A tavaly novemberi Színváltások után az idei seregszemlén is megmutatta magát az Ars Gaudendi Gratia társulata. A gárda akkor elégedetten; teltházzal és osztatlan sikerrel a háta mögött sétálhatott ki a Sirály ajtaján. Ezért érthető módon ezúttal is tűkön ülve várta őket a kultúrára szomjas nép. A Gaudendi ez alkalommal egy minden ízében saját darabot, az Ahogy én premierjét szánta fesztivál-darabnak. A fiatal rendező, Gyepes Krisztina –talán a tavalyi pozitív fogadtatáson felbátorodva- idén egymaga agyalt ki forgatókönyvet és díszletet egyaránt.
Az ELTE vegyes színtársulatának igazán nem róható fel, hogy biztosra akart menni. A járt út helyett kizárólag járatlan mellékutakat kerestek. A Karinthy Komédiák által jól bejáratott múlt század eleji idősíkot most napjaink modern kora vette át, sok szereplő helyett ezúttal mindössze ketten voltak, komédia helyett pedig borongós pszicho drámát kaptunk.
A darab nyitóképe által kínált impresszió már önmagában is tucatnyi történetet pörgetett le a szemünk előtt. A díszlet ugyanis-hasonlóan a fent említett K. K.-hoz- ismét rendesen helyre tett minket térben is, időben is. A helyszín egy tipikus legény-lak, a dátum pedig legyen mondjuk 2008. március 18. A főszereplő egy kb. 80-90 BPM-re (= a zenei tempók mérését szolgáló mértékegység) lélegző rock and roll srác. Gitár, félig kivégzett Hofbrau-sörök, földön árválkodó depi-gyertyák. Valami nem OK. Aztán előkerül a mobil, ősrégi sms-ek, cigi. Majd a színek is rátesznek egy lapáttal: a feketéről a halál, a pirosról meg mondjuk a szerelem jut eszünkbe. Mi lehet a háttérben?
Név nélküli hősünk vet véget a találgatásoknak. Röptében levágott szenvedés-monológja szétzilált családról, korai felnőtté válásról, rock and rollról, elhagyott és megcsalt nőkről (itt illik megemlíteni a monológ közben illusztratív jelleggel pergő slideshow-t, - jó ötlet volt) szól. Most már mindent tudunk.
Jön A Nő és vele a drámai feszültség! A Nő, egy a száz közül, de talán mégis A Nő. Majd a szokásos dramaturgia: miért így történt? Máshogy is történhetett volna. Csak így történhetett. Pedig „egyedül teniszezni nem lehet”. De a fiú akkor is tönkre tesz mindent maga körül. Utolsó esély? Nincs. Visszatér az indítókép, marad a sör, a cigaretta, a lassú takk és a magány.
A történet röviden így foglalható össze, közte a boldogság mibenlétének feszegetésével, a szerelem és a meg nem értettség anomáliáival, satöbbivel. Gyepes Krisztina története nem eredeti, és egy kicsit Barátok köztös is, de azért szerethető. A már dicsért díszlet, a helyzet atmoszférája akaratlanul is résztvevőjévé teszi az embert a színdarabnak.
A színészek viszont nem nyújtanak kimagaslót. A fiú (Viktor Balázs) semmi különöset nem csinál, a közönséggel kezdeményezett párbeszédei is inkább visszafelé sülnek el. Nincs meg benne az átütő erő, én legalábbis nem hiszem el neki, hogy szenved. A lány (Balla Dorka) viszont minimum egy fokkal jobb. Játéka hitelesebb, életszerűbb, és ami azt illeti, -Viktorral ellentétben- ő rendesen artikulál és a szövegben sem téveszt.
Végeredményben viszont én inkább ajánlanám a darabot, mintsem lebeszélnék róla bárkit is. Akár a fiúhoz hasonlóan –tetszés szerint-sörrel és cigivel a kézben. Mélabúsan vagy vidáman, nyugtázva, hogy „Ja, haver, tényleg így van.”
6 megjegyzés:
Azt kell mondjam, hogy a kritikusnak sem ártana egy kicsit mélyebben szántó goondolatokat felvázolnia ha már veszi a bátorságot és más alkotását állítja pellengérre. A mélységről csak annyit ha neked a barátok közt jut eszedbe talán mást is meg kellene nézned.
