Radikális előadás (A gyermek)

Domokos Dóra írása az ELTE Online-on

Már harmadszor rendezték meg a Színváltásokat, vagyis az Egyetemi Színpadok Szemléjét november 22 és 25 között. A rendezvényen több régebbi darabját is játszotta a Radikális Szabadidő Színház, kedd este pedig egy premierje is volt. Láttam már néhány darabot a társulattól, úgyhogy számítottam arra, hogy kedden sem egy hétköznapi előadásban lesz részem. Ez azonban még a korábbiaknál is radikálisabb volt. A társulat ezúttal egy kortárs norvég szerző Jon Fosse A gyermek című drámáját vitte színpadra. A rendező Formanek Csaba, a helyszín pedig a Tűzraktér volt. Az előadás majdnem félórás késéssel kezdődött. Érdeklődőből nem volt hiány, a színészek teltház előtt játszottak.

Jon Fosse drámáinak középpontjában az emberi találkozások, viszonyok állnak, amelyben a főszereplők egymás iránti megértése a legfontosabb. " A kortárs norvég író darabja hűvös melodráma, ibseni és becketti ihletettségű szikár drámai költészet. Teljesen hétköznapi emberekről szól, akik gyengék, tétovák, bizonytalanok, és érzelmeiket nehezen mutatják ki. Lehetséges-e a szerelem egy gátlásokkal és szorongásokkal teli világban? Egyszerű és fájdalmasan szép történet a magányról, a bezártságról, a hitről és a bizalomról." - olvashatjuk a fesztivál honlapján közzétett beharangozóban.

A darab Fredrik (Szitás Balázs ) és Ágnes (Benya Kata) szerelmét mutatja be. A pár egy téren találkozik egy esős este. Már ekkor észrevehető, hogy ez a két ember meglehetősen lecsúszott figura. A lány szeretetre vágyik, Fredrik pedig egy kis testiségre. Kapcsolatuk ennek ellenére mégis eljut a házasságig. Egy szerény kis lakásban élnek és első közös gyermeküket várják. Boldogságuk azonban csak látszat. Szeretik egymást, szerelmük mégsem igaz. Kettejük közt a gyermek kapocs. Életüket tovább keseríti Arvid (Budai Zsolt), aki folyton a házuk környékén guberál. Nem tudjuk, hogy pontosan honnan ismeri Ágnest, de azt sejtjük, hogy korábban már volt dolguk egymással. Ágnes és anyja (Szabó Emese) viszonya sem felhőtlen. Egy kiüresedett, közömbös anya-lánya kapcsolatnak lehetünk tanúi. Percekig hallgatnak, nem tudnak miről beszélni. Az anya is az utód születésében keresi a boldogságot. A gyermek azonban túl korán születik, nem marad életben. Bár Fredrik a kórházban már egy aggódó férj és apa szerepét ölti magára, kapcsolata Ágnessel alapvetően nem változik meg. A darab végén is két kiüresedett figura sétál.

Az előadás 4 felvonásból állt és minden szünet közben a szemünk láttára alakították át a színpadot. Ezek meglehetősen hosszúra sikerültek... Talán ennek is az volt a célja, hogy kizökkentsen minket és érezzük, hogy színházban vagyunk. Számtalan elidegenítő effektussal találkozhattunk az este folyamán. Ilyen volt például, hogy a felvonások végét többször is Arvid egyszerűen csak közölte velünk (volt olyan is, hogy ezt egy nagy késsel hadonászva tette). A zenét egy metronóm helyettesítette. Idegesítő kattogása jelezte például, hogy Ágnes anyja rádiót hallgat. Aztán a harmadik felvonás előtt a rendező megkért minket, hogy üljünk át a nézőtérről a színpadra. A színészeket körülülve vagy épp körülállva- kinek mi jutott, néztük végig a kórházi jelenetet, ahol Budai Zsolt most az orvos bőrébe bújt Pálya Pompónia pedig a nővér szerepét játszotta, akivel Fredrik a szerelemről beszélgetett. Aztán a harmadik szünetben megint vissza kellett ülnünk a nézőtérre.

Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket, mindenki nagyon jól játszott. Főleg Szitás Balázs alakítása tetszett, aki hitelesen adta elő az ittas csavargó, az aggódó férj vagy éppen a gyermekét gyászoló apa szerepét.

A darabot legközelebb december 7-én játsszák a Tűzraktérben. Akinek van rá lehetősége nézze meg, de készüljön fel, hogy egy igazi R/radikális előadásban lesz része.

Világot jelentő deszkák

Várnay Zsuzsanna elemzése a Gyurmázásról

A debreceni KonzervArtaudrium társulat vasárnap délutáni előadására már előre készültem. Gyurmázás című darabjuk bemutatója az egyik legizgalmasabb előadás volt számomra októberben a pécsi Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. A Gyurmázás Vaszilij Szigarev kortárs orosz drámaíró Gyurma című darabjából kiindulva készült. Egy kamaszfiú vergődését mutatja be az orosz periféria fojtogató, ellenséges világában. A főszereplő, Maxim egy átlagfiatal, aki önhibáján kívül folyamatosan a környezetében élők agressziójának célpontjává válik. Az ő életéből látunk jelenetfűzért, míg el nem érünk a már a kezdő jelenettől sejthető végkifejletig, a fiú haláláig.

A társulat a szövegből csak az elengedhetetlenül szükséges részeket tartotta meg, és a mozgásszínház irányából közelítette meg a darabot. Jelképekkel dolgozó előadásuk puritán formanyelvét elképesztő ötletességgel valósítják meg: Munkásnadrágos fiúkat és lányokat látunk egy világban, ahol szinte mindent, tárgyat és érzelmet, meg lehet jeleníteni embernagyságú fa deszkákkal, fehér maszkokkal, kövekkel és egy nagy tömb gyurmával. Ahol a naiv jóhiszeműség bűn, ahol egy fiatal élet nem jelent védendő értéket, ahol az idealizálás tárgya pont olyan mocskos, mint minden más. A súlyos deszkákat és egymást a hátukon egyensúlyozó szereplők olyanok, mintha nem is a fizikai, hanem az alig elviselhető lelki teher alatt görnyednének. Emberi kapcsolataik lelketlenek, durvák, olyan súllyal nehezednek rájuk, mint egy-egy ilyen deszka. Látva őket temetési jelenet után, akár koporsóra is asszociálhatunk. Maszkos és maszkszerűen mozdulatlan arcok, mégis feszültség és fájdalom remeg a levegőben. Két alak van jelen folyamatosan a játéktérben, az egyik Maxim barátja, aki már a darab kezdetén halott, a másik egy lány, akinek alig van szerepe. A fiú köveket rak a szereplők zsebébe, mintegy bűneiket? haragjukat? jelképezve, és némán hívogatja főhősünket a túlvilág felé. A lány pedig, lassan körbejárva a színpadon, folyamatos jelenlétével Maxim nőideálját jelentheti.

De vajon mi az, ami kiemeli ezt a fiút az arctalan tömegből? Ő miért nem képes elviselni a megaláztatást úgy, ahogy mindenki más, miért nem képes hasonulni a körülötte levőkhöz? A címben szereplő gyurmázás, az alkotótevékenység az, amitől mássá, érzékenyebbé válik a többieknél. Az előadásban ez talán nem volt eléggé kihangsúlyozva. Maxim gyurmából készít az arcáról egy lenyomatot, ez jelképezné önkeresését a művészet által? Vagy így ő az egyetlen, akinek valódi emberi vonásokkal bíró maszkja van?

