberben a Radikális Szabadidő Színház lelkes tagjai ismét megrendezték a Színváltások Fesztivált, immáron harmadik alkalommal.
A Színváltások története tavaly őszig nyúlik vissza, akkor ünnepelte ugyanis a legendás ELTE Egyetemi Színpad fennállásának 50. esztendejét. Ez alkalomból jelent meg Nánay István Profán szentély című könyve, amely a kulturális színtér történetét dolgozta fel, és ez alkalomból döntött úgy az ELTE vezetősége, az EHÖK és a Radikális Szabadidő Színház vezetője, Formanek Csaba, hogy lehetőséget kellene adni az egyetem különböző karain jelenleg is működő színjátszóköröknek, hogy bemutatkozzanak a közönség előtt és elsősorban: megismerjék egymást.
Tavaly novemberben rengeteg tehetséges (és kevésbé tehetséges) társulat mutatkozott be a Sirály falai között a rendezvény 3 napja alatt, az utolsó napon pedig kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt: az Egyetemi Színpad egykori meghatározó személyiségei (Nánay Tamás, Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András) meséltek nekünk az 1957-ben indult kulturális központról.
Az Egyetemi Színpad negyven éven át a szabadgondolkodásúak és a művészeti útkeresés egyedülálló találkozóhelye volt, többek között innen indult Jordán Tamás és Bródy János és itt tartotta a filmjei premierjét Jancsó Miklós.
Az első fesztivál kedvező fogadtatása után nagy esély volt az Egyetemi Színpad feltámasztására. A második Színváltásokat tavasszal, a különböző, eddig elszeparált csoportok együtt rendezték, megindult a kommunikáció a társulatok között. Ezen már egyéb művészeti ágak is megjelentek, például ELTE-kötődésű zenekarok koncerteztek, de voltak felolvasóestek és mozgásszínház is.
A Színváltások 3. négy napig tartott és három helyszínen zajlott (Sirály, Akku, Tűzraktér). A koncepció nem változott: az elszeparáltan működő egyetemi társulatok mutatkozzanak be egymás előtt, ismerkedjenek, kommunikáljanak, mutassák be az elmúlt fél év munkáját.
Néhány előadásról (a teljesség igénye nélkül):
KonzervArtaudrium – Gyurmázás
A KonzervArtaudrium a Debreceni Egyetem színtársulata, jellemzően alternatív, kísérleti darabokat visznek színre. Az előző fesztiválon bemutatott munkájuk a teljes egészében improvizatív Indulunk volt, most viszont a kortárs orosz író Vaszilij Szigarev Gyurma című drámáját dolgozták fel. A történet egy orosz vidéki fiú áldozattá válását meséli el, abszurd formában. A társulat kevés szöveget hagyott meg a darabból, sokkal inkább a jelképekre, szimbólumokra építettek. Remekül használták az Akku sivár, gyárterülethez hasonló terét, sok mozgásszínházi elemet és ritmust építettek be. Egy nehezen értelmezhető, elgondolkodtató előadás jött létre, de mégis el lehetett csípni a cselekmény fonalát, a remek színészi munkának is köszönhetően.
József Attila: Szabad ötletek jegyzéke, Jordán Tamás előadásában
A Kossuth díjas színész visszatért az egyetem deszkáira, hogy elhozza nekünk József Attila műveit. A költő Gyömrői Edit kezelése alatt állt, amikor 1936-ban megírta a Szabad ötletek jegyzékét, amely bepillantást enged ekkori lelkivilágába. József Attila tulajdonképpen egy asszociációs játékot játszik a „füzetben”, amelynek csak bizonyos részei kerültek nyilvánosságra. A több száz előadást megélt önálló est a Szabad ötletek jegyzékére épül és verseket is tartalmaz. Jordán Tamás kifejezetten intim hangulatot teremtett a suttogós, halk előadásmóddal, „mintha csak egy barátnak mesélne éjjel a konyhaasztalnál egy üveg bor mellett”. József Attila-kedvelőknek mindenképpen ajánlom!
