Kis Solarisztika, két férfira és egy plazmanőre

Tegyük fel, hogy a felfedeztünk egy új bolygót, amelynek szinte teljes felületét egy titokzatos plazmaóceán borítja és hosszas kutatás után kiderül, hogy esetleg az élet is megvethette rajta a lábát. Azt viszont senki nem sejthette előre, hogy a hatalmas plazmagömb nem lesz túl barátságos a betolakodó emberrel szemben. A szerepek felcserélődnek: a derék tudósok azt hiszik ők kutatják a planétát közben valójában a bolygó turkál az emberi psziché titkos és bűnös gondolataiban. Modernista tudásvágyunk és gőgös terresztriális felsőbbrendűségünk ismét csúfos kudarcot vall: a plazma elzárkózik a tudományos besorolásoktól és egyáltalán nem hajlandó kommunikálni a kis űrbázison lapuló emberekkel. Maga az óceán a félelmetes földönkívüli lény, aki ugyan nagyfülű zöld szörnyecske formájában jelenik meg, hanem plazma anyagából megteremti saját tudatunk eltemetett lényeit, hogy kezdjünk velük amit tudunk, vagy kergessenek az őrületbe. De nehogy rémálmaink hollywoodi szörnylényeinek zombitámadására gondoljunk itt, Lem regénye sokkal finomabb szövetű ennél: megelégszik egy-egy kísértetlénnyel fejenként, a kis űrbázis maroknyi lakója számára. És a szegediek előadásában voltaképp ebből is csak Kris Kevin doktor és volt felesége, Harey találkozását látjuk, aki korábban öngyilkosságot követett el a Földön és a Solarison plazmatestben születik újra hívatlan vendégként.

Ezen a ponton válik a sci-fiből lélektan, a thrillerszituáció pedig igazi drámai helyzetté nemesül. És míg a színháznak igen nehéz a science fiction műfaji alapkellékekeit hatásosan megjeleníteni (a hatalmas nagy és a szorongatóan kicsi terek ellentétét, valamint a földönkívüli díszletet és futurisztikus technológia fikcióját), a lelki vívódások ábrázolásában erősebb lehet a filmnél. A szegedi Szoba Színház előadása igazolja ezt a feltevést: a két elfordítható, különálló díszletelem, ezüstözött csövekkel és ketyerékkel, valamint rengeteg vécépapír gurigával felszerelve inkább illusztrálni tudta, mintsem érzékeltetni a két kutató és a plazmaszellem bezártságát, óhatatlanul is a hatvan-hetvenes évek szerény büdzséjű sci-fi tévésorozatainak ma már megnevettető díszletét juttatva eszünkbe, részben önhibáján kívül, hisz képileg ebben a műfajban Hollywood által nagyon el vagyunk kényeztetve.


Ennek ellenére igen szépek és váratlanok a „nyílt színen” elvégzett kémiai kísérletek, a sok színváltó oldat, a kémcsövekből, lombikokból kibuggyanó színes habok, amelyek dramaturgiai szempontból sem elhanyagolandók, hisz nagyon tárgyszerűen jelenítik meg a „tudós férfi” rögeszméjét a leírható, megszelídíthető, megismerhető, besorolható dolgok iránt – míg mellette, körülötte az örök talány (plazma)nő és a végeláthatatlan plazmaóceán.

A kissé hosszadalmas és mint később kiderült fölösleges krimi-expozíció után nagy izgalommal követjük végig a három összezárt szereplő közti drámai helyzet kibontakozását, mely a koncentrált és intenzív színészi játéknak köszönhetően (Tichy-Rács Ádám, Goda Szilvia, Harkai István) számos fontos létkérdés megfontolására sarkall: mitől ember az ember? kivel/mivel lehet együtt élni? mire jó és mit csinál az emberből a tudomány? A regényadaptáció dramaturgiája szépen váltogatja a prózai, elmesélő részeket, a párbeszédes, szituációépítő epizódokkal. Hallunk lexikonba illő szócikket a Solaris kutatásának több-évtizedes történetéről (a kutatók gipszfejek formájában meg is jelennek a színen), számos videojelentést az anyabolygóra a vészhelyzet alakulásáról és egy nyers tárgyiasságában is költői monológot, mely „bürokratikus önéletrajzként” ad egyfajta választ a: mi az ember? kérdésre. Ezek a részek folyamatosan fenntartják a műfaji bizonytalanságot és nem engedik, hogy a darab túlzottan szentimentálissá váljon. Az irónia egy sajátos válfaja valósul meg, mikor az előadás nézői elvárásaink ellenében erősít egy olyan tudományoskodó, túlzottan is a csak a kötelességekre figyelő nézőpontot, amellyel érző lényekként nem nagyon tudunk azonosulni. Így nyer más-más értelmet szituációnként a visszatérő zárómondat: semmit sem önmagamért, hanem az emberiség javára teszek. Csakhogy a végén az „önmagam” és az „emberiség” szavak is csak erősen keserű szájízzel mondhatók ki. Doktor Kris Kevint pedig hónaljánál fogfa felültetik a gipszfejek közé.

Szabó Attila
(fotók: Szabó Béla)