Nagyon szép az előadás záró képe, minden szereplő, élő vagy halott, kegyetlen vagy ártatlan, együtt Tai Chi-zik indulatos orosz zenére: tökéletes belső harmónia egy kaotikus és durva világban.

A Pécsett látott előadásnak még számos hibája volt. A koreográfián érződött, hogy nincs eléggé begyakorolva, szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását. Ez zavaróan hatott, minduntalan kizökkentette a nézőt, az élvezhetőség rovására ment. Úgy éreztem, erőlködnöm kell, hogy a történet cselekményét, a szereplők kilétét követni tudjam, részben az erősen stilizált formanyelv, részben pedig a néhol nehezen érthető szövegmondás és kitakart játékterek miatt. Azért igyekeztem felülemelkedni a „nehézségeken”, és ezektől függetlenül élvezni az előadást, ami többé-kevésbé sikerült is. Nagyon tetszett az a képi világ, amellyel az előadás készült, a letisztult, hideg formák tökéletes összhangban voltak azzal a lelki sivársággal, amiről a darab szól. A főszereplő Maximon kívül a karaktereket szinte csak felvillantották, pillanatképszerűen, mint egy-egy látlelet az ő környezetéről. A szikár, sallangmentes játékmód is nagyon jól illeszkedett a darab hangulatához, mondanivalójához. Ez a fajta játék azonban nagyon erős színészi jelenlétet követel meg, ezt, ha nem is mindenkinek, de a játszók többségének sikerült megvalósítania.

Úgy tűnik, a debreceni csapat megfontolta a Pécsen kapott kritikát, és egy hónap alatt nagyon sokat javított az előadáson. Gördülékenységben szemmel láthatóan sokat fejlődtek, bár a fogaskerekek még mindig csikorogtak kissé. A darab egyszerűsítésén is dolgoztak, a köznapi élethez jobban közelítő jelrendszert láthattunk megjelenni. Egyes helyeken változtatva a szövegen a történet és a karakterek egyértelműbbé váltak a nézők számára. Nekem így másodjára nézve még megvilágosodott egy-két mozzanat a cselekményszálban… Az még mindig zavaró volt, hogy az első sorban ülőktől gyakran nem lehetett látni, mi történik a színpadon, és a szövegek egy részét sem lehetett érteni a szereplők arcán levő maszktól.

Hála a szimbolikus nyelvnek, minden néző eltérően látta, értelmezte ezt a darabot. Mindenki máshogyan vette, máshogyan alakította a kezébe adott Gyurmát. Nekem jól esett magamban munkálni meg véglegessé a jelképek kissé képlékeny anyagát.

A Színváltások 3.-ról a Játékosban

Herceg Anna írása

Négy nap egyetemi színpadok szemléje, négy nap hóesés, négy nap rágódás, hogy vajon miért nem értek csomó darabot?

Szombaton elindultam a a megnyitóra. Akkor kezdődött a havazás, abban a minutumban, hogy kitettem a lábam a kapun. A Tűzraktérben így jéghideg és kellemes füst fogad. Még viszonylag kevesen vagyunk, néhány szervező színésszel beszélgetek, kedvesek, mondják, hogy ez egy ilyen laza fesztivál, mindent szabad és legyek én is laza. Hát jó. Együtt cigizünk. Folytatás>>

Krónika 2008-ból, azaz Ács Tomi esete (estje) a csavargással

Szabó Emese kritikája Ács Tamás estjéről

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi, aki egy esős, hideg estén Veszprémbe felült a vonatra, a vonaton kitalált egy előadóestet, Budapesten leszállt, és a Sirályban azt elő is adta. Volt egyszer egy Ács Tomi, aki elhitette velünk, hogy lehet még Petőfit, Csokonait, Radnótit szavalni. Aki jött, verset mondott, és győzött. Szeretném, ha a Színváltások krónikás könyvébe (blogjába) így íródna be a fiatal veszprémi srác neve…

Pedig a tematikus szavalóesteket nagyon el lehet(ne) rontani! Egy motívum köré csoportosított, retorikus ravaszsággal összeválogatott versek egymásutánja akár ellenszenvet is kiválthat(na) a nézőből. De Ács Tominál mégsem ez történt. Itt nem a versfüzér szerkesztési elve érdekelt, hanem (és most engedtessék meg, hogy nagyon költői legyek), maga AZ EMBER.

Jelen esetben a csavargó, aki a földön fekve fogad minket, majd paprikát eszik, majd megmártózik egy felmosó vödörbe, zenét játszat a technikussal, székre áll, és onnan szaval, mindezt úgy, hogy elhisszük, a paprika a legfinomabb dolog a világon, a felmosó vödörben az egész Balaton, a zenét a „cigány” húzza és a szék egy hatalmas pódium. Vagyis Ács Tomi varázsol. Világot, színházat. És nem kacifántos abrakadabrával, hanem egyszerű, könnyed gesztusokkal, „román módszerrel”, ahogyan ezt később kifejti a füstös éjjel-nappali kocsmában. Ennek a módszernek szerinte a titka abból áll, hogy a színész elhibázhatatlan mozdulatokat tesz, mint a söprögetés, vagy a paprikaevés, és ennek hatására érezhetjük azt, hogy amit csinál, az hiteles. (Ha tudná Tamás, hogy hányan nem tudunk paprikát enni a színpadon…). A megteremtett világban pedig elhangzanak a versek: az Ady,- Szepesi,- Orbán,- Petőfi,- Radnóti,- Csokonai-, Áprily-, Búzási Huba-szövegek, melyek ebben a kontextusban, egy hosszú, egybefüggő, őszinte vallomástengerként hatnak, még akkor is, ha előttük címek hangzanak el, illetve érzékeltetve van a közöttük lévő határ.

A szövegek és az ezeket kísérő mozgás közötti kapcsolat frappáns megoldásokban ragadható meg: pl. Tamás észreveszi, hogy kimegy egy néző és felszabadul egy szék, elveszi, feláll és pódiumként használja egy olyan Arany-versnél, mely el is tűri ezt a fajta emelkedettséget, vagy: leoltja a villanyt, elővesz a zsebéből egy elemlámpát és megvilágítja a saját arcát. Ezt halljuk: „A hatvanas évek művészfilmjei, mennyi trükkös kameramozgatás a kép, ráközelít egy arcra nagy szemekkel…” (Orbán) Majd ugyanebben a versben: „milyen furcsa most látni a rendezőket, karjukat cinkos mosollyal tárják szét”, és ekkor megvilágítja Formanek Csaba- rendezőnk arcát. Hogy véletlen? Szerencse? Nem tudom, de az biztos, hogy működik. A szöveg és jelenlét (valóság) ilyen spontán találkozásainál érezhetjük azt, hogy ami a színpadon történik az velünk történik, velünk emberekkel, azokkal, akik abban a pillanatban „itt-és-most” vagyunk. Ha a színész meg tudja teremteni ezt az érzetet, akkor már mehetünk vele bárhova: elhagyott utcákra, 19. századi füstös kis kocsmákba, vízpartra, moziba, dobigálhatunk vele pénzeket és ehetünk vele paprikát is, színházi mannaként.

