2009. június 1., hétfő

Színváltás szilánkok

  1. Nagyon nem egyetemista a két szerető szív. Nyugdíjba kellene mennie az éréseiknek – mondaná róluk a piercinges fiú. Álomviláguk a mi álomvilágunk lesz. A ráncos arcú úr leszek, végtelen naiv és esetlen, karrierista az ő kispolgári – vagy inkább, ahogy a végén kiderül munkás – módján. Panelprolis romantika. Nyelvtanfolyam a szövőnőnek, értse a Doktor Houset szinkron nélkül is. Mi lesz akkor a szinkronosokkal? Miből lesz pénzük? Kerékre szerelt fákat és bokrokat fognak húzogatni a Hősök terén parkosítás címszóval?

  2. A könyökömön is kijöhetnének, csak jönnének már ki a kövek. Kiveszem őket a zsebemből, ha a szívekből nem akarnak előbújni. A két szempárban látom az igyekezetet, aztán másik kettőben látom, aztán másik kettőben. Csikordul a kő, fordul, súlya van, de csak nem jön. Most látom, hogy ott bent kezd formát ölteni. Lepattannak róla darabok, a közönség elkapja, esszük a valóságos gofrit és fogjuk a láthatatlan ásót. Az előbbi finom, utóbbi minek. Szóval a kő Rudolf Péterre és Kálloy Molnárra emlékeztet. Van-e olyan, hogy levédek egy alakítást? A szöveget tőlük kapták az biztos. Sok-sok idő telik el. Sok-sok kő ez, ami lehúz a tengerbe. Miközben élet van, sugárzás, nyílt tekintet és érettségi. Mi lesz itt később?

  3. A barna és a fekete hogy utálja egymást, hogy gyűlöli. Pedig (…). Együtt mehetnénk/ a kávéházba, s teát kavarva,/ szépet, jót, igazat akarva, stb, folytatja a költő a verset, én az idézést nem. Szeretnék még egy lépést. Vagy esetleg kettőt. Egykéthá’ – egykéthá’. Umcacca – umcacca. Azt már le se írom, hogy két-há-csacsacsa. A selyem, ahogy hasítja a levegőt, a torkolattűz villanása, mint a latin-amerikai táncos combja. Miközben szép a csárdás is. Ismeretlen fiú zajong hátul, megérkezett az, akiért az egész történik. Gyilkosság. A félrerakott telefon búgására lehet táncolni?

  4. Angolul van, de érti mindenki. Aki ért angolul. Vegyük észre, hogy jó élni! Élvezzük az életet! Igyunk, és akkor nem kérdés, hogy „to be or not to be”! Akkor az van, hogy „to be”. Meg hányás a buszmegállóban, de az most mindegy. Vagy az elfojtások törnek a felszínre, halott szülők szelleme, stb. Persze, ha akarom az is vicces. Egércsalád és gonoszpatkány – ezt az unokatesóimnak is elmesélem, nevessenek és legyenek előnyben, mikor majd az iskolában a Hamletet veszik. Ráérek, kicsik még. Mint a baby Hamlet. Aki tiszta és őszinte. Nem akar felnőni, játszódni akar és sírni, mert meghalt az apja. Az előadás is tiszta. Fekete-fehér jelmezek, fekete-fehér karakterek. Pontos irányok. „Ólmosat hánynak a tinik Aztán a pénzüket nézik, hogy mennyi.” (Kispál és a borz: Nem fáj)„Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés.”

  5. (Hajnóczy Péter: A Halál kilovagolt Perzsiából)Nem akarok ám moralizálni, nevetni akarok és nevetek is, ahogy mindenki. Barátaink, ismerőseink játszanak, szeretettel van tele a Bázis. Gyere be az ajtón, megérzed. Mit lehet ilyenkor kérdezni?

A szerző ismeretlen :)

2 megjegyzés:

formanek írta...

Hoppá!
Ki írta ezt?
Van még belőle?

formanek írta...

jó lenne ha lenne, vagy a szerző felfedné kilétét, legalább nekem :)