Elérkeztünk a Színváltások 2 végéhez. Ez is olyan váratlanul tört ránk, akár csak az első. Utolsóként a Közép 2-20 zenekar bizonyíthatott.
Ez az a zenekar, amiről megtiszteltetés írni. Azt hiszem ezzel el is árultam magam. A srácokat már régóta ismerem: Csuka Botond (gitár), Klausz Péter (dob), Szigeti György (basszusgitár), Tossenberger Tamás (ének), Zsidi Roland (gitár); Tamást különösen, az egyetemen általában együtt nyűgözzük le a tanárokat tehetségünkkel, agysejtjeinket is közösen szoktuk pusztítani. De nektek is ismerős lehet a név, hiszen egyik blog-szerkesztőnket ismerhetitek fel benne. Ennek ellenére igyekszem megőrizni hidegvérű objektivitásomat (nem promóciós szövegre készülök).
A vérbeli kaposvári banda zene iránt való elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többszöri tagcsere után is még mindig színen vannak (2004-ben Redrum néven indultak, 2006-ban vették fel mai nevüket). Zenéjüket, ők maguk az alternatív rock műfajába sorolnák, de szépirodalmi ihletésű dalokat is találunk. 2007-ben egy demóval (No more silence music) is meglepték a picinynek nem nevezhető rajongótábort, idén márciusban ismét stúdióba vonultak, most már azonban az EP album dukál nekik, melyen hat szám kap majd helyet. Nem amatőr zenekarról beszélünk, az utóbbi egy évben rengeteg lehetőséget kaptak zenéjük bemutatására Budapest különböző klubjaiban.
Eddig szinte az összes koncertjükön ott voltam sokadmagammal, tehát a műsorstruktúrát ismerem, mégis úrrá lett rajtam a feszült várakozás, izgalom, a vágy, hogy az első sorban csápoló fan-ként adhassam át magam a zene örömének. Belépve a koncertterembe széles vigyorral mutattam ki elégedettségemet a sok fiatal láttán. Miközben utat törtem magamnak a színpad felé azon gondolkodtam, hogy milyen hamar túllépte a zenekar a kezdeti „egy-két emberes közönség”-et és jutott el a „teltházig”.
A koncertidő minden percét kihasználva máris az egyik „slágerükkel” indítottak (Giccs). A kezdeti technikai nehézségeket túlélve és a kb. 4. szám után beütött halálfélelmen is felülemelkedve (azt az infót kapták a 2-20-asok, hogy 10 perc alatt be kell fejezniük a koncertet, de szerencsére téves riasztás volt), sorban jöttek a jobbnál jobb számok (Itt vagy, Mindig mondják, Múlnak, Trainspotting). Két meglepetés dallal is készültek. Nehezen képzelhető el egy fuvolás lány egy rock bandában. Legalábbis első hallásra. De úgy látszik bármihez is nyúljanak a fiúk, csak sikert érhetnek el vele. A Latrina igazi alter arcát, sejtelmes hangulatát bepúderezték, így egy sokkal lágyabb, dallamosabb „szalagavatós” zenét kaptunk a szó legjobb értelmében.
Ha egy pillanatra megálltam, és körbenéztem, egy közösen tomboló, táncoló tömeget láttam, akik élvezték a „gitárzúzást”, azt a vicces fegyelmezettséget az instrumentálosok részéről, ahogy egy-egy hangot megrezegtettek a húrokon, és persze Tamás táncát, ami a ska alapmotívumait vegyítette a keringő néhány lépésével, azt a könnyedséget, ahogy feldobta a „szigort” a színpadon. Sokan a szövegeket is tudták. Néhány bekiabálás: „a Moszkva teret játsszátok!’”, és az elmaradhatatlan „vissza-vissza” kántálás, a koncert, a csapat és a számok sikerét bizonyította.