Az említett éjjel-nappali kocsmában Tamás elmesélte, hogy nagyon izgult, mert mindent aznap talált ki, annak ellenére, hogy régóta tervez egy ilyen szavalóestet. Azaz, ez egy próba volt. Nekem bejött. Véleményként csak ennyit:

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Ács Tomi-est. Legyen többször is, legyen több is!

AGG-robbanóanyag, avagy Goldoni: Két úr szolgája

Szabó Emese kritikája az Ars Gaudendi Gratia előadásáról

*goldoni keresztapája, béjszbólsapka, hávájing, doktorszöszi, veszternhős, gyúrunk vazze, munkaruha, szintetizátor, elektromos gitár (1), basszusgitár (1), akusztikus gitár (kb. 4), jól éneklő lányok (több), néptánc, stb.*

Ha mindezt képesek vagyunk elképzelni, felidézni vizuálisan és akusztikailag (úgy, hogy közben nem szédülünk le a székről), megkapjuk az AGG energiabombaként berobbanó kezdését. Következzék tehát Goldoni: A két úr szolgája, Szabados Mihály rendezésében. Vizsgáljuk meg az előadást, a mit, hogyan, és miért kérdéshármas segítségével.

Először a „mit?”. A két úr szolgáját. Egy olyan komédiát, melyet Goldoni az 1700-as években írt akkor, amikor a színészek a maszknélküliséggel és a rögzített szöveg nehézségeivel küszködtek. Típuskarakterekre épít: a „Világfi", a „Hazug", a „Fogadósnő", a „Ravasz szolga", de a szöveg rögzítettsége miatt már túllép a commedia dell’arte világán. A történet lényegében két szerelmes kalandos egymásra találásáról szól, egy férfibőrbe bújt nőről, aki megkeresi szerelmét (és meg is találja persze), egy szolgáról, aki titokban mindkét szerelmest szolgálja, és ügyetlensége okán konfliktusokat szül és sok más mellékszálról, uralkodó és elnyomott szereplőről. A végén azonban persze többszörös házasság születik.

Lássuk „hogyan?”. Viccesen. Azaz viccelődve. Mit is értek ezen? Úgy tűnik, hogy mindenáron meg akarnak minket nevettetni. És ennek érdekében például egy olyan ismert karaktert idéznek fel, mint a Keresztapa, vagy mai sztereotípiákat, mint az izomagyú edzőterem-lakó vagy a naiv szőke szappanopera hősnő. Ezzel még önmagában nem lenne gond, hiszen valljuk be, sokszor szeretünk mások butaságán és esetlenségén nevetni, (főleg akkor, ha ez még divatos is), de a mai korra való adaptálás nem végiggondolt koncepció, a jelmezek eklektikusak (a fehér ing-fekete nadrágtól kezdve, a moulin rouge-szerű erotikus ruházaton keresztül a feliratos futópólóig). Így a karakterek, melyek önmagukban akár viccesek is lehetnének, nem kommunikálnak egymással, mert nincs egy olyan közös világ, amelyben létrejöhet ez a találkozás. A darab darabokra esik. Ezt az is erősíti, hogy a figyelmünk sem tud annyira összpontosítani magára a történetre, mert a nem játszó színészek, akik benn maradnak a látószögben, nincsenek kellőképpen instruálva. Sajnos (vagy nem sajnos) számolni kell azzal az ördögi kíváncsisággal, amely arra sarkallja a nézőt, hogy a színpadon civilként vagy fél-civilként (?) jelen lévő szereplőt kezdi tanulmányozni. Ez, főleg egy ilyen térben, ahol a legkisebb arcrándulás is színpadi jelzés, nem maradhat tisztázatlanul. Nem láthatom azt, hogy a játékból kilépő színész lereagálja a saját játékát, vagy láthatom, de akkor ez legyen szándékos jel.

Ezzel ellentétben, energikus játékot láthattunk. Belátható, hogy rengeteg munka van benne, a lányok gyönyörűen, tisztán énekeltek, a belépések, gesztusok pontosak voltak, összességében pörgött a darab, de a „miért?”-re sajnos nem kaptunk választ. Az energiák szétszóródtak, (mintha egy hatalmas bomba csapott volna le a Sirály színpadára), a történet fonala elveszett a sok poén között, és egy idő után a néző elfáradt. Hiszen jó-jó látjuk, hogy Nagy István igen jól alakítja a bunkót, Varga Lilla az erotikus fogadóst, Borbíró Judit a szende és naiv szerelmest, Gyepes Kriszta a vesztern férfinőt, Sándor István a Keresztapát, de lényegében nem történik velük semmi. És ez egy idő után nem vicces. Pedig kár, mert a darabban rengeteg a jó ötlet van (krétával rajzolt bőröndök, hangszerrel és énekkel kísért játék, abszurd színpadi mozgások, kidolgozott mimikai gesztusok, és még sok minden más), csak úgy tűnik, hogy a karakterekkel való foglalkozás elvette az időt a darabbal való foglalkozástól. A mit miérttől…

Színváltások 3. – Egyetemi Színpadok Szemléje

Takács Nóra írása az ELTE Online-on

Idén novemberben a Radikális Szabadidő Színház lelkes tagjai ismét megrendezték a Színváltások Fesztivált, immáron harmadik alkalommal.

A Színváltások története tavaly őszig nyúlik vissza, akkor ünnepelte ugyanis a legendás ELTE Egyetemi Színpad fennállásának 50. esztendejét. Ez alkalomból jelent meg Nánay István Profán szentély című könyve, amely a kulturális színtér történetét dolgozta fel, és ez alkalomból döntött úgy az ELTE vezetősége, az EHÖK és a Radikális Szabadidő Színház vezetője, Formanek Csaba, hogy lehetőséget kellene adni az egyetem különböző karain jelenleg is működő színjátszóköröknek, hogy bemutatkozzanak a közönség előtt és elsősorban: megismerjék egymást.

Tavaly novemberben rengeteg tehetséges (és kevésbé tehetséges) társulat mutatkozott be a Sirály falai között a rendezvény 3 napja alatt, az utolsó napon pedig kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt: az Egyetemi Színpad egykori meghatározó személyiségei (Nánay Tamás, Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András) meséltek nekünk az 1957-ben indult kulturális központról.

Az Egyetemi Színpad negyven éven át a szabadgondolkodásúak és a művészeti útkeresés egyedülálló találkozóhelye volt, többek között innen indult Jordán Tamás és Bródy János és itt tartotta a filmjei premierjét Jancsó Miklós.

Az első fesztivál kedvező fogadtatása után nagy esély volt az Egyetemi Színpad feltámasztására. A második Színváltásokat tavasszal, a különböző, eddig elszeparált csoportok együtt rendezték, megindult a kommunikáció a társulatok között. Ezen már egyéb művészeti ágak is megjelentek, például ELTE-kötődésű zenekarok koncerteztek, de voltak felolvasóestek és mozgásszínház is.

A Színváltások 3. négy napig tartott és három helyszínen zajlott (Sirály, Akku, Tűzraktér). A koncepció nem változott: az elszeparáltan működő egyetemi társulatok mutatkozzanak be egymás előtt, ismerkedjenek, kommunikáljanak, mutassák be az elmúlt fél év munkáját.