A történetről csak annyit mondanék valóban közhely, de az életünk azt gondolom, közhelyek sorozata, csak számunkra ezek a közhelyek jelentik az életet. Szerelem, barátság, csalódás, önfeláldozás, mind közhelyes téma nem?Mégis ha ezek a fogalmak ismeretlenek lennének számunkra az élet maga válna üressé.
A téma választás egyébként nagy bátorságra vall, mert ha végiggondoljuk manapság ki az az író, rendező aki a szerelemről az emberi kapcsolatokról már már közhelyesen egyszerű mégis zseniális történeteket készít, nekem talán egy ember jut eszembe: Woody Allen.
Gyepes Kriszta úgy gondolom korát, tapasztalait meghazudtoló módon nyúlt a témához. Azt hogy mennyire egyedi az alkotása, és milyen mélységekbe-magasságokba jutattja el a nézőt csak annak függvénye, hogy a befogadó mennnyire alkalmas erre. Én a magam 30 évével és azt kelll mondjam, "tapasztalatdús" életútjával alkalmas voltam befogadónak. Talán nektek is kell még pár év.
A színészek. Ezeket a szerepeket tapasztalat és átélt valós élmények nélkül eljátsztani képtelenség. Mondjod bárki bármi mást ez így van. Az emberi gondolkodás analógiák sorozatán alapul, csak olyan dolgokat képes átfogni amiket már egyszer átélt. A darab rendezője két 20 év körüli fiatal emberrel vitte színre a történetet. Kérem jelentkezzenek azok a 20 éves fiúk, lányok akik ennél érettebnek, tapasztaltabbaknak érzik magukat az élet nevű játékban.
Mindezeket összegezve abban egyet tudok érteni, hogy a cikk írójával, hogy van még mit csiszolni a darabon, a színészi játékon, de meg kell adnunk a tiszteletet az alig 22 éves író-rendezőnek, aki meg nem tudja vegyen maga elé pár üres lapot és írjon, csináljon jobbat, szebbet, drámaibat. Nekem jó volt ez így is. Már csak azt remélem hátha lesz nekünk is egy olyan zsenink, mint Woody Allen. Talán. De bíznunk kell benne.
Faki
Pedig a kritikus jelen esetben elég megértően és pozitívan állt az előadáshoz. Büchner 21 évesen írta a Leonce és Lénát, 23 évesen a Woyzeck-et, de gondolhatunk itt költők fiatalkori műveire is (József Attila, Petőfi), és nyilván még számos példa hozható. A mai huszonévesek művei között is vannak jó írások, darabok. Tessék olvasni irodalmi folyóiratokat! Ez a darab viszont éppenséggel nem jó. Ez nem baj, de baj lenne, ha elhallgatnánk. A darab azt előadással együtt: tisztességes, jószándékú, őszinteségre törekvő, de sem irodalmi, sem színházi erényeket nem mutat. Maradnak hát a közhelyek. Íme hát egy újabb: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni."
Kimért az utolsó hozzászólás és némiképp kioktató. Hány olyan lángelme születik és alkot egy évszázadban mint József Attila? Én szívesen olvasnék irodalmi lapokat ha
a XXI. századi Petőfik és József Attilák írásaid közölnék de a valóság ennél jóvail prózaibb. Azt hogy nem jó egy mű kimondani változatlanul azt gondolom merész dolog. Azt hogy irodalmi és színházi erényeket nem mutat szintén. Egy dologban talán mégis egyet tudok érteni. Meg kell járni a poklot, hogy a mennybe mehessünk. Kérdem én a hozzászólás szerkesztőjétől megjárta már a poklot? mert ha igen tudhatná minden nap, minden új érzés ajándék.
utolsó üzenet budapestről
Nem irodalmi? Nem is akart az lenni. Nem színházi? Ez sajnálatos, de ennek az ellenkezője is megfogalmazódott már. Élet...tükör...napló...közhely.
Nem tökéletes ez tény, nem vitatom. Színészek...hát kicsit maguk alatt, rendezés...sok-sok hiba...Ennek ellenére érzelmeket hozott elő, beszélgettek, és vitatkoztok róla. Sírtak és nevettek, volt aki kiment!!!és volt aki feszülten figyelt. És akkor most kinek van igaza?????Annak aki élvezte, vagy annak aki nem? Annak aki értette vagy annak aki nem?
