Képek és cikkek az előadásokról

Fotóalbumok:

1. nap
Megnyitó és Dráma-Szutra (Tomi, ELFE) >>
Megnyitó és Dráma-Szutra (Hamar Gyuri) >>
Sz.I.Sz. Társulat: Equus (Tomi, ELFE) >>
Sz.I.Sz. Társulat: Equus (Hamar Gyuri) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Tomi, ELFE) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Hamar Gyuri) >>
KisFöldalatti Színház: Selyma (Szabó Béla) >>
Szoba Színház: Gloria Solaris! (Tomi, ELFE) >>
Szoba Színház: Gloria Solaris! (Szabó Béla) >>

2. nap
Benkó-Marton: Kövek a zsebben (Balogh Eszter, ELFE) >>
Ilyés Lénárd: Novecento (Balogh Eszter, ELFE) >>
Vörösmarty Gimnázium: 214-es kórterem (Szabó Béla) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Tomi, ELFE) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Korb Hajni, ELFE) >>
Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek (Szabó Béla) >>

3. nap
... még születik...

4. nap
Ars Gaudendi Gratia: Vészbanyák (Tóth Eszter, ELFE) >>
Shakespeare Akadémia: Családi háromszög (Tóth Eszter, ELFE) >>
Shakespeare Akadémia: Családi háromszög (Hamar Gyuri) >>
Ars Gaudendi Gratia: Karinthy-komédiák (Hamar Gyuri) >>
Ars Gaudendi Gratia: Karinthy-komédiák (Szabó Béla) >>
Radikális Szabadidő Színház: Gyros-töredékek 2.0 - Galacsinok (Hamar Gyuri) >>

5. nap
Q/ csoport: Caligula (Jávor Dénes, ELFE) >>
Radikális Szabadidő Színház: Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben (Balogh Eszter, ELFE) >>

Életképek
Karuczka Anettől >>

Kritikák, írások:

Equus - Tóbiás Lilla >>
Selyma - H.Á. >>
Gloria Solaris! - Szabó Attila >>
214-es kórterem és Részletek a bolyongás meséiből - Szabó Attila >>
Égi ábránd és egyebek - Nagy Zopán >>
Színitanodák etűdműsora - Kontor Ildikó >>
A pelikán - Nagy Zopán >>
Gyros-töredékek 2.0 - Galacsinok - Kontor Ildikó >>
Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben - H. Á. >>
Szókratész védőbeszéde - Gerlóczi Judit, Tucsni László >>
Színváltás-szilánkok - ismeretlen szerző >>

Még várunk további képeket és cikkeket is, látogass vissza később!

Kis Solarisztika, két férfira és egy plazmanőre

Tegyük fel, hogy a felfedeztünk egy új bolygót, amelynek szinte teljes felületét egy titokzatos plazmaóceán borítja és hosszas kutatás után kiderül, hogy esetleg az élet is megvethette rajta a lábát. Azt viszont senki nem sejthette előre, hogy a hatalmas plazmagömb nem lesz túl barátságos a betolakodó emberrel szemben. A szerepek felcserélődnek: a derék tudósok azt hiszik ők kutatják a planétát közben valójában a bolygó turkál az emberi psziché titkos és bűnös gondolataiban. Modernista tudásvágyunk és gőgös terresztriális felsőbbrendűségünk ismét csúfos kudarcot vall: a plazma elzárkózik a tudományos besorolásoktól és egyáltalán nem hajlandó kommunikálni a kis űrbázison lapuló emberekkel. Maga az óceán a félelmetes földönkívüli lény, aki ugyan nagyfülű zöld szörnyecske formájában jelenik meg, hanem plazma anyagából megteremti saját tudatunk eltemetett lényeit, hogy kezdjünk velük amit tudunk, vagy kergessenek az őrületbe. De nehogy rémálmaink hollywoodi szörnylényeinek zombitámadására gondoljunk itt, Lem regénye sokkal finomabb szövetű ennél: megelégszik egy-egy kísértetlénnyel fejenként, a kis űrbázis maroknyi lakója számára. És a szegediek előadásában voltaképp ebből is csak Kris Kevin doktor és volt felesége, Harey találkozását látjuk, aki korábban öngyilkosságot követett el a Földön és a Solarison plazmatestben születik újra hívatlan vendégként.

Ezen a ponton válik a sci-fiből lélektan, a thrillerszituáció pedig igazi drámai helyzetté nemesül. És míg a színháznak igen nehéz a science fiction műfaji alapkellékekeit hatásosan megjeleníteni (a hatalmas nagy és a szorongatóan kicsi terek ellentétét, valamint a földönkívüli díszletet és futurisztikus technológia fikcióját), a lelki vívódások ábrázolásában erősebb lehet a filmnél. A szegedi Szoba Színház előadása igazolja ezt a feltevést: a két elfordítható, különálló díszletelem, ezüstözött csövekkel és ketyerékkel, valamint rengeteg vécépapír gurigával felszerelve inkább illusztrálni tudta, mintsem érzékeltetni a két kutató és a plazmaszellem bezártságát, óhatatlanul is a hatvan-hetvenes évek szerény büdzséjű sci-fi tévésorozatainak ma már megnevettető díszletét juttatva eszünkbe, részben önhibáján kívül, hisz képileg ebben a műfajban Hollywood által nagyon el vagyunk kényeztetve.


Ennek ellenére igen szépek és váratlanok a „nyílt színen” elvégzett kémiai kísérletek, a sok színváltó oldat, a kémcsövekből, lombikokból kibuggyanó színes habok, amelyek dramaturgiai szempontból sem elhanyagolandók, hisz nagyon tárgyszerűen jelenítik meg a „tudós férfi” rögeszméjét a leírható, megszelídíthető, megismerhető, besorolható dolgok iránt – míg mellette, körülötte az örök talány (plazma)nő és a végeláthatatlan plazmaóceán.