Néhány előadásról (a teljesség igénye nélkül):

KonzervArtaudrium – Gyurmázás

A KonzervArtaudrium a Debreceni Egyetem színtársulata, jellemzően alternatív, kísérleti darabokat visznek színre. Az előző fesztiválon bemutatott munkájuk a teljes egészében improvizatív Indulunk volt, most viszont a kortárs orosz író Vaszilij Szigarev Gyurma című drámáját dolgozták fel. A történet egy orosz vidéki fiú áldozattá válását meséli el, abszurd formában. A társulat kevés szöveget hagyott meg a darabból, sokkal inkább a jelképekre, szimbólumokra építettek. Remekül használták az Akku sivár, gyárterülethez hasonló terét, sok mozgásszínházi elemet és ritmust építettek be. Egy nehezen értelmezhető, elgondolkodtató előadás jött létre, de mégis el lehetett csípni a cselekmény fonalát, a remek színészi munkának is köszönhetően.

József Attila: Szabad ötletek jegyzéke, Jordán Tamás előadásában

A Kossuth díjas színész visszatért az egyetem deszkáira, hogy elhozza nekünk József Attila műveit. A költő Gyömrői Edit kezelése alatt állt, amikor 1936-ban megírta a Szabad ötletek jegyzékét, amely bepillantást enged ekkori lelkivilágába. József Attila tulajdonképpen egy asszociációs játékot játszik a „füzetben”, amelynek csak bizonyos részei kerültek nyilvánosságra. A több száz előadást megélt önálló est a Szabad ötletek jegyzékére épül és verseket is tartalmaz. Jordán Tamás kifejezetten intim hangulatot teremtett a suttogós, halk előadásmóddal, „mintha csak egy barátnak mesélne éjjel a konyhaasztalnál egy üveg bor mellett”. József Attila-kedvelőknek mindenképpen ajánlom!

Küklopsz Műhely: Moliére – Tudós nők

A Küklopsz műhely az ELTE Ajtósi Dürer Kollégiumában működő filmes társaság, a Tudós nőkkel első ízben jelentek meg színpadon. Talán a késői kezdés tette, de a csapat nem igazán állt a helyzet magaslatán. Az előadás vontatott és hosszú volt, a térrendezés és a világítás borzalmas (sajnos erre nem tudok jobb szót, egy lámpa végig a szemembe világított, az utolsó fél órában már nem is láttam és ezzel nem voltam egyedül), a színészek pedig valahogy nem tudták beleélni magukat a darabba. Egy újfajta kihívás volt ez a társulat számára, mindenképpen van még mit átgondolniuk, de a következő Színváltásokig van még idejük is, úgyhogy jó munkát és kitartást kívánok nekik!

Ars Gaudendi Gratia – Goldoni: A két úr szolgája

A Radikális mellett a Gyepes Kriszta által vezetett Ars Gaudendi a másik nagy, több kar hallgatóit felölelő társulat az ELTÉn. Idén A két úr szolgájá-t dolgozták fel Goldonitól, XXI. századi poénokkal tarkítva a reneszánsz komédiát. A társulat remek munkát végzett, jó színészek (kiemelném Kelemen Zoltánt és Nagy Istvánt) dolgoztak jó rendezésben. Ezen kívül nagyon szimpatikus volt, hogy végig élőzenét hallottunk, gitárral, hegedűvel. Negatívumok: egy-két lányka túljátszotta a szerepét, egy-két romantikus(nak szánt) jelenet felesleges volt, illetve kérve kérném az Ars Gaudendit, hogy legközelebb ne adjanak már el több jegyet, mint ahány ülőhely van, ugyanis legalább tíz embernek állnia kellett!

Feleselők – Mrozek: Mulaccság helyett: Ács Tamás verses estje

Ez egy érdekes történet. A tervek szerint a Veszprémi Egyetem Feleselők társulatának kellett volna fellépnie, ám a rendezőjük elfelejtett szólni a fesztivál szervezőinek, hogy nem tudnak jönni, mert az egyik színész beteg lett. Mikor ezt Ács Tamás, a társulat másik színésze a fellépés délutánján megtudta, azonnal vonatra pattant és meg sem állt Budapestig, hogy előadja nekünk interaktív verses estjét. A veszprémiek már az előző két fesztivál alkalmával is lenyűgöztek, magasan a legnagyobb teljesítményt nyújtották az összes társulat közül.

Ács Tamás a magyar irodalom klasszikusait egyedi, monodrámákra jellemző előadásmódjával fogta össze, remekül élte át a nagy műveket. Amikor ő játszik, mindig azt érzem, hogy valami hatalmas energia szabadul fel, szinte kézzel fogható az a vibrálás, ami a nézők és a színész között van. Egész egyszerűen megszűnik tér és idő, csak ő van, és a közönség. Mint utóbb megtudtam, Ács ezeket a verseket az előadás előtt már tanulgatta, nézegette, de soha nem adta még elő. Így hát egy fantasztikus premiernek/első próbának/improvizációnak lehettünk szerencsés tanúi. Ács hihetetlen alázattal fordul a színház és a színészet felé, egyszerűen a játék öröméért játszik, ő például honoráriumot sem kért az előadásért! És – egy-két társulat „színészével” szemben – a nagyképűség szikrája sem jelenik meg rajta. Biztos vagyok benne, hogy nagy színész lesz, és aki teheti, nézze meg az előadásait, mert fantasztikusak!

A harmadik Színváltások is szinte végig teltház előtt zajlott, a szervezők elégedettek. Az előadások után a társulatok megbeszélték az aznap látottakat, tanácsokat adtak egymásnak, együttműködtek. Az ELTE Egyetemi Színpada valószínűleg soha nem lesz olyan egységes, mint régen, de talán ez nem is baj, az alulról jövő kezdeményezések és a kis létszámú társulatok munkája sokkal fontosabb és értékesebbek, mintha lenne egy nagy olvasztótégely, ami egységesíti az egyetemi színjátszást.

Sok csapatot láttam teljesen különböző stílusokban dolgozni, akik mégis képesek és akarnak együttműködni, kommunikálnak és ami a legfontosabb, segítik egymást!

A negyedik Színváltásokat várhatóan májusban rendezik.

Takács Nóra
ELTE Online

A gyermek összetart?

Hodászi Ádám kritikája A gyermekről

Ötven - hatvan ember tömörül be a Tűzraktér nézőterére. Kabátunk az ölünkben vagy rajtunk, kellemes meleg, és szinte összeérek a mellettem ülőkkel. A közönség szinte együtt lélegzik, fesztivál van. Izgalmas feladat egy ilyen helyzetben az emberek közötti hatalmas távolságokról, az elidegenedésről beszélni, a Jon Fosse megálmodta hideg világban. Még izgalmasabb ezt úgy, hogy közben a rendező (Formanek Csaba) fesztivált szervez, és azon a társulat más előadásai is bemutatásra kerülnek. (Étellift, Brutus). Ez el is hangzik kezdés előtt, illetve az átállások közben is. (Négy rész, négy különböző térben zajlik.) És úgy érzem, a közönség megértő, hisz „összetartozunk mi alternatívok”. Két perccel később nehéz azt éreztetni, hogy messze vagyunk egymástól. Hogy nehéz valós emberi kapcsolatokat létesíteni, pedig ez erős igazsága a darabnak, olyan dolog, amiről nagyon érdemes ma beszélni.

