Kuli-sokk: Pelikán

Nagy Zopán írása


Gondolatok/megközelítések


- „Strindbergnek nincs (is) ilyen műve” - suttogta egy belső, tudatlan kekeckedő…
Fejemben (egy ideig úgy éreztem): kutyám sírdogált, ám kiderült, hogy csak
folyamatosan kenetlen, éjjeli talicskák „toszogatásai” nyüszítették a nyűglődés idejét…

A Pelikán nem (csak) madár (és nem csak „elv-társ”), inkább Érzés:
sejtelem, megfoghatatlan vonzalom = magához a megfejthetetlen vonzalomhoz
(és annak veszélyeihez)… és (a) Pelikán biztos, hogy Nő!
- Tanuljunk együtt (hallgatni) - gondoltam, és azt is, hogy (megoldások hiányában)
a folyamatosságban kellene feloldódni: az együtt-játszás sokrétű tereiben…
Mindezt abban a tudatban, hogy a hibák, hibázások is felemelhetnek, tovább is vihetnek…

- Intermezzo:

Eszembe jutott - mint „kór-kép - bevillanás” -, hogy az igen egyedi expresszionista Munch,
a nagyon jó barátjának nevezett Strindbergről készített portré alá rosszul írta (a d-t kihagyva)
a nevet: amitől Strindberg évekig (vagy haláláig?) sértődött volt…
Munchot pedig, amikor kigyógyították alkoholizmusából (mely „gyógyításhoz” Freud is hozzájárult): nem tudott minőséget teremteni – majd, miután azon festményeit megsemmisítette: visszaszokott (a kitűnő alkotásokhoz)…

*

A dráma: nem dráma (és, ha tudjuk, úgy jól is van ez, mert a játékra koncentrálunk),
hiszen a könyv sem (csak) könyv, a látszat sem látszat, a tények sem (csak) tények,
a fogalmak nem léteznek (önmagukban), a lények sem úgy, és az ember sem (mindig) ember -
a definíció inkább az „emberkedő”; a világ nem világ: minden egy kicsit egyszerűbb,
minden egy kicsit bonyolultabb (és fordítva – és végtelenítve)…

- Intermezzo, no. II.:

/A Pelikán (pelecanus conspillitatus) a Gödény alakúak családjába tartozik, a társas
Rózsás és Borzas egyedek 3-4 csont- és mészfehér tojást (a színpadok alatt) költenek;
csőrkávájával, tágulékony bőrkanalával vadászik, s pofazacskójában étel-ital sokaságát
tárolja: egy-egy fióka - növekedése alatt - kb. 75 kiló halat fogyaszt el…/

*

Nincs „igazi” (monumentális) gyűlölet, és csak kevés műben történik meg „igazi” gyilkosság
(inkább az ego félreértései: megoldatlan tünetei burjánzanak szorongás-gyökerekből = elviselhetetlen tövis-organizmussá: és az ember végül csak kifordulni képes, miközben
betegesen fürkészi a bűn-bakot, a feloldás helyetti ellenség-képet)…
Ráadásul mindez (Lényegi síkon): láthatatlan, fizikálisan pedig mindig esetleges…

Minden nagy szerelmi körnél az ember egyszerre érzi, hogy egy megsemmisülni kezdő
női test a metafizika egyetlen valós formája, és mindez metafizikai humbug…
A szerelemmel istenítjük és gúnyoljuk magunkat, csókkal lökjük magunkat a végzet
megoldó szentélye s a becsapottság kalodája felé… - suttogta bennfentes mesterem,
miközben közeledett az előadás késői időpontja (mert):

A Sors éppen ez: a hülyeségig szétforgácsolni mindent, és a haszontalanság paroxizmusában
- csakis abban - megérezni a felsőbb akarat gőgös rendjét.
A szerelem ezért kell, mert belőle buzog legbőségesebben ez az értelmetlenségen keresztüli
titkolódzó értelem…

Ám nagyon okos nem akartam lenni (most sem), különben is:
fej-épületem száj-kamrájában (ínyem gyulladt rétegein át), épp akkor - visszatérően -:
szálkás kis hasábokat hasogatott a végeláthatatlan, belső-fejszés büntetés… -
És már vérzett is be a fog nyershús-párnáiba ágyazott mérgezés…

- A monumentális fájdalom: már nem fájdalom - gondoltam (ám ez még nem monumentális!)…

Tehát: elképesztően hasogatott a fog-íny, a gyökereket az alvilág felé rángatták
csupaszra forrázott démonok, facsarva zsibbadt (az immár gyógy-keserűkkel öblögetett)
várakozással átáztatott, félájultság - s két százas (sőt: öt kétszázas) szöget ütött
a belső fájdalom-lakó: arcomon át, fölfelé (agyamon át), az éj labilisan táguló plafonjai felé…

Így várakoztam, de („ráadásul”) rossz helyen (a Sirályban várva a Pelikánra):
sajátos időm ön-csapdáján lassan átes(teled)ve --
és (sajnálatosan) ezt az előadást így nem láthattam…