Ezen a ponton válik a sci-fiből lélektan, a thrillerszituáció pedig igazi drámai helyzetté nemesül. És míg a színháznak igen nehéz a science fiction műfaji alapkellékekeit hatásosan megjeleníteni (a hatalmas nagy és a szorongatóan kicsi terek ellentétét, valamint a földönkívüli díszletet és futurisztikus technológia fikcióját), a lelki vívódások ábrázolásában erősebb lehet a filmnél. A szegedi Szoba Színház előadása igazolja ezt a feltevést: a két elfordítható, különálló díszletelem, ezüstözött csövekkel és ketyerékkel, valamint rengeteg vécépapír gurigával felszerelve inkább illusztrálni tudta, mintsem érzékeltetni a két kutató és a plazmaszellem bezártságát, óhatatlanul is a hatvan-hetvenes évek szerény büdzséjű sci-fi tévésorozatainak ma már megnevettető díszletét juttatva eszünkbe, részben önhibáján kívül, hisz képileg ebben a műfajban Hollywood által nagyon el vagyunk kényeztetve.
Ennek ellenére igen szépek és váratlanok a „nyílt színen” elvégzett kémiai kísérletek, a sok színváltó oldat, a kémcsövekből, lombikokból kibuggyanó színes habok, amelyek dramaturgiai szempontból sem elhanyagolandók, hisz nagyon tárgyszerűen jelenítik meg a „tudós férfi” rögeszméjét a leírható, megszelídíthető, megismerhető, besorolható dolgok iránt – míg mellette, körülötte az örök talány (plazma)nő és a végeláthatatlan plazmaóceán.
A kissé hosszadalmas és mint később kiderült fölösleges krimi-expozíció után nagy izgalommal követjük végig a három összezárt szereplő közti drámai helyzet kibontakozását, mely a koncentrált és intenzív színészi játéknak köszönhetően (Tichy-Rács Ádám, Goda Szilvia, Harkai István) számos fontos létkérdés megfontolására sarkall: mitől ember az ember? kivel/mivel lehet együtt élni? mire jó és mit csinál az emberből a tudomány? A regényadaptáció dramaturgiája szépen váltogatja a prózai, elmesélő részeket, a párbeszédes, szituációépítő epizódokkal. Hallunk lexikonba illő szócikket a Solaris kutatásának több-évtizedes történetéről (a kutatók gipszfejek formájában meg is jelennek a színen), számos videojelentést az anyabolygóra a vészhelyzet alakulásáról és egy nyers tárgyiasságában is költői monológot, mely „bürokratikus önéletrajzként” ad egyfajta választ a: mi az ember? kérdésre. Ezek a részek folyamatosan fenntartják a műfaji bizonytalanságot és nem engedik, hogy a darab túlzottan szentimentálissá váljon. Az irónia egy sajátos válfaja valósul meg, mikor az előadás nézői elvárásaink ellenében erősít egy olyan tudományoskodó, túlzottan is a csak a kötelességekre figyelő nézőpontot, amellyel érző lényekként nem nagyon tudunk azonosulni. Így nyer más-más értelmet szituációnként a visszatérő zárómondat: semmit sem önmagamért, hanem az emberiség javára teszek. Csakhogy a végén az „önmagam” és az „emberiség” szavak is csak erősen keserű szájízzel mondhatók ki. Doktor Kris Kevint pedig hónaljánál fogfa felültetik a gipszfejek közé.
Szabó Attila
(fotók: Szabó Béla)
2 megjegyzés:
Köszönjük a kritikát, nagyon jó megfigyelések! A képeket elnézve, tényleg néha a Pirx kapitány jut eszembe a díszletről. A WC papírral mindenképpen kezdünk valamit...
Bb
...de valóban versenybe kell szállni a filmekkel? Mert ez megint csak a projektor kérdés. Azon voltunk, hogy megteremtsünk egy jövő- és egyben bezártságérzetet a nézőkben - kivetítő nélkül. Ez nem sikerült ezek szerint.(...jut eszembe...)
Bb
Megjegyzés küldése