Felolvasóest

Bodnár V. Róbert és Rónay Miklós prózáiból, verseiből hallottunk egy csokorra valót. Ihletet a zűrzavaros világból merítenek, gondolatviláguk az irónia tükrében lebeg.

Kint várakozunk. Egy lelkes fiatalember egyszer csak kikiabál: Hölgyeim és uraim, a felolvasás kezdődik! Amint helyet foglaltunk és kezdődhetne a vers-áradat, néhányan azért odaszólnak a "srácoknak", hogy nem kellene azért magukról pár szót mondani!? Így a két szerző felkonferálta az előadást (ami nem nyúlt el epikus hosszúságúra, talán azért is, mert most a versek voltak a főszereplők).

A műveket az ELTE színjátszó csoportja tolmácsolta a közönségnek. Köszönet nekik is. A legtöbb vers középpontjában az ősz, az elmúlás, a halál motívuma található. Iszonyatos fegyelmezettséggel vezényli az éjszaka karmestere, ahogy a láng csillapodik, amíg ki nem alszik, ahogy a nap múlásával minden el nem múlik. Egy haláltusa hangversenye ez.

Az Énekes madár c. próza egyetlen mondatban összefoglalva: a meg nem értett művész, aki az örök magányra van ítélve. A zeneszerző a különc, az "ellenséges barbár" az átlag polgárral szemben. Ő gyönyörködteti az utóbbiakat, ő visz színt az életbe, azért, hogy a végén "keresztre feszítsék". A magány, a társtalanság rémei mindig is üldözték a világirodalom nagyjait. Nem csoda, ha eme két kortárs költőt, írót is foglalkoztatja ez a téma. A kulcsmondat a legpontosabban foglalja össze ezt az állapotot: "belső kényszer a magányra".

A szerzemények szókimondóak, semmivel sem törődve arcunkba vágják az igazságot, a szép magyar nyelv minden eszközét felhasználva ("50-es rövidre vágott tehén"=kocsmárosné). A legjobb bizonyíték erre az Otthonra c. levélalapú mű. Egy egyetemista fiú ír haza szüleinek, hogy mennyire szereti Pestet. Optimistán azt hihetnék a gyerekkori emlékeket hallva, hogy itt minden rendben van. De aztán megtudjuk, hogy a fiú valószínűleg egy házibuliban van, ami azért nem biztos, mert az alkohol és a drog már rég megtette hatását. A suli jól megy neki, de néha még eltéved az épületben, mert csak ritkán látogatja. De azért szereti Pestet. A lecsúszott életet véljük felfedezni, valakiét, aki felmegy a fővárosba tanulni, hogy jobb élete legyen, de aztán csak egyre lejjebb és lejjebb kerül azon a létrán. A zárás a legfrappánsabb: "lassan elvesztem az eszméletemet, szóval zárom soraimat".

Az utolsó felolvasásra szánt darab (Pilóta szeretnék lenni) egy nagyon erős állítással kezdődik: "az írók haszontalanok". Inkább pilóta szeretne lenni az alany, sokkal jobb élet az. Csak repülne, szárnyalna. És azon ábrándozna, milyen lenne ha író lenne. A kezdeti önmegtagadást feloldja a jobb írói lét célként való kitűzése.

Általában a felolvasásokon én vagyok az az ember, aki a leghamarabb elveszti érdeklődését, figyelmét. Ez a 45 perc azonban végig a földön tartott. Volt ugyan egy-két nehezen érthető rövid vers, és néhány olvasási baki a színészek előadásában, de a legjobban csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam meg, melyik művet melyik szerző írta.