A kissé hosszadalmas és mint később kiderült fölösleges krimi-expozíció után nagy izgalommal követjük végig a három összezárt szereplő közti drámai helyzet kibontakozását, mely a koncentrált és intenzív színészi játéknak köszönhetően (Tichy-Rács Ádám, Goda Szilvia, Harkai István) számos fontos létkérdés megfontolására sarkall: mitől ember az ember? kivel/mivel lehet együtt élni? mire jó és mit csinál az emberből a tudomány? A regényadaptáció dramaturgiája szépen váltogatja a prózai, elmesélő részeket, a párbeszédes, szituációépítő epizódokkal. Hallunk lexikonba illő szócikket a Solaris kutatásának több-évtizedes történetéről (a kutatók gipszfejek formájában meg is jelennek a színen), számos videojelentést az anyabolygóra a vészhelyzet alakulásáról és egy nyers tárgyiasságában is költői monológot, mely „bürokratikus önéletrajzként” ad egyfajta választ a: mi az ember? kérdésre. Ezek a részek folyamatosan fenntartják a műfaji bizonytalanságot és nem engedik, hogy a darab túlzottan szentimentálissá váljon. Az irónia egy sajátos válfaja valósul meg, mikor az előadás nézői elvárásaink ellenében erősít egy olyan tudományoskodó, túlzottan is a csak a kötelességekre figyelő nézőpontot, amellyel érző lényekként nem nagyon tudunk azonosulni. Így nyer más-más értelmet szituációnként a visszatérő zárómondat: semmit sem önmagamért, hanem az emberiség javára teszek. Csakhogy a végén az „önmagam” és az „emberiség” szavak is csak erősen keserű szájízzel mondhatók ki. Doktor Kris Kevint pedig hónaljánál fogfa felültetik a gipszfejek közé.

Szabó Attila
(fotók: Szabó Béla)

Színváltás szilánkok

1. Nagyon nem egyetemista a két szerető szív. Nyugdíjba kellene mennie az éréseiknek – mondaná róluk a piercinges fiú. Álomviláguk a mi álomvilágunk lesz. A ráncos arcú úr leszek, végtelen naiv és esetlen, karrierista az ő kispolgári – vagy inkább, ahogy a végén kiderül munkás – módján. Panelprolis romantika. Nyelvtanfolyam a szövőnőnek, értse a Doktor Houset szinkron nélkül is. Mi lesz akkor a szinkronosokkal? Miből lesz pénzük? Kerékre szerelt fákat és bokrokat fognak húzogatni a Hősök terén parkosítás címszóval?
2. 
   A könyökömön is kijöhetnének, csak jönnének már ki a kövek. Kiveszem őket a zsebemből, ha a szívekből nem akarnak előbújni. A két szempárban látom az igyekezetet, aztán másik kettőben látom, aztán másik kettőben. Csikordul a kő, fordul, súlya van, de csak nem jön. Most látom, hogy ott bent kezd formát ölteni. Lepattannak róla darabok, a közönség elkapja, esszük a valóságos gofrit és fogjuk a láthatatlan ásót. Az előbbi finom, utóbbi minek. Szóval a kő Rudolf Péterre és Kálloy Molnárra emlékeztet. Van-e olyan, hogy levédek egy alakítást? A szöveget tőlük kapták az biztos. Sok-sok idő telik el. Sok-sok kő ez, ami lehúz a tengerbe. Miközben élet van, sugárzás, nyílt tekintet és érettségi. Mi lesz itt később?
3. 
   A barna és a fekete hogy utálja egymást, hogy gyűlöli. Pedig (…). Együtt mehetnénk/ a kávéházba, s teát kavarva,/ szépet, jót, igazat akarva, stb, folytatja a költő a verset, én az idézést nem. Szeretnék még egy lépést. Vagy esetleg kettőt. Egykéthá’ – egykéthá’. Umcacca – umcacca. Azt már le se írom, hogy két-há-csacsacsa. A selyem, ahogy hasítja a levegőt, a torkolattűz villanása, mint a latin-amerikai táncos combja. Miközben szép a csárdás is. Ismeretlen fiú zajong hátul, megérkezett az, akiért az egész történik. Gyilkosság. A félrerakott telefon búgására lehet táncolni?
4. 
   Angolul van, de érti mindenki. Aki ért angolul. Vegyük észre, hogy jó élni! Élvezzük az életet! Igyunk, és akkor nem kérdés, hogy „to be or not to be”! Akkor az van, hogy „to be”. Meg hányás a buszmegállóban, de az most mindegy. Vagy az elfojtások törnek a felszínre, halott szülők szelleme, stb. Persze, ha akarom az is vicces. Egércsalád és gonoszpatkány – ezt az unokatesóimnak is elmesélem, nevessenek és legyenek előnyben, mikor majd az iskolában a Hamletet veszik. Ráérek, kicsik még. Mint a baby Hamlet. Aki tiszta és őszinte. Nem akar felnőni, játszódni akar és sírni, mert meghalt az apja. Az előadás is tiszta. Fekete-fehér jelmezek, fekete-fehér karakterek. Pontos irányok. „Ólmosat hánynak a tinik Aztán a pénzüket nézik, hogy mennyi.” (Kispál és a borz: Nem fáj)„Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés.”
5. 
   (Hajnóczy Péter: A Halál kilovagolt Perzsiából)Nem akarok ám moralizálni, nevetni akarok és nevetek is, ahogy mindenki. Barátaink, ismerőseink játszanak, szeretettel van tele a Bázis. Gyere be az ajtón, megérzed. Mit lehet ilyenkor kérdezni?

A szerző ismeretlen :)