Kedden délután öttől a Münchausen báró című előadást láthattuk a Sirály pinceszínházában. A program szerint a műfajt a vásári komédia és az utcaszínház jelzőkkel lehet legjobban behatárolni, én mégis inkább mozgásszínháznak nevezném a látottakat. A végéről kezdem a sztorit: a darab után jól megbeszéltük egymás közt, hogy milyen remek kis mozgásszínházasdit láttunk, oké, kicsit alternatív, de azért érthető. A férfi-nő kapcsolatról szólt. Pont.
Azért csak odamentem beszélni pár szót az alkotókkal, hogy nehogy nagyon mellélőjek a cikkel, meg hogy megkérdezzem, ugyan miért választották a Münchausen-címet. Ekkor ért a meglepetés, megtudtam ugyanis, hogy a darab (mondjuk a cím alapján nem is annyira meglepő) a legendás lódító (figyeled? alliterálok!) történeteit dolgozza fel, mozgásszínházas formában. Szóval itt néztem egy nagyot, és ezzel nem a produkciójukat akartam minősíteni, mert tényleg nagyon jól csinálták, amit csináltak. Remekül hozták az általunk kigondolt koncepciót, viszont az ő elkpzeléseik abszolút "nem jöttek át" (by Réka). Azt is sikerült kiderítenem, hogy a két szereplő egyáltalán nem tanulja a mozgásművészetet, lényegében ketten alkotják a csoportot, és ez a tény azért eléggé elismerésre méltó, tekintve, hogy kidolgozott és ügyesen megvalósított elemeket láthattunk. Ha ennek az előadásnak adnának egy teljesen más címet (pl. Ahogy én, az úgyis szerelemről szól, illetve a szeretnitudás képességéről, na), akkor teljesen rendben lenne a dolog!
Az egész előadás alatt egyébként engem leginkább az a jelenet ragadott magával, ami a színfalak mögött zajlott, a vastaps közben a két szereplő mit sem sejtve a függönyön tátongó résről és annak másik oldalán kíváncsiskodó Nóráról (lsd: cikk írója, odalent), önfeledten és boldogan átölelte egymást. Látszott az arcukon a boldogság és az alkotás elégedettsége, és ez itt a lényeg, kéremszépen. Na és ez átjött, de maximálisan!
1 megjegyzés:
Nagyon ígéretes munka Münchausen-éktől!!! Remélem nem hagyják abba, és októberben bemutatják nálunk a teljesen kiforrott darabot ezen a nagyon izgalmas és ilyen őszinteséggel és naivitással, mégis profizmussal, ritkán látható nyelven.
Számos hasonló, kortárs táncos produkció belefullad a technikába, vagy a formai megoldások ismételgetésébe. Számos úgynevezett mozgásszínház pedig belefullad a páváskodásba, vagy a módszeres serteperte semmitmondó mozdulataiba.
Kárpáti Petiék láthatóan inkább a saját igazságaikat keresték, és nem akartak úgy csinálni, mintha "tökéletes" színházi emberek lennének. Így végül mégis azokká váltak 20 perc erejéig.
Külön gratulálok Petinek, hogy mindezt a rengeteg nehézség mentén végig tudták csinálni, és hogy ő személyesen szerintem rengeteget fejlődött ez elmúlt ? évben, amióta közös munkáink nem folytatódtak. Hajrá, csak így tovább!
Megjegyzés küldése