Peter Shaffer darabjában a szexuális és a vallási katarzis letéteményese. Egy tizenhét éves fiú ösztöneinek szublimációja, és az őt kezelő pszichiáter elfojtásainak lehetséges feloldása.
P. Petőcz András rendezésének felütésében két expresszív képben jelenik meg e szimbólum összetettsége: két pár meztelenül ölelkezik, majd egy misztikus vallási rítus lóáldozásának vagyunk tanúi. Fehér-fekete-piros ruhában lómaszkos alakok táncot járnak egy körben, közben artikulálatlanul kántálnak. Mindkettő vége ugyanaz a nyerítésnek tetsző katartikus sikoly, mely az előadás folyamán fel-fel hangzik a függöny mögül.
A közönség hallja Equust, mely szigorúan véve csak Alan tudatában van jelen. A megrögzötten vallásos anya által felállított istenkép fizikai megtestesüléseként: a giccses ló-festmény szobája falára Jézust ábrázoló kép helyére kerül fel. Az apával való szeretetlen viszony ellenpontozásaként: az Equus-maszkot az apát játszó szereplő viseli. A tinédzser fiú szexuális vágyainak kivetüléseként: egy fiatal lány közelségének hatására akar megszabadulni ettől a fojtogató hatalomtól, és szúrja ki az istálló lovainak szemét.
A sztárorvos különböző vizsgálati módszerekkel Alan belső motivációira keresi a választ, azonban a kezelés folyamán önreflektálásra kényszerül. A tét immár nem a fiú meggyógyítása – az orvostudomány módszereivel biztos siker érhető el –, hanem az ész normájának felülbírálása.
Visszaemlékezést színre vinni dramaturgiailag nehéz feladat. A különböző idősíkokat e rendezés a fénytechnikával és a tér használatával fejezi ki. Dysart pszichiáter vezet be a fiú történetébe, egyúttal elmeséli saját életét, elemzése által tulajdonítunk jelentést Equusnak. A pszichiáter folyamatosan jelen van a minimál színtéren. Egy raklapokból kialakított szűkös emelvényen végzi kezelését. Tőlünk távol a magasban. Monológjai során megvilágítva a jelen perspektívájából értelmezi az eseményeket.
A múltban lejátszódó beszélgetések fókuszált fényben vannak jelen. A szülők a közönség felé tekintve osztják meg tapasztalataikat, érzéseiket Alannel kapcsolatban. (Íme, a néző már a vallató orvossal is azonosulhat!)
A beteg többnyire egy padon háttal ülve beszél múltjáról, mely epizódok meg is jelennek: a háromhetenkénti kilovaglások mámora, az apa lebuktatása a pornómoziban, a barátnővel való közösülés kudarcba fulladása. Alan a múlt több jelenetében cselekvő szereplőként uralja a teret. Az álmaiban élő fiú alakja a legélettelibb.
A két szint között egyedül a bírónőnek van átjárása, szerepe tehát kulcsfontosságúvá válhatna. Nem így történik. Az ő kérésére – szexuális ráhatással – vállalja Dysart a fiú gyógyítását. A pszichiáter stációit végigkíséri, de nem vesz részt Dysart felismerésében, megtisztulásában. Szipogva ugyan, de egy jelentős pillanatban elfordul tőle. Nem pusztán az emberekkel, de az eseménnyel magával is távolságtartó marad. Jelleme kidolgozatlan, jelenléte ugyanakkor domináns a pszichiáter szemszögéből. Az előadás felütéséhez hasonlóan erős kép színesíti az orvos E/1-es monoton önelbeszélést. Dysart házasságáról beszélvén, vágyakozása megjelenik a színpadon táncoló szeretője képében.
A koreográfus, Spala Korinna munkája olyan atmoszférát teremt, mely árnyalja, érthetőbbé teszi az Equus-szimbólumot.
A pszichiáter alakját állította középpontba a rendezés. Dysart lélektani drámáját kísérhetjük figyelemmel: Alan mint inverz tükör, hogyan világít rá az orvosban tátongó űrre, az Equus-hiányra. Alan meggyógyul, elveszik tőle rögeszméit, de azt az orvostudomány mással pótolni nem képes. A darab moralizálással zár, de feloldást nem kínál. Nincs jövőképe. A pszichiáter elvesztve hitét a szakmájában, a szerelemben, lerombolva egóját, kitör a saját maga által teremtett börtönéből. Fiam! – öleli magához az öntudatlan Alant, kegyelmet keresve. Valójában megismétli önmagát: teremt egy extázisra képtelen fiút. Veszélyes játék. A korábban Alannel, majd Dysarttal azonosuló néző óvja magát a kiterjesztett katarzis-nélküliségtől!
Tóbiás Lilla
(fotók: Hamar Gyuri)
1 megjegyzés:
Azt nehéz megmondani - az írást olvasva, - mi vonatkozik az eredeti drámára, és mi az előadásra. Nehéz kitalálni a szerző álláspontját mindazzal kapcsolatban, amit látott (vagy olvasott). Illetve, hogy hogyan látta (olvasta). Egy adaptáció esetében ezeket világosan el kell különíteni, különben megragadunk a nehezen elhelyezhető általánosságok szintjén!
Megjegyzés küldése