Küklopsz Műhely: Moliére – Tudós nők
A Küklopsz műhely az ELTE Ajtósi Dürer Kollégiumában működő filmes társaság, a Tudós nőkkel első ízben jelentek meg színpadon. Talán a késői kezdés tette, de a csapat nem igazán állt a helyzet magaslatán. Az előadás vontatott és hosszú volt, a térrendezés és a világítás borzalmas (sajnos erre nem tudok jobb szót, egy lámpa végig a szemembe világított, az utolsó fél órában már nem is láttam és ezzel nem voltam egyedül), a színészek pedig valahogy nem tudták beleélni magukat a darabba. Egy újfajta kihívás volt ez a társulat számára, mindenképpen van még mit átgondolniuk, de a következő Színváltásokig van még idejük is, úgyhogy jó munkát és kitartást kívánok nekik!
Ars Gaudendi Gratia – Goldoni: A két úr szolgája
A Radikális mellett a Gyepes Kriszta által vezetett Ars Gaudendi a másik nagy, több kar hallgatóit felölelő társulat az ELTÉn. Idén A két úr szolgájá-t dolgozták fel Goldonitól, XXI. századi poénokkal tarkítva a reneszánsz komédiát. A társulat remek munkát végzett, jó színészek (kiemelném Kelemen Zoltánt és Nagy Istvánt) dolgoztak jó rendezésben. Ezen kívül nagyon szimpatikus volt, hogy végig élőzenét hallottunk, gitárral, hegedűvel. Negatívumok: egy-két lányka túljátszotta a szerepét, egy-két romantikus(nak szánt) jelenet felesleges volt, illetve kérve kérném az Ars Gaudendit, hogy legközelebb ne adjanak már el több jegyet, mint ahány ülőhely van, ugyanis legalább tíz embernek állnia kellett!
Feleselők – Mrozek: Mulaccság helyett: Ács Tamás verses estje
Ez egy érdekes történet. A tervek szerint a Veszprémi Egyetem Feleselők társulatának kellett volna fellépnie, ám a rendezőjük elfelejtett szólni a fesztivál szervezőinek, hogy nem tudnak jönni, mert az egyik színész beteg lett. Mikor ezt Ács Tamás, a társulat másik színésze a fellépés délutánján megtudta, azonnal vonatra pattant és meg sem állt Budapestig, hogy előadja nekünk interaktív verses estjét. A veszprémiek már az előző két fesztivál alkalmával is lenyűgöztek, magasan a legnagyobb teljesítményt nyújtották az összes társulat közül.
Ács Tamás a magyar irodalom klasszikusait egyedi, monodrámákra jellemző előadásmódjával fogta össze, remekül élte át a nagy műveket. Amikor ő játszik, mindig azt érzem, hogy valami hatalmas energia szabadul fel, szinte kézzel fogható az a vibrálás, ami a nézők és a színész között van. Egész egyszerűen megszűnik tér és idő, csak ő van, és a közönség. Mint utóbb megtudtam, Ács ezeket a verseket az előadás előtt már tanulgatta, nézegette, de soha nem adta még elő. Így hát egy fantasztikus premiernek/első próbának/improvizációnak lehettünk szerencsés tanúi. Ács hihetetlen alázattal fordul a színház és a színészet felé, egyszerűen a játék öröméért játszik, ő például honoráriumot sem kért az előadásért! És – egy-két társulat „színészével” szemben – a nagyképűség szikrája sem jelenik meg rajta. Biztos vagyok benne, hogy nagy színész lesz, és aki teheti, nézze meg az előadásait, mert fantasztikusak!
A harmadik Színváltások is szinte végig teltház előtt zajlott, a szervezők elégedettek. Az előadások után a társulatok megbeszélték az aznap látottakat, tanácsokat adtak egymásnak, együttműködtek. Az ELTE Egyetemi Színpada valószínűleg soha nem lesz olyan egységes, mint régen, de talán ez nem is baj, az alulról jövő kezdeményezések és a kis létszámú társulatok munkája sokkal fontosabb és értékesebbek, mintha lenne egy nagy olvasztótégely, ami egységesíti az egyetemi színjátszást.
Sok csapatot láttam teljesen különböző stílusokban dolgozni, akik mégis képesek és akarnak együttműködni, kommunikálnak és ami a legfontosabb, segítik egymást!
A negyedik Színváltásokat várhatóan májusban rendezik.
Takács Nóra
ELTE Online
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