Az pedig hogy van aki kimegy egy előadásról csak azt mutatja, hogy nem közömbös.Van aki utálja, és van aki szereti...Tehát nem középszerű!!!Nekem ennyi bőven elég.
Mi szerettük, élveztük, és még játszani is fogjuk, max. Csaba nem is jössz be!!!Csak hogy ne kelljen kimenned.
Gyepes Kriszta
Megjártam-e a poklot? Nem is tudom... Sokszor közelítettem felé az elmúlt években, az bizonyos. Anno pénzes karriemet, szerelmet, mindent feláldoztam a színházért, aztán voltak olyan pillanatok, hogy semmi sem volt a kezembe, egyedül maradtam, csalódottan és éhesen és eladósodva. 3-4-szer építettem újra társulatot a semmiből. Még ma sem sok van. Csak azok az emberek, akikkel együtt csináljuk. Ezekben az években szoktam hozzá, hogy elmondom a véleményem, ha úgy érzem, el kell mondanom. Sokszor csöndben maradok, kivárok. Rajtam is mindig sokat segítettek a kritikák, az olykor nem annyira jóleső észrevételek is. Meg rosszat is tettek. Aki ezzel a műfajjal akar foglalkozni, meg kell tanulnia különválasztani azt a véleményt, amit fontosnak tart, és amit nem tart annyira fontosnak. Mert nem minden vélemény és nem mindenki véleménye hat egyformán. Nagyon sokáig végignéztem minden előadást, amire beültem, de egy ideje, főleg fesztiválokon, főleg ha nem aludtam 36 órája, már egyszerűen nem bírom.
Másfelől: olykor egy hatalmas bukás hasznosabb és inspirálóbb lehet, mint egy közepes siker. Azt ember így találja meg a saját (színházi) nyelvét. Így tapasztalja meg színészi mibenlétét.
A Prospero-szigetek című előadásunk például 2004-ben kb. 11 előadást élt meg, és 5-ször átrendeztem közben. Volt, hogy a közönség frontálisan ült, volt körbenülős változat, szabadtéri változat, aztán lecserélődött az egyik főszereplő, aztán egy másik is, kavicsokkal árasztottuk el színpadot, stb. Mindig elégedetlen voltam, közben mégis mindg meg kellett győzni a 8 szereplőmet, hogy ezt érdemes csinálni. A közönség? Volt aki imádta, volt, aki gyűlölte. De ez teljesen mindegy. Én is sokszor összekevertem a saját lelkem a színházi előadás minőségével. De éreztem, hogy menni kell a maximum felé, és még korántsem vagyunk ott. Az utolsó előadás (a pécsi fesztiválon) talán - talán! - elérte azt a fokot, amit elvártam tőle.
Nem akarok több példát hozni, nagyon hosszúra nyúlna. (A Zsiráfivóhelyet is átrendeztem a fesztiválra, és át fogom rendezni újra az itt leszűrt tapasztalatok alapján! Elvégre ez a dolgunk!!!)
Egy biztos: szeretném, ha a 3. Színváltások fesztiválon minden este lehetne élőben vitatkozni a látottakról. Akár az indulatokat sem visszafogva, de a sértődés veszélye nélkül.
Én az Ahogy én...-en is dolgoznék még, amennyit csak lehet. Talán át is írnám (ilyet is csináltam már saját darabommal), de biztos, hogy hajtanám a srácokat, lekesíteném, hogy elérjék, vagy megérintsék azt a valamit, amit egyébként általában mindannyian érzünk. És amelyhez most talán még nincsenek olyan közel, mint remélhetnék, de hát éppen ez a dolog lényege!
fura, a cikkel ellentétben én pont az alakításokat emeltem ki miután kijöttünk a darabról. persze lehet hogy a másik előadást láttam (a későbbi hogy sikerült? :] )
a díszlet elemeit nem értettem, illetve azt nem, hogy miért nem lettek kihasználva jobban, számomra az adott volna valami pluszt a dologhoz.
a másik dolog amit még megemlítenék az az, hogy az előadás időpontjában már-már ismertem a szereplőket civilben, így persze nagyok voltak az elvárások is, nagyon jónak tartom hogy az arsgaudendi csapat sokat volt jelen a fesztivál programjain, sokukkal beszélgettünk, és ez volt az egyik célja a fesztiválnak, nemigaz?
laikuskovácsdani
Megjegyzés küldése