Diákszínjátszók vagy színjátszó diákok?

Vörösmarty Gimnázium (Budapest): 214-es kórterem;

Osonó Színházműhely (Sepsiszentgyörgy): Részletek a bolyongás meséiből

A tavaszi Színváltásokon két drámatagozatos gimnázium színjátszó csoportjával találkozhattunk. Kérdés, hogy a diákszínjátszás skatulyájának van-e komolyabb jelentése annál, mint hogy a játszók nem nézhetnek 18-as karikával ellátott filmeket. Azt a körülményt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy e fiatal fellépők, egy osztály- vagy iskolaközösség tagjaiként, mindennapi kapcsolatban állnak egymással, és vélhetően nagyon intenzív tapasztalatuk és gazdag tudásuk van egymásról, de ez a tudás általában nem színházi jellegű. Előadásaikat a középiskolák szigorú órarendjének korlátozott körülményei között kell létrehozniuk, olyan tehetséges, lelkes diákokkal, akiknek viszont minden másodpercük be van osztva és millió elvárás kereszttüzében élnek: szülők, tanárok, diáktársak, érettségi, a karrier csírái, szerelem... mi lesz belőled kisfiam? Ezek a feltételek hatalmas kihívás elé állítják a diákszínjátszó csoportokat (még a drámatagozat speciálisabb tanrendje mellett is), amikor egy társaságból társulattá akarnak kovácsolódni és egy olyan közönségnek mutatni meg magukat, akik nem részesei az ő kis közösségüknek.

Épp ezért a két előadás kérdésfeltevése nagyon hasonló, a 17-18 éves korosztályt leginkább foglalkoztató problémák vetődnek fel, mint az identitáskeresés, a még puha, szüntelen átalakulásban lévő személyiség sokféle irányú meghatározottságai, a „ki vagyok én” dilemmái. Az viszont egyáltalán nem jósolható meg a fentebbi képletből, hogy mindkét produkció a fiatalok élettapasztalatait egy erős, költői színházi nyelv a naturalizmustól nagyon távoli formarendszerén szűri át. Mindkét előadás egy töredezett, apró mozzanatokból építkező dramaturgiát működtet, amely nem egy történetté, hanem inkább egy bonyolult összképpé szerveződik a játék végére. Közös vonásnak számíthat még azt is, hogy mindkét produkció improvizatív eszközökkel született meg a diákok saját szövegei és játékötletei felhasználásával, amelyeket a próbák során a rendezők segítségével igyekeztek egy dramaturgiai ívbe szervezni.

A párhuzamok sorjázásának viszont itt véget kell vetnünk: a két, szinte azonos korú drámatagozatot nemcsak hétszáz kilométer, de nagyon eltérő színházi gondolkodás és világnézet választja el, úgy tűnt, hogy önmagukról és közösségeikben eltöltött szerepükről is másként gondolkodnak. A 214-es kórterem egy olyan panorámaképet tár elénk, amely ugyan nagyon játékos és mozgalmas, de meglehetősen magányos szerepet tartogat az egyénnek, amit a helyszínül és színtérül választott osztályterem is sugall: egy térben vagyunk ugyan, de az egyes szereplők önálló akciókban mutatják meg magukat, mondják el történetüket a közönségnek. Nem azonos, de hasonló történeteket, amelyekben ki-kik igyekszik megtalálni a hasonulás és elkülönülés ideális egyensúlyát, amit a jelmezek is sugallnak: kényelmes, bő tornaruhákat viselnek – jellegükben, funkciójukban hasonlók, de színük, fazonjuk egyénenként eltérő. Az előadás akkor a legerősebb, amikor sikerül egy felszólalónak egy erőteljes, tömör és koncentrált színházi formát találnia, amely a többiektől különböző színpadi identitást ad neki: a buszon a lelke mellett ül, aki didzseridúzni tanítja, a terem rácsos ablakán kihajolva kikiált az utcára, versmondás közben „beég” de aztán megszállja az ihlet, egy tévé tetején gurul, vagy zárásképp a villanykörtét lekapcsolva cinkosan ránk kacsint. A közösen végrehajtott koreográfiák kevésbé emlékezetesek, elsősorban mivel végrehajtásuk még nem elég pontos és karakteres, másrészt pedig magát a közös(ségi) cselekvés és létezés lehetőségét teszi nagyon problematikussá ez a dramaturgia, ez a osztálytér és a legtágabb értelemben – talán nem teljesen önkényes gondolatfutammal – a még mindig kizárólag egyéni teljesítményeket elváró hazai iskolarendszer.
Két nagyon ígéretes „kiutat” kínál viszont az előadás: verseket és dalokat. A saját szerzeményű strófák szójátékoktól túlburjánzó zseniális nyakatekervények, amelyekben a hadart tempó majdhogynem halandzsává teszi a szöveget, de épp ez csigázza fel a kíváncsiságot is, hogy foltokban és egy-egy pillanatra úgy tűnjön mintha értenénk miről is van szó: a nyelvet habzsoló, széttördelő, buja, fiatal lelkek önvallomásai ezek, akik szűkösnek érzik ezt az ént és a melegítőruhát. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az előadás nem forgatja vissza e verseket többször, hogy értelmük mélyebben belénk sülhessen. A gitárral-basszussal-fuvolával kísért dalok, megzenésített versek ideiglenesen közös hangot adnak a térben szétszórt szereplőknek és zenészeknek akik így sokoldalú tehetségüket csillantják meg (némelyikük több hangszer között is ingázik), a ballagásom körüli időszakot juttatva eszembe, amikor nagyon különböző lelkületű emberek a gitáros búcsúdalok ünnepélyes légkörében egy rövid időre közösséggé váltunk. Egy nagyon friss előadást láttunk, melynek bizonyára ritmusa tagoltabbá, az alakítások pedig nyitottabbá, sűrűbbé és pontosabbá válnak a további próbafolyamat során.