Változásokra (tér v. fény v. díszlet) szükség van bizonyos szinten, hiszen az előadás körülbelül egy évnyi időt ölel fel, ennek eseményeiből vesz ki négy szituációt, melyek különböző helyszíneken játszódnak. (Utca, szobabelső, kórház, utca/templom előtt.) Van összefüggés, hisz egy történet részei, de nem maga a sztori a legfontosabb. A helyek stilizáltan vannak jelezve, szürke vas emelvények segítségével, melyek különböző magasságúak, a rész végén ezek kerülnek új helyre. Lehetnek ágy, utca, esetleg nappali. A helyszínek megértését további eszközök segítik, pl. ágynemű, szőnyeg, krepp papír légyfüggöny. A tárgyak elég erős érzeteket keltenek a stilizált térben, ami talán nem minden esetben tesz jót az előadásnak. A zöld szőnyeg nekem erősen kötődik a mai magyar panellakások világához. (Persze a rossz anyagi helyzet éreztetése talán segít a történetnek.) A játszók ruhái maiak, részről részre változnak.

Mindezek talán nem is annyira fontosak, betudhatók a kezdeti nehézségeknek. Hiszen az akciók, a történések letisztultak, a játékok átgondoltak és pontosak. Ahol nem, ott ebbe az irányba mutatnak. Talán minden szereplőnek van olyan pillanata, ami kiemeli az előadást a lelkes amatőr közegből. Fredrik (Szitás Balázs) és a nővér (Pálya Pompónia) párbeszéde a harmadik részben az egyik ilyen. Az ágy két oldalán állnak. Aztán leülnek egymás mellé. Néha egymásra pillantanak. Alig hallhatóan beszélnek. Hogy mi is lesz a gyermekkel. Hogy meghal-e. Közben azt veszem észre, hogy két magányos embert látok, akik megtennének mindent egy jó szóért, ha az valódi volna, egy szembe nézésért, egy érintésért, ha az valódi volna már végre. A két színész megérint valamit a másikban, a szerepen keresztül, s mi azt látjuk, hogy a két ember egymásra hangolódott, s a felületesnek tűnő mondatokat egészen a lelkük mélyéről mondják.
Megrázó Ágnes (Benya Katalin) kényszeres mosolya, mely mögött érezem a hatalmas magányt, a sok rosszat, ami történt vele, de azt a vágyat vagy erőt is, hogy tartozzon valakihez. Hogy tartozzon, mondjuk Fredrikhez, akivel a második részben már együtt lakik, s akivel úgy tűnik, közös gyermeke lesz.

Az orvost és Arvidot (guberáló csöves) Budai Zsolt játssza, testtartásokból, grimaszokból két különböző figura épül fel, melyek egyik pillanatban humorosak és akár már a következőben ijesztőek, vagy szánalmasak tudnak lenni. És egy ponton még össze is érnek, mindketten arctalan szörnyek lesznek, ruhájukat a fejükre húzva.

Ez az akció a darab elején is fontos szerepet játszik, mikor megismerjük a szereplőket. Fredrik és Arvid a színen, mindkettőjük fején a pólójuk. Fredriken világos drapp, Arvidon fekete. De nem csak ez igazít el minket viszonylag gyorsan a szereplők személyiségét és a darab nyelvét illetően. Mikor megérkezünk a nézőtérre Evelyn, Ágnes anyja (Szabó Emese) ül velünk szemben egy emelvényen. Egyedül van. Elővesz táskájából egy citromot, játszani kezd vele. Ugróiskolázik. Kiskosztümben. Egy céltudatos nő, aki nem boldog. Később, mikor a második részben a párhoz érkezik látogatóba, már tudjuk róla ezeket. Ajándékokat hoz, csacsog, mosolyog, nevetgél kényszeresen. Merthogy jól kell érezni magunkat és ő tele van energiával. Miért nem szól valami zene? – kérdezi, s a metronóm hangjára táncolni kezd. Mikor kettesben marad lányával, aki nem igazán állhatja, hirtelen csönd ereszkedik rájuk. Ekkor lassan ismét megjelenik Evelyn arcán az első rész magánya.

Az előadásban van pár sűrű jel. Az ugróiskola kereszt lesz, amire Arvid felfekszik. (Ő az áldozat? Vagy áldozatnak éli meg magát?) A metronóm tempója jelzi kinek milyen gyorsan telik az idő, ki hogy él meg egy pillanatot, s zene is e kattogás. Az előadás utáni beszélgetésen felmerült, hogy ezekből esetleg több kellene, de Formanek Csaba számára az előadás tisztasága a fontos. Azt szeretné megmutatni, hogy ebben a hideg világban hogyan képes két (lelki, egzisztenciális, társadalmi) periférián létező ember között kapcsolat létrejönni. Hogy szükség van-e ehhez házasságra, összeköltözésre, a közös sors felismerésére. Vagy akár gyermekre. Hogy a gyermek összetart-e. Hogy a gyermek nem léte összetart-e. Hogy a nem léte tart-e össze.

Bakfisok, matrónák, asszonyok

Hodászi Ádám írása a Szóma Színház előadásáról

Másodszorra látom a Szóma Színház Kamra. Pitvar. Vérerek. című előadását. Van, aki először van, aki sokadszor. A nap végén egy füstös kocsmában igyekszünk (merthogy 40 perc és zárnak) kicserélni élményeinket, hogy közelebb kerüljünk a látottakhoz.

Kiderül, hogy a három lány (Makra Viki, Kirizs Betti, Margitay Klári) Kiszely Dia költőnő verseivel kezdett el dolgozni egy felolvasóestre készülve. Aztán annyira közelinek kezdték érezni a szövegeket, hogy arra gondoltak, ebből színházat kell csinálni és minél több embernek megmutatni. Így jött létre az előadás, mely nem pódiumi szavalatok sora, hanem megmozdított, megtáncoltatott, megmutatott költészet. Pontosabban: úgy érzem a versek, a zene, a fények mind nagyon erős lélekállapot(ok) érzékeltetésének vágyából születtek. „Van egy hangulata ennek az egésznek.” – hangzik el a beszélgetésen. Van, akinek ez harmadik nézésre lesz a legjobban befogadható, hiszen az erős akciók közben nehéz a versekre figyelni, így ha valaki elsőre az egyikre, másodikra a másikra figyel, akkor valóban a harmadik megtekintés hozza meg a szintézist.

Nézzük máshonnét. A Tűzraktér intim tere, egyetlen takarás bal hátul, ezen kívül üres és zárt tért. A három lány piros, fehér, fekete ruhákban. Ez talán az elején nem is fontos. Később igen. Lélekrészek, energiák szimbólumai lesznek, mikor mindenkin csak az egyik színű ruha lesz, melyek filozófiájáról, spiritualitásáról nem beszél az előadás, csak használja. A lányok természetesek a színpadon, s talán nem is lányok néha, hanem nők. (Van, hogy hölgyek, bakfisok, matrónák, asszonyok) Nőiségüket vállalják és használják az akciók során, de sohasem kizárólagosan, önmagáért. Az első sorban ülő nézőnek adott puszi (vagy alma) sem flört, mélyebb jelentése van. Hiszen a versek és az előadás is a női lélek rejtelmeiről (rejtelmeiből) szólna. Vágyról, szerelemről, csalódásról, elhagyásról, magányról. Súlyos érzések, tovább nehezítik a folyamatos befogadást, hiszen jó adaggal kapunk mindegyikből, a játszók őszinte átéléssel dolgoznak. Van, hogy tekintetünk összefonódhat, egészen közvetlenül érezhetjük azt, amit ők. Megemlítődik a beszélgetésen, hogy milyen jó néha ebből kicsit „kijönni”. Hogy milyen felüdítő és vidám, amikor kicsit kamaszlányok vannak a színpadon, akik testükből biciklit formálnak, s önfeledt kirándulást tesznek a szabadba. A dombon lefelé dobál a kerékpár és mikor szétesik, csak a felszabadult kacaj hiányzik. Kicsit ebbe a vonulatba tartozik az előadást lezáró megzenésített vers is, ami a színházról szól. Kedves, egyesek szerint bugyuta, vagy épp naiv. Bármi legyen is, nagyon a sajátjukénak érzem. Ülünk a sötétben és hallgatjuk. Jó hallgatni. Nem mutatnak semmit, az előadásban szerzett emlékeimre tudok figyelni, kicsit befelé. Mikor már túl hosszú lenne, vége szakad. Az előadásnak is.

A gyurmázás jó játék

Hodászi Ádám kritikája a KonzervArtaudrium előadásáról

Gyerekkoromban is izgalmas volt alakítani, formálni ezt az egyébként visszataszító, ám mégis lágy és puha anyagot. Akkor szerettem igazán, ha valami szép és frappáns tudott születni. A debreceni KonzervArtaudrium Gyurmázás című előadásában ez megvalósul. Az anyag, amit gyúrni kezdtek visszataszító. Abban az értelemben, hogy Szigarjev Gyurma című drámájának elidegenedett, napi életben-maradási problémák és deviáns nemi vágyak által motivált világába nem kerülnénk bele szívesen. Lágy és puha, mert a darab többi szereplőjéhez képest ártatlan fiú lelkébe nyerhetünk betekintést. Ráadásul mindez erősen tördelt szerkezetben, ami igazán alkalmas a formázásra.

Valóság ihlette szöveg ez, (nem csak) orosz nagyvárosok külső kerületinek ifjúsági története, melyben egy fiatal srácnak áldozattá kell lennie. A dráma az elmúlt években, születése óta, nemzetközi sikerre tett szert. Magyarországon az SZFE-n Forgács Péter készítette el 2005-ben, 2006-ban pedig a Szeleburdiák színpad ezzel nyerte meg a XVII. ODE fesztivált (nem művészeti kategóriában).

Ez az előadás nem a pszichologizáló realista játékmód felől közelít, ám annak eszközeit sem veti el. A szöveget eszköznek tekinti, azon részeit „mondja el”, melyek céljait segítik. A fizikai és mozgásszínház eszközeit is használja, szimbolikus nyelven szólal meg. Mindeközben végtelenül zsigeri a hatás, amit kivált. Lehetőséget kapok, hogy Maxim szenvedési velem is megtörténjenek, átérezzem fájdalmát, tragédiáját. A játszók állapotai az előadás választotta keretben pontosak, pedig nincsenek könnyű helyzetben. Egyrészt, a húsz év körüli fiúknak és lányoknak nehéz sorsokat kell felmutatniuk, melyben megerőszakolás, molesztálás, többszörös fizikai és lelki bántalmazás, látens homoszexualitás van jelen. Másrészt két játszó szinte néma és minimális akcióval rendelkező szerepet visz, ám jelenlétük pontos és egyenletes: Egyikük a „szerelem-anya-nőiség”-et asszociáló fehér cipős lány, aki az előadás alatt lassan egyszer körbejárja a teret, néha rúzsozza magát, úgy, hogy csak két rövid jelenetben irányítódik rá az összes figyelem. A másik Maxim barátja, aki a darab kezdetekor már halott. Ő folyamatosan a térben van, nyakában sötét szütyő, tele kövekkel, ezeket hol más szereplők zsebébe pakolja, hol a helyszínteremtéshez használt falapokon gurítja le őket. (Bűneink súlya? A halálé? Megszáradt gyurma – változtathatatlan helyzeteink?)

A deszkák használta (ezek kb. 0,5X1,5 méteresek) alkotja az előadás egyik fontos hatáskeltő eszközét. A deszka lehet ajtó egy bérház folyosóján, piszoár, két ember aurájának találkozása. Egymásra teszik ezeket, ráállnak, emelik vele a másikat, és építhető belőlük embermagas emelkedő, mely az előadást kinyitja a fent és a lent viszonyába is. Ez lehet, hogy bonyolultnak hangzik, de hát nem egyszerű előadás ez, nem „értek” mindent én sem, s az esti beszélgetésből kiderül, ezzel nem vagyok egyedül. Meg az, hogy a többség szerint a pécsi előadáshoz képest jobb lett. De vissza az előadás tárgyi világához! A szereplők nagy része bordó overallban játszik, ez alatt a lányok fekete topott viselnek, a fiúk semmit. Maxim és barátja fehér overallban van, alatta fehér ing, ez utóbbi lekerül Maximról. (Ártatlanság elvesztés? Lelki lemeztelenedés? Gyermeki tisztaság elmúlása? Testiesedés?) A többi szereplő fehér, natúr maszkot is visel. Azt hiszem, mikor konkrét szerepet játszanak (igazgató, osztályfőnök, nagymama), akkor a maszk lekerül az arcukról, mikor pedig az arctalan tömeg hangjait halljuk, akkor nem.

Maxim gyurmázása, mely a drámában talán az ő „értéke”, a többi emberhez képest, itt háttérbe szorul, az előadás első felében van inkább szerepe, gyurmából elkészíti a saját maszkját, később elsikkad. A hatalmas gyurma-fasz, mely az ofő megbotránkoztatására készül, aki nem hagyja nyugodtan vizelni (és cigizni) diákjait, itt is megjelenik, nagyot nevet a közönség. Sok humor is van az előadásban, s a nézők fogékonyak ezekre.

Zsigeri hatásra jó példa Maxim megverése: a játszók körbeállják és deszkáikat (mindenkinek van egy) teljes erőből nekilökik. A fiú testével fogja fel az becsapódó erőket és lehet, hogy technikailag profin el van készítve a jelenet és nem érez fájdalmat, én mégis borzongok az energiák ilyen erős megnyilvánulásától. De a korai elélvezést „jelző” pironkodó szégyenkező köpés is egészen mélyen érint.

Körülbelül az előadás kétharmadáig egyre nagyobb mélységekbe (és magasságokba) jutok el az előadással, mert erősödnek a képek, a jelentek, amelyik után, ha szükséges, felold a zene (ami szintén jó – orosz rock, pop, stb.). Ám a két fiút megerőszakolását, illetve az utána következő jeleneteket nem érzem erősebbnek, mint az előtte lévőket. Nem mondom, hogy nem erősek, de szeretném, ha erősebbek (komplexebbek, zsigeribbek) volnának, hiszen egyre közelebb kerülünk Maxim halálához.

Az előadás legnagyobb előnye, hogy saját formanyelvet képes teremteni, sok más területről vett eszközökkel és ezen az egységes nyelven tud velem kommunikálni, érzeteket kelteni bennem, elmondani nekem valamit. Az ő saját, őszinte történetüket, aminek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.

Ismét Színváltások, ismét naplózunk!

Immár 3 helyszínen, 4 napig.
A program már kész, a fesztivál honlapján megnézheted >>
És jönnek majd a cikkek, a fotók, a kritikák, stb.
Vidáman, színesen, megújulva nézünk a jövőbe!

Egyetemi Színpad - Hírlevél!

Kedves Barátaink!

A fesztivál véget ért, de év közben is szeretnénk összefogni azokat a műhelyeket, alkotókat, akik az Egyetemi Színpad szellemiségéhez tartozónak vélik magukat (és mi őket:)). Ehhez azonban közönség is kell!

Ezért márciustól egy e-mailes, Egyetemi Színpados havi hírlevelet indítunk, melyben beszámolunk a társulatok-csoportok közelgő fellépéseiről, sikereiről, gondjáról-bajáról, öröméről, terveiről. A hírlevelet azoknak küldjük, akik a Színváltások 2.-re e-mailben jegyet foglaltak.

Természetesen bármikor fel lehet íratkozni a listára, ha dobsz egy e-mailt a szinvaltasok@gmail.com címre. A leíratkozás is hasonló műveletet igényel. Így a Színváltások egész éves programsorozattá feljesztheti önmagát! Csináljuk együtt!

Üdvözlettel:
Formanek Csaba

Zsiráfivóhely, avagy mi leszek, ha sakkbábu leszek?

Czingulszki Ágnes kritikája (melyet a fesztiválnak küldött. Örömmel közöljük...)

Minden színpadi alkotás úgy kezdődik, hogy fogja magát egy flúgos fickó/csaj, csinál egy színdarabot és végül vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Én a Zsiráfivóhelyről mondanék néhány szót. Néhány saját szót, ugyanis hallottam, az előadást követő zsivajban, hogy bizony kapott ez hideget meleget egyaránt a nézőktől. Ám lássuk be, ez a zuhany, ha nem is kellemes a színészeknek és alkotóknak, de mindenképpen jót tesz a vérkeringésüknek.

Néhány szóban a darabról: Rakovszky Zsuzsa verseit dolgozza fel. Mozzanatok lettek, kissé függetlenek egymástól, de ki-ki a maga módján, ha ügyes, íze szerint összeturmixolhatja. Egy csipet só, bors, citrom, majoranna, talán kakukkfű a jó adag raguhoz. Ez az új színház, a radikális színház. A régi színház: marhapörkölt, sokáig rotyogó, borral felöntött, házi kenyérrel fogyasztott, kissé drámai. Egy idő után megüli a gyomrom. Kell más is, az élvezetes és üdítő.

Világos, nem játszhatja mindenki Elektrát, kellenek ezek a színes, guruló darabok, mint a Zsiráfivóhely. Akinek ez hiányzik, még keret is beleképzelhető: a sakkbábuk feltámadnak és visszatérnek. Ez a nagy körforgás tehát - ha tetszik, az élet - amibe volt lehetőségük szemernyi időre belekerülni. Mi a mondanivalója? -kérdezték az értetlenebbek. Hát minden darabnak kell, hogy legyen mondanivalója? Azzal, hogy a színészek a színpadra fellépnek nem mondanak-e eleget? Az talán nem egy üzenet? Megmutatják: itt vagyunk - nézzétek, ezen dolgoztunk hónapokig – szórakoztunk és titeket is mosolyra derítünk. Mondunk nektek szakmabeli zsiráfvadász-vicceket, kifaragunk sakkbábokat, főzünk ebédet, veszekszünk nőkön, szerelembe esünk és szerelmeskedünk, majd meghalunk. Igazán nagy teljesítmény egy órában, nem igaz?

Néhány színész még el is tudja hitetni azt a kusza világot, amiben nem a lényeget, hanem a visszhangot kell keresni.

A sebesség-korlátozás 220

Elérkeztünk a Színváltások 2 végéhez. Ez is olyan váratlanul tört ránk, akár csak az első. Utolsóként a Közép 2-20 zenekar bizonyíthatott.
Ez az a zenekar, amiről megtiszteltetés írni. Azt hiszem ezzel el is árultam magam. A srácokat már régóta ismerem: Csuka Botond (gitár), Klausz Péter (dob), Szigeti György (basszusgitár), Tossenberger Tamás (ének), Zsidi Roland (gitár); Tamást különösen, az egyetemen általában együtt nyűgözzük le a tanárokat tehetségünkkel, agysejtjeinket is közösen szoktuk pusztítani. De nektek is ismerős lehet a név, hiszen egyik blog-szerkesztőnket ismerhetitek fel benne. Ennek ellenére igyekszem megőrizni hidegvérű objektivitásomat (nem promóciós szövegre készülök).
A vérbeli kaposvári banda zene iránt való elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy többszöri tagcsere után is még mindig színen vannak (2004-ben Redrum néven indultak, 2006-ban vették fel mai nevüket). Zenéjüket, ők maguk az alternatív rock műfajába sorolnák, de szépirodalmi ihletésű dalokat is találunk. 2007-ben egy demóval (No more silence music) is meglepték a picinynek nem nevezhető rajongótábort, idén márciusban ismét stúdióba vonultak, most már azonban az EP album dukál nekik, melyen hat szám kap majd helyet. Nem amatőr zenekarról beszélünk, az utóbbi egy évben rengeteg lehetőséget kaptak zenéjük bemutatására Budapest különböző klubjaiban.
Eddig szinte az összes koncertjükön ott voltam sokadmagammal, tehát a műsorstruktúrát ismerem, mégis úrrá lett rajtam a feszült várakozás, izgalom, a vágy, hogy az első sorban csápoló fan-ként adhassam át magam a zene örömének. Belépve a koncertterembe széles vigyorral mutattam ki elégedettségemet a sok fiatal láttán. Miközben utat törtem magamnak a színpad felé azon gondolkodtam, hogy milyen hamar túllépte a zenekar a kezdeti „egy-két emberes közönség”-et és jutott el a „teltházig”.
A koncertidő minden percét kihasználva máris az egyik „slágerükkel” indítottak (Giccs). A kezdeti technikai nehézségeket túlélve és a kb. 4. szám után beütött halálfélelmen is felülemelkedve (azt az infót kapták a 2-20-asok, hogy 10 perc alatt be kell fejezniük a koncertet, de szerencsére téves riasztás volt), sorban jöttek a jobbnál jobb számok (Itt vagy, Mindig mondják, Múlnak, Trainspotting). Két meglepetés dallal is készültek. Nehezen képzelhető el egy fuvolás lány egy rock bandában. Legalábbis első hallásra. De úgy látszik bármihez is nyúljanak a fiúk, csak sikert érhetnek el vele. A Latrina igazi alter arcát, sejtelmes hangulatát bepúderezték, így egy sokkal lágyabb, dallamosabb „szalagavatós” zenét kaptunk a szó legjobb értelmében.
Ha egy pillanatra megálltam, és körbenéztem, egy közösen tomboló, táncoló tömeget láttam, akik élvezték a „gitárzúzást”, azt a vicces fegyelmezettséget az instrumentálosok részéről, ahogy egy-egy hangot megrezegtettek a húrokon, és persze Tamás táncát, ami a ska alapmotívumait vegyítette a keringő néhány lépésével, azt a könnyedséget, ahogy feldobta a „szigort” a színpadon. Sokan a szövegeket is tudták. Néhány bekiabálás: „a Moszkva teret játsszátok!’”, és az elmaradhatatlan „vissza-vissza” kántálás, a koncert, a csapat és a számok sikerét bizonyította.