Ez az a zenekar, amiről megtiszteltetés írni. Azt hiszem ezzel el is árultam magam. A srácokat már régóta ismerem: Csuka Botond (gitár), Klausz Péter (dob), Szigeti György (basszusgitár), Tossenberger Tamás (ének), Zsidi Roland (gitár); Tamást különösen, az egyetemen általában együtt nyűgözzük le a tanárokat tehetségünkkel, agysejtjeinket is közösen szoktuk pusztítani. De nektek is ismerős lehet a név, hiszen egyik blog-szerkesztőnket ismerhetitek fel benne. Ennek ellenére igyekszem megőrizni hidegvérű objektivitásomat (nem promóciós szövegre készülök).
A vérbeli kaposvári banda zene iránt való elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többszöri tagcsere után is még mindig színen vannak (2004-ben Redrum néven indultak, 2006-ban vették fel mai nevüket). Zenéjüket, ők maguk az alternatív rock műfajába sorolnák, de szépirodalmi ihletésű dalokat is találunk. 2007-ben egy demóval (No more silence music) is meglepték a picinynek nem nevezhető rajongótábort, idén márciusban ismét stúdióba vonultak, most már azonban az EP album dukál nekik, melyen hat szám kap majd helyet. Nem amatőr zenekarról beszélünk, az utóbbi egy évben rengeteg lehetőséget kaptak zenéjük bemutatására Budapest különböző klubjaiban.
Eddig szinte az összes koncertjükön ott voltam sokadmagammal, tehát a műsorstruktúrát ismerem, mégis úrrá lett rajtam a feszült várakozás, izgalom, a vágy, hogy az első sorban csápoló fan-ként adhassam át magam a zene örömének. Belépve a koncertterembe széles vigyorral mutattam ki elégedettségemet a sok fiatal láttán. Miközben utat törtem magamnak a színpad felé azon gondolkodtam, hogy milyen hamar túllépte a zenekar a kezdeti „egy-két emberes közönség”-et és jutott el a „teltházig”.
A koncertidő minden percét kihasználva máris az egyik „slágerükkel” indítottak (Giccs). A kezdeti technikai nehézségeket túlélve és a kb. 4. szám után beütött halálfélelmen is felülemelkedve (azt az infót kapták a 2-20-asok, hogy 10 perc alatt be kell fejezniük a koncertet, de szerencsére téves riasztás volt), sorban jöttek a jobbnál jobb számok (Itt vagy, Mindig mondják, Múlnak, Trainspotting). Két meglepetés dallal is készültek. Nehezen képzelhető el egy fuvolás lány egy rock bandában. Legalábbis első hallásra. De úgy látszik bármihez is nyúljanak a fiúk, csak sikert érhetnek el vele. A Latrina igazi alter arcát, sejtelmes hangulatát bepúderezték, így egy sokkal lágyabb, dallamosabb „szalagavatós” zenét kaptunk a szó legjobb értelmében.
Ha egy pillanatra megálltam, és körbenéztem, egy közösen tomboló, táncoló tömeget láttam, akik élvezték a „gitárzúzást”, azt a vicces fegyelmezettséget az instrumentálosok részéről, ahogy egy-egy hangot megrezegtettek a húrokon, és persze Tamás táncát, ami a ska alapmotívumait vegyítette a keringő néhány lépésével, azt a könnyedséget, ahogy feldobta a „szigort” a színpadon. Sokan a szövegeket is tudták. Néhány bekiabálás: „a Moszkva teret játsszátok!’”, és az elmaradhatatlan „vissza-vissza” kántálás, a koncert, a csapat és a számok sikerét bizonyította.
Azoknak, akik szeretik, esetleg nem vetik meg a mai magyar alternatív rock zenét kötelező program Közép 2-20 koncertre menni. Egy fiatal, belevaló banda, akik tudnak játszani és értenek a zenéhez. Fiúk, remélem legközelebb a Petőfi Csarnokban találkozunk!:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése