Adott egy keret: Shakespeare Hamlet-je, illetve Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja, és adott hozzá három talpigfekete szereplő. Mándly Mónika, Regényi Júlia és Bíró Éva, akik a sok férfiszerep ellenére meglepő módon mindhárman a női nem radikális képviselői lesznek. Ebbe a keretbe gyúrt bele a rendező, Hodászi Ádám egy egészen különös közeget: egy újságpapírokból álló galacsintengert, melyben a három feketeruhás alak eltűnik és előbukkan, meccslabdáznak, vagy kimásznak a peremére, tömik magukat a papírgombócokkal: formát és identitást keresve és a női-férfi szerepekhez megfelelő szöveget és cselekvéseket rendelve.
A Radikális Szabadidő Színház előadására várván egyszer csak megjelenik a rendező és utasítására a Tűzraktér udvarán minden lelkes „színváltónéző” gyors galacsingyúrásba kezd. Hamarosan arra is fény derül, miért kell az újságpapírokat összegyűrni: mindenki beledobhatja ugyanis sajátját a nagy galacsintengerbe, mely homogenitásában mindent és mindenkit magába fogad, aki, és ami csak belekerül, így a néző is hozzáadhat valamit az előadáshoz, jelképesen részesévé válik ennek a gyros-töredéknek. Az újságpapír-gombócok medencéje véleményem szerint az egyik legizgalmasabb eleme az előadásnak. A galacsinok tömege első pillantásra leginkább egy óriási szemétlerakóra emlékeztet, majd a Hamlet-töredékek kapcsán a tenger képét asszociálom hozzá, később pedig egy olyan közegét, melyből építkezni és melyben lebomlani egyaránt lehet.
„Fel-fel-fel”- emelkedik ki a harmadik szereplő az újságpapírhalmazból. A Rosencrantz és Gulildenstern-történetből átvett kezdet: az idő kizökkentése, a darab egészén végigvonul, cselekmény, történet ugyanis nincs, az egyes pillanatok kimerevedve állnak a néző szeme előtt, az óra mutatója mintha valóban megállt volna. Ehhez hűen a töredékek végig szerves elemei az előadásnak, mozaikszerűen állnak össze az egyes képek, melyekhez számos irodalmi utalás is kapcsolódik: Stoppard, Csehov, Beckett mindnyájan bele vannak gyúrva ebbe a „gyrosgalacsinba”.
A három lány (vagy inkább három nővér) játéka mechanikus mozgásokkal, mechanikus beszéddel és idézettöredékekkel dolgozik, az egyes motívumok, elemek szinte logikátlanul, valóban töredékesen kapcsolódnak egymáshoz. A meghatározhatatlanság érzése merül fel bennem: bizonytalan itt minden, az egyszerű, könnyen formálható díszlet és jelmezek is azt a hatást keltik, mintha a tér, a szereplők folyamatos változásban lennének, keresnék a tökéletes formát.
Az egyszerű, fekete jelmezek szinte tökéletesen elfedik a színészek valódi karakterét, személyiségét, egészen addig, míg egy-egy futó pillanatra mégis elővillan némi szín az előadásban: mégpedig a szereplők „hajzuhataga”: szőke-barna-vörös árnyalatokban. Ahogy a három lány személyisége a szerepeken, úgy a három test érzete futólag még a fekete egyenruhán keresztül is átüt.
A szereplők fegyelmezett játéka egy pillanatara sem engedi el a néző figyelmét. A rövid, negyven perces előadás így egész idő alatt feszültséggel teli és éles koncentrációt igényel, hogy minden mozaik elnyerje értelmét, minden motívummal rendelkező galacsint a megfelelő helyre lehessen illeszteni.
Noha mindhárom szereplő játéka izgalmas és élvezetes volt, külön kiemelném Regényi Júlia alakítását, akinek szépen artikulált beszéde hajlékony, kecses mozdulatai számomra sajátos színt vitt az előadás egészébe.
A végén konklúzióként én is elhittem a színészeknek, hogy most már nem is igazán Godot-ra, hanem Hamletre várunk. Az idő pedig még mindig áll, a galacsintenger mindent elnyel, a kérdésre pedig csak töredékekben lehet a választ megadni: lenni vagy nem lenni, vagy nem lenni… lenni…nem…lenni…vagy…vagy…vagy…
Kontor Ildikó
(fotók: Hamar Gyuri)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése