Korunk Szókratésze(i)

Mozdulatlan. Ölébe fektetett kezekkel, dermedten néz maga elé Szókratész. Miközben ki-ki elfoglalja a maga helyét, felötlik bennem, hogy vajon ez a mezítlábas, copfos, öltönyös fiú mennyiben és hogyan fog viszonyulni az előadás során, a bennem már az idők során kialakított Szókratész-képhez. Sokáig hallgat. Az előtte felszólalt vádlói beszédeket emésztheti még. A „félelmes szónok” 70 éves korához képest fiatalos lendülettel pattan fel székéről, ám hanghordozása és jámbor tekintete az idősekre jellemző szelídségről árulkodik.

Minket szólít meg, ránk mutat, egyenként követeli magáénak mindannyiunk tekintetét. Érezzük, hogy lassan feladni kényszerülünk kényelmesen megszokott nézői pozíciónkat: a reflektor már nem csak őt, hanem minket is éget. Belép a közönség soraiba és kiemeli közülünk Kalliaszt, és egy látszólagos dialógusba bocsátkozik vele. Látszólagos, mert valójában sem neki, sem nekünk – mint Szókratész bíráinak -, nem áll módunkban befolyásolni a történéseket. Kalliasz helyett ő felel, mi pedig egy bólogatás erejéig hagyhatjuk jóvá az ő akaratát.

A játéktér bal oldalán hátul, egy fehéracél tábla áll, rajta sziluett, amely kezdetektől végigkísérte az előadást. Nem más ez, mint Melétosz alakjának körvonala, amely így azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy behelyettesíthetővé váljék. Ám ez sem több, mint eszköz Szókratész kezében, hogy kiforgassa korábban elhangzott vádlójának szavait. Szivacsért nyúl, letörli a táblát – kegyelemdöfés.

A szöveg ritmusát és dinamikáját a székkel való játék teszi teljessé: ide-oda cipeli, fel –és leül rá, s egy ponton a „Szókratész […] a levegőben sétál” ellene felhozott vádat is megcáfolja: a gravitáció törvényének engedelmeskedve, végül földet ér.

Utolsó szavainak elhangzásakor, a mondottak és ennek fényében vártnak ellenére, egy megtört, csalódott és fájdalommal teli öregembert látunk magunk előtt. Itt és néhol a darab egy-egy pontján szükségét érzi az irónia kihangsúlyozásának és megerősítésének (talán nem bízik eléggé erejében, hogy az önmagáért szóljon?) – ide-oda cikázik bennem, hogy magát Szókratészt, vagy csak az őt alakító tehetséges és igyekvő színészt látom magam előtt – talán ehhez lehetett volna Ács Tamás segítségére egy objektív, külső nézőpont.

Elgondolkodtató, ahogy az előadás reflektál a néző szerepére: talán nagyobb a hatalom a kezünkben, mint gondolnánk? Talán korunk Szókratésze pont arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a felelősség a mi kezünkben is van? És mégis fészkelődünk székeinkben, nem merünk vagy akarunk kitörni kényelmes beágyazódottságunkból, tétlenül nézzük végig, ahogy kiissza méregpoharát – borosüvegét - majd ugyancsak nyugalommal vesszük tudomásul, ahogy nevét halhatatlanságra ítélvén, felírja azt a táblára, majd kezdődő haláltusáját elrejtve szemünk elől a függönyön túlra (egy másik értékrenddel rendelkező világba?) húzódik. Azt hiszem, messzebb és valami igen aktuális probléma felé vezet minket Ács Tamás, amikor a Szókratész védőbeszédét színpadra állítja korunkban. Maga ez a tény is, mintha csak egy tudatalatti összehasonlítási alapként szolgálhatna a két világ között. Ács Tamás kijövetele a tógaszerűen maga elé tartott öltönyfelsőjében a régi idők méltóságteljes és dicsőséges Szókratész ábrázolásaira emlékeztet, ám annak halvány visszfénye csupán – a mostaninak szomorúság ül a tekintetében, talán csalódottság, hogy ennyi idő elteltével sem tud az igazság önmagának érvényt szerezni – ma ugyanúgy a halálba küldjük Szókratészeinket, és a felelősség súlyát lerázva magunkról, sétálunk fel az előadás végeztével a Sirály lépcsőin. Ács Tamás Szókratésze ezáltal lesz kevesebb és több: kevesebb, mert érezzük, hogy ez a valaki nem ugyanaz, ugyanakkor mégis több, mert korunkban nem is lehet ugyanaz.

Az ókori és modern elemek elegye hidat képeznek múlt és jelen között, mintha csak azt sugallnák, hogy bármely pince rejthet magában egy Szókratészt, ki fölött minden pillanatban ott lebeg Damoklész kardjaként mai világunk.


Gerlóczi Judit
Tucsni László