Bíborcsiga Csoport

Kedd este héttől a Bíborcsiga csoport vette át a színpadot a Sirály pincéjében, interaktív felolvasóestet prezentálva számunkra (előre lelövöm a poént, az interaktivitás nemigen valósult meg, mert a közönség nem hozott verseket, haha, mármint a poénnak haha, nem a verstelenségnek... belebonyolódtam, vissza a zárójeltelen világba..) Na, itt már mindjárt jobb!

Szóval egy nagyon koncept felolvasóestet láthattunk, a konceptet úgy értem, hogy a végletekig küzdöttek a művészek, hogy minden egyben legyen.

Egy teljesen szimpla felolvasóestet kell elképzelni, négy ember olvasgat, satöbbi, viszont! Egyszer csak az egyik remek elmébe herripotter-varázsként nyilallik a felismerés: Mi lenne, ha színek szerint csoportosítanánk a verseket? Naés ettől kezdve létezik a CMYK előadás (szubjektív eszmefuttatás volt, nem valós információkon alapul, amolyan ahogyanazt Nóricka (jujj, kávékell) elképzeli - bocs). A CMYK egyébként a négy nyomdai alapszín elnevezése, azaz kék, piros, sárga, fekete, a kéket Finy Petra, a pirosat Oláh Szofi, a sárgát Finy Alexandra, a feketét pedig Mészáros Zsolt képviselte. Az alapötlet szeint a színtani bevezetőt követően minden költő a színéhez kapcsolódó saját és hozott verseket olvas fel, természetesen megfelelő árnyalatú ruhában, közben a háttérben projektorról szép színes képeket látunk, a blokkokat pedig az impresszionista hangulatot fokozandó, harmonikamuzsika választja el egymástól - természetesen koncepciózus formában, lásd, Kék duna keringő, stb. Két ponton borult a remek elképzelés: a projektor csak fekete-fehérben működött, és a harmonikás srác sem játszott valami nagyon harmonikusan, höhö! A saját versek közül nekem Oláh Szofi művei tetszettek a legjobban és Mészáros Zsoltéi a legkevésbé, utóbbiakat néhol erőltetettnek, a mondanivalójukat pedig elcsépeltnek találtam. A Bíborcsiga csoport mindenképp dícséretet érdemel, hiszen sokkal nagyobb felkészülést igényelt az előadásuk, mint egy átlagos, "kommersz" felolvasóesté. Külön jó ötletnek tartom, hogy a nézőtéren szétosztották az alkotók verseit, így akár a szobám magányában, vagy netalántán a vonaton is élvezhetem az olyan sorokat, mint például "Rendeltem két, a séf kedvence átkot" (Finy Alexandra: Elixírprés), vagy "tüdővírágot rőtre lélegezz" (Oláh Szofi: A torz arányok cirkusza). Utószóként talán annyit jegyeznék meg, hogy innen is puszilom a nézőtér soraiban helyet foglaló, a fesztiválon már fellépett, vagy még fellépni készülő színészeket, akik végigbeszélgették/röhögcsélték/dudorászták az egész előadást! Tényleg nem értem, hogy ha valaki még ráadásul tudja is, hogy milyen szar érzés ott állni/ülni a színpadon úgy, hogy a közönség láthatóan nem figyel, akkor ugyan miért nem lehet csöndben maradni, vagy kimenni?? A Bíborcsigáéknak pedig gratulálok, jó úton haladnak!