Koreográfiák egy témára

(Színitanodák etűdsora, 2009. május 18.)

A Sirály sötét termében három, fiatalokból álló csapat elszeparáltan várakozik - fürkészően vizslatják az érkező nézőket és egymást. A légkör és a feszülten figyelő tekintetek akár egy összecsapás, „bandaháború” előjelét is sugallhatnák. A helyzet azonban korántsem ennyire harcias, valójában ugyanis egy közös produkció készülődik, melyben három színitanoda (a Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Iskola, a Pesti Magyar Színiakadémia és Gór Nagy Mária Színitanodája) „méri össze” az erejét.

Noha a tanodák között nem született előzetes megegyezés, az előadás jellege és motívumrendszere mégis szinte egységes képet alkot. Az már az első perctől nyilvánvaló, hogy nem egy hagyományos, „prózai előadás” esete forog fent.
A választott kifejezésmód a tánc, a lírai mozdulatok, az akrobatikus vagy éppen pantomimelemek és a hozzájuk tartozó zene együttes kifejező ereje.
Az előadás központi motívuma pedig az ember, a férfi és nő szerelmének vagy éppenséggel örökös küzdelmének megjelenítése, mindez pedig három művészeti iskola eltérő stílusában, sokszínű képeiben, villanásaiban – etűdjeiben.

A Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Iskola a párok kifejező táncára épít: bonyolult emelések, érzéki vagy éppen durva mozdulatok szimbolizálják a két nem örökös küzdelmét. Az egyszerű, sötét színek, komor hangulatú vagy szenvedélyes táncelemek után szinte üdítő látványt nyújt, amikor ugyanaz a mozdulatsor játékosabb stílusban is megjelenik. A vizuálisan kifejezett, táncba olvadó „páros kapcsolatok” mindvégig rendkívül fegyelmezett és alaposan kidolgozott technikai elemekkel dolgoznak, a nézők figyelme egy pillanatra sem lankadhat.

Összetettebb és sokoldalúbb, a teljes előadásban véleményem szerint a három etűd közül a legkiemelkedőbb a Pesti Magyar Színiakadémia műsora, mely mozgás és képek terén is üde színfoltot jelent a produkció palettáján. Burleszk, pantomimjáték, férfiak és nők marionett bábuként való szerepeltetése és szerepcseréje – ezek az eszközök a szórakoztatás, derűs hangulat mellett sokszínű megközelítését is nyújtják a két nem közötti viszonynak, párkapcsolatnak. A bohókás képek után aztán egyszer csak egy élettörténetet kísérhet végig a néző: a Muzsikás együttes zenéjére hirtelen két elszántan farkasszemet néző fiú bottal a kezében fenyegetően lépdel körbe-körbe. A merev pillanatokat a két fiatal életéből kiragadott képek szakítják meg: pislákoló csecsemők, sutyiban pöfékelő suhancok vagy éppenséggel elszántan harcoló katonák képében jelenik meg a két, zseniálisan játszó színészpalánta. Az egyes részekből természetesen a női nem képviselője sem hiányozhat, aki igyekszik a helyes irányba terelni a fiúkat, miközben fokozatosan válik a két hősszerelmes közti rivalizálás tárgyává. A befejezés ugyanakkor kissé közhelyesre sikerül: két szék közül aztán erős fényben földre eső, ég felé esdeklő, hajat tépő mátka és két halott hős vitéz lesz a küzdelem népmesei vége.

A műsorszám végén aztán a Pesti Magyar Színiakadémia fiúnövendékei hirtelen vívódásba kezdenek, azonban nem átvitt, hanem szószerinti értelemben. A díszletekbe a szűkös hely miatt olyakor beakadó párbajtőrök erődemonstrálásra, a férfiak örökös küzdelmének kifejezésére (és nemcsak a tőrök közt ügyesen illegő lánykák végett) ugyan remekül illenek, ám a színiakadémia előadásának összképét jelentősen torzítják.

A rítusokhoz, a törzsi léthez, az ember ősidőkbeli állapotához nyúlnak vissza Gór Nagy Mária Színitanodájának növendékei. A középpontban egy fehér ruhás, ártatlanul szemlélődő lány áll, aki bekerül a vasaltinges, ám mégis ősember módjára viselkedő „férfi emberszabásúak” közé. A helyzettel sokáig egyik fél sem tud mit kezdeni, később bekapcsolódik a többi ősanya is, ám a két csoport mindvégig szemben állva, élesen elkülönülve helyezkedik el, ritkán keveredik csak egymással. Ha viszont mégis érintkeznek, a férfiak és nők nem értik egymás mozdulatait, döbbenten állnak és tanácstalanul vakargatják a fejüket, vagy megforgatják, esetleg a földre kényszerítik, a másik nemet. Koreográfiájukban számos mozdulat élethűen illusztrálja a primitív világot. A növendékek akrobatikába hajló mozdulatait különböző emberi hangok is kísérik: a férfi nem képviselő többször ősember módjára való üvöltése vagy a hintázás közben csilingelő női nevetés színesíti néhol az egyes elemeket.

A Sirály sötét termében bizony izgalmas és látványos, az értelmezésnek tág teret adó színitanodai képek villannak fel. Etűdsorok, mozdulatfolyamok az emberről: küzdelem a szerelemért, az életben maradásért, a pozícióért párkapcsolatban, családban, társadalomban – őskortól napjainkig.

Kontor Ildikó