Kisfilmek 40 percben. Pintér Zoltán 2002 és 2007 között készült videós, filmes munkáiba nyertünk bepillantást. Szám szerint hét darabba. Részemről sajnos csak hét darabba. Egyszerre félelmetesek, kiábrándítóak, kiforgatják valós világunkat, ugyanakkor még sem tudsz felállni és kijönni, tekinteted a vásznon ragad. Ő maga így mutatja be munkáit: „kísérleti filmek, meditatív videó-kollázsok, paranoia és költészet - minden, ami belefér”. Nagyon találó, alkotásaiba tényleg minden belefér. Benyomásokat, pillanatnyi érzéseket, hangulatokat kapunk el, erre épít az alkotó is. Nincsenek konkrét történetek, eseményszálak, csak az, amit látsz és, amit érzel ezek láttán. Magával ragad a hangzás és a képiség, de beleélni nem tudod magad, mert ijeszt a látvány.
Fő ihletet adó témáknak az egyedül létet, magányosságot, elveszettséget, irányítottságot jelölném ki. A legtöbb kisfilmben egy vagy két embert találunk, ezeket az utazás, a menekülés köti össze. A Vision impossible a magam részéről különösen említésre méltó, mert ez mutatta be a legjobban az emberi lét esendőségét. Szédítő vágások, homályos arcok mind a kiúttalanság jelei. Egy mindenben kételkedő férfi áll a középpontban, elveszve. A végén egy lerombolt városképet kapunk harangszóval egybekötve. Örvényben a pokolban; ez a film alcíme.
Kapunk olyan videókat is, ahol több embert látunk, mint a sétáló utca, ahol egyszerűen csak rögzítették az embereket. Ahogy sétálnak, ahogy beszélgetnek. Konkrét arcok nincsenek, le van lassítva. Éppen ezért volt olyan érzésem, hogy hiába vannak körülöttem emberek azon az utcán, akkor is az számít, hogy egyedül vagyok, nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok.
Az utolsó kisfilm, az Impressions, ami egy japán workshop-zanza, rántott a pokol legmélyebb bugyraiba. Emberek állatokként, emberek robotokként, és emberek gyilkosokként. Itt minden megdőlni látszott, ami kicsit is emberi. Homályos, kitakart arcok, valami félelmetes, bizarr sötétség. A Kocka c. film jutott az eszembe, amikor az ember elveszti önmagát, aurája elválik saját lényétől, kontrollt nem ismerő lénnyé alakul.
Lassú-gyors váltások, az elszédítés, elhomályosítás művészete. Nem mindennnapi érzéseket kelt életre. Játék a képpel, játék a szemnek.
Tetszett. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan fura érzések kavarogtak bennem. Talán csak a sok félhomály, a képek életlensége zavart egy kicsit. Mégsem mondanám, hogy vegyük ki, csináljuk újra 100%-os élességgel, mert talán ez volt az, ami létrehozta azt a légkört, azt a hangulatot.
Fő ihletet adó témáknak az egyedül létet, magányosságot, elveszettséget, irányítottságot jelölném ki. A legtöbb kisfilmben egy vagy két embert találunk, ezeket az utazás, a menekülés köti össze. A Vision impossible a magam részéről különösen említésre méltó, mert ez mutatta be a legjobban az emberi lét esendőségét. Szédítő vágások, homályos arcok mind a kiúttalanság jelei. Egy mindenben kételkedő férfi áll a középpontban, elveszve. A végén egy lerombolt városképet kapunk harangszóval egybekötve. Örvényben a pokolban; ez a film alcíme.
Kapunk olyan videókat is, ahol több embert látunk, mint a sétáló utca, ahol egyszerűen csak rögzítették az embereket. Ahogy sétálnak, ahogy beszélgetnek. Konkrét arcok nincsenek, le van lassítva. Éppen ezért volt olyan érzésem, hogy hiába vannak körülöttem emberek azon az utcán, akkor is az számít, hogy egyedül vagyok, nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok.
Az utolsó kisfilm, az Impressions, ami egy japán workshop-zanza, rántott a pokol legmélyebb bugyraiba. Emberek állatokként, emberek robotokként, és emberek gyilkosokként. Itt minden megdőlni látszott, ami kicsit is emberi. Homályos, kitakart arcok, valami félelmetes, bizarr sötétség. A Kocka c. film jutott az eszembe, amikor az ember elveszti önmagát, aurája elválik saját lényétől, kontrollt nem ismerő lénnyé alakul.
Lassú-gyors váltások, az elszédítés, elhomályosítás művészete. Nem mindennnapi érzéseket kelt életre. Játék a képpel, játék a szemnek.
Tetszett. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan fura érzések kavarogtak bennem. Talán csak a sok félhomály, a képek életlensége zavart egy kicsit. Mégsem mondanám, hogy vegyük ki, csináljuk újra 100%-os élességgel, mert talán ez volt az, ami létrehozta azt a légkört, azt a hangulatot.
1 megjegyzés:
Csak most olvastam az írást a vetítésről, és nagyon örülök, hogy ilyen pozitív benyomásai voltak a szerzőnek a "negatív" élményekről. Külön örülök annak, hogy a meglátások is pontosak, hasonlóképp gondolkozom én is a vetített anyagról.
Megjegyzés küldése