A sepsiszentgyörgyiek a Bolyongás meséinek kétszázadik és kétszázegyedik előadásukat hozták a fesztiválra: nagyszerűen megkomponált koreográfiájukban egy rétegelt, befele szűkölő, megsokszorozott színpadrendszerben a lét és a történelem szinte teljes szimbolikus panoptikumát vonultatják fel. A különféle korokat idéző jelmezekbe öltöztetett, túlrajzolt alakok szinte papírfigurákként vonulnak fel a függönyök előtt és mögött – először a színpad hosszában, majd a nézőtér felé – felvillantva egy-egy tipikus emberi viszonyulást vagy álomszerű képet az élet gazdagságának tárházából. Hihetetlen precizitással és tudatossággal, lehengerlő ritmusban jelenítik meg a színészek ezeket a figurákat, pedig nagyon gyors átalakulásokat, átöltözéseket követel meg tőlük a játék szerkezete. Három szenesvasalót vonatként húz maga után egy történelmi ruhát viselő alak, az éremosztó ugrálva ágaskodik, hogy a széken fennhéjázó sportoló nyakába akaszthassa az érmet, vagy ott van a zseniális „szerelemszekvencia”, melyben az udvarlás különféle módozatait jelenítik meg rövid, tömör képi interakciókba sűrítve. Vagy a bűvész, a bohóc, a szertartásmester, a nárcisztikus táncos: ezekben az erősen szimbolikus képekben, melyek a humor és filozofikum pontos arányát találják el, a színészek teljes nyitottsággal játszanak a közönség felé, akik az absztrakció elidegenítő hatásai ellenére közvetlenül érzik a színházi energiák zuhatagát feléjük áramlani a színpad felől, akik mint minden tökéletes kulisszaszínpadon, az ideális perspektívát nyújtó nézői pozícióban érezhetik magukat.

„Csak azt teszem, amire a színház istene megkér engem és ha arra kérne, hogy vetkőzzek meztelenre, azt is megcsinálnám” - nyilatkozik az egyik fiatal játékos, és szavai nemcsak nagyfokú alázatról tudósítanak. Előadásukban mindvégig tapinthatóvá válik egy magasabb hatalom jelenléte, bizonyos letagadhatatlan misztikával, amely viszont nem ködös és elringató, hanem friss, nyitott és meditatív, amely egybefogja játékukat és közösséget teremt. Amikor viszont a kulisszaszínpad proszcéniumívét áttörve közvetlenül szólítják meg a közönséget, aktívan vonva be minket ebbe a misztikumba, a játék könnyen kibillenhet formájából és becsületes szándékuk ellenére giccsessé válhatna. Nem teszi, remekül táncol a határon: a több közül egyik példa erre, az a kényes pillanat, amikor egyenként minden nézőt borral kínálnak . Ez a szekvencia komplex vonatkozásrendszere okán kerüli el, hogy vallásos propagandaként értelmezzük: hisz legalább annyira idézi meg a görög Bacchus-ünnep, mint az úrvacsora szertartását, miközben a háttérben egy költői monológot hallunk, ami megkérdőjelezi a szertartás szentségét. Ahogy a tiszta fehér ruhát öltött szereplők szótlanul soronként kiosztott agyagkupáit továbbadjuk a mellettünk ülő ismeretlennek egy pillanatra átfut rajunk a zavarbaejtő kérdés: mi közöm nekem ehhez a másikhoz? Végül szó nélkül mindenki egyszerre emeli szájához a kupát, és aztán folytatódik az előadás.

Az Osonó színésze egyenesen szembenéz velünk és szembenézésre késztet, mégis egyfajta szolgálatot teljesít, pontos kimértséggel, mint a keleti színészek. Az előadás is akkor a legerősebb, amikor néma és cselekszik: képeket mutat. Nem megidéz, hanem megteremt egy absztrakt rituális közösséget, a színház egy saját vallását, amelyre vágyunk, de tudjuk (és ők is tudják), hogy csak e másfél óra erejéig élhető meg. A 214-es kórterem színészlakói arcunkat kissé félrefordítva, egy belső nyelvi izzásban teremtenek meg önálló kis világokat, vonzzák a tekintetünket és cinkosan felcsigázzák vágyunkat, hogy megismerjük őket. Erdélyi származású nézőként egyikben otthon másikban itthon éreztem magam.

Szabó Attila

(fotók: Szabó Béla)