Azoknak, akik szeretik, esetleg nem vetik meg a mai magyar alternatív rock zenét kötelező program Közép 2-20 koncertre menni. Egy fiatal, belevaló banda, akik tudnak játszani és értenek a zenéhez. Fiúk, remélem legközelebb a Petőfi Csarnokban találkozunk!:D

Ahogy mi

A tavaly novemberi Színváltások után az idei seregszemlén is megmutatta magát az Ars Gaudendi Gratia társulata. A gárda akkor elégedetten; teltházzal és osztatlan sikerrel a háta mögött sétálhatott ki a Sirály ajtaján. Ezért érthető módon ezúttal is tűkön ülve várta őket a kultúrára szomjas nép. A Gaudendi ez alkalommal egy minden ízében saját darabot, az Ahogy én premierjét szánta fesztivál-darabnak. A fiatal rendező, Gyepes Krisztina –talán a tavalyi pozitív fogadtatáson felbátorodva- idén egymaga agyalt ki forgatókönyvet és díszletet egyaránt.

Az ELTE vegyes színtársulatának igazán nem róható fel, hogy biztosra akart menni. A járt út helyett kizárólag járatlan mellékutakat kerestek. A Karinthy Komédiák által jól bejáratott múlt század eleji idősíkot most napjaink modern kora vette át, sok szereplő helyett ezúttal mindössze ketten voltak, komédia helyett pedig borongós pszicho drámát kaptunk.

A darab nyitóképe által kínált impresszió már önmagában is tucatnyi történetet pörgetett le a szemünk előtt. A díszlet ugyanis-hasonlóan a fent említett K. K.-hoz- ismét rendesen helyre tett minket térben is, időben is. A helyszín egy tipikus legény-lak, a dátum pedig legyen mondjuk 2008. március 18. A főszereplő egy kb. 80-90 BPM-re (= a zenei tempók mérését szolgáló mértékegység) lélegző rock and roll srác. Gitár, félig kivégzett Hofbrau-sörök, földön árválkodó depi-gyertyák. Valami nem OK. Aztán előkerül a mobil, ősrégi sms-ek, cigi. Majd a színek is rátesznek egy lapáttal: a feketéről a halál, a pirosról meg mondjuk a szerelem jut eszünkbe. Mi lehet a háttérben?

Név nélküli hősünk vet véget a találgatásoknak. Röptében levágott szenvedés-monológja szétzilált családról, korai felnőtté válásról, rock and rollról, elhagyott és megcsalt nőkről (itt illik megemlíteni a monológ közben illusztratív jelleggel pergő slideshow-t, - jó ötlet volt) szól. Most már mindent tudunk.

Jön A Nő és vele a drámai feszültség! A Nő, egy a száz közül, de talán mégis A Nő. Majd a szokásos dramaturgia: miért így történt? Máshogy is történhetett volna. Csak így történhetett. Pedig „egyedül teniszezni nem lehet”. De a fiú akkor is tönkre tesz mindent maga körül. Utolsó esély? Nincs. Visszatér az indítókép, marad a sör, a cigaretta, a lassú takk és a magány.

A történet röviden így foglalható össze, közte a boldogság mibenlétének feszegetésével, a szerelem és a meg nem értettség anomáliáival, satöbbivel. Gyepes Krisztina története nem eredeti, és egy kicsit Barátok köztös is, de azért szerethető. A már dicsért díszlet, a helyzet atmoszférája akaratlanul is résztvevőjévé teszi az embert a színdarabnak.

A színészek viszont nem nyújtanak kimagaslót. A fiú (Viktor Balázs) semmi különöset nem csinál, a közönséggel kezdeményezett párbeszédei is inkább visszafelé sülnek el. Nincs meg benne az átütő erő, én legalábbis nem hiszem el neki, hogy szenved. A lány (Balla Dorka) viszont minimum egy fokkal jobb. Játéka hitelesebb, életszerűbb, és ami azt illeti, -Viktorral ellentétben- ő rendesen artikulál és a szövegben sem téveszt.

Végeredményben viszont én inkább ajánlanám a darabot, mintsem lebeszélnék róla bárkit is. Akár a fiúhoz hasonlóan –tetszés szerint-sörrel és cigivel a kézben. Mélabúsan vagy vidáman, nyugtázva, hogy „Ja, haver, tényleg így van.”

Bíborcsiga Csoport

Kedd este héttől a Bíborcsiga csoport vette át a színpadot a Sirály pincéjében, interaktív felolvasóestet prezentálva számunkra (előre lelövöm a poént, az interaktivitás nemigen valósult meg, mert a közönség nem hozott verseket, haha, mármint a poénnak haha, nem a verstelenségnek... belebonyolódtam, vissza a zárójeltelen világba..) Na, itt már mindjárt jobb!

Szóval egy nagyon koncept felolvasóestet láthattunk, a konceptet úgy értem, hogy a végletekig küzdöttek a művészek, hogy minden egyben legyen.

Egy teljesen szimpla felolvasóestet kell elképzelni, négy ember olvasgat, satöbbi, viszont! Egyszer csak az egyik remek elmébe herripotter-varázsként nyilallik a felismerés: Mi lenne, ha színek szerint csoportosítanánk a verseket? Naés ettől kezdve létezik a CMYK előadás (szubjektív eszmefuttatás volt, nem valós információkon alapul, amolyan ahogyanazt Nóricka (jujj, kávékell) elképzeli - bocs). A CMYK egyébként a négy nyomdai alapszín elnevezése, azaz kék, piros, sárga, fekete, a kéket Finy Petra, a pirosat Oláh Szofi, a sárgát Finy Alexandra, a feketét pedig Mészáros Zsolt képviselte. Az alapötlet szeint a színtani bevezetőt követően minden költő a színéhez kapcsolódó saját és hozott verseket olvas fel, természetesen megfelelő árnyalatú ruhában, közben a háttérben projektorról szép színes képeket látunk, a blokkokat pedig az impresszionista hangulatot fokozandó, harmonikamuzsika választja el egymástól - természetesen koncepciózus formában, lásd, Kék duna keringő, stb. Két ponton borult a remek elképzelés: a projektor csak fekete-fehérben működött, és a harmonikás srác sem játszott valami nagyon harmonikusan, höhö! A saját versek közül nekem Oláh Szofi művei tetszettek a legjobban és Mészáros Zsoltéi a legkevésbé, utóbbiakat néhol erőltetettnek, a mondanivalójukat pedig elcsépeltnek találtam. A Bíborcsiga csoport mindenképp dícséretet érdemel, hiszen sokkal nagyobb felkészülést igényelt az előadásuk, mint egy átlagos, "kommersz" felolvasóesté. Külön jó ötletnek tartom, hogy a nézőtéren szétosztották az alkotók verseit, így akár a szobám magányában, vagy netalántán a vonaton is élvezhetem az olyan sorokat, mint például "Rendeltem két, a séf kedvence átkot" (Finy Alexandra: Elixírprés), vagy "tüdővírágot rőtre lélegezz" (Oláh Szofi: A torz arányok cirkusza). Utószóként talán annyit jegyeznék meg, hogy innen is puszilom a nézőtér soraiban helyet foglaló, a fesztiválon már fellépett, vagy még fellépni készülő színészeket, akik végigbeszélgették/röhögcsélték/dudorászták az egész előadást! Tényleg nem értem, hogy ha valaki még ráadásul tudja is, hogy milyen szar érzés ott állni/ülni a színpadon úgy, hogy a közönség láthatóan nem figyel, akkor ugyan miért nem lehet csöndben maradni, vagy kimenni?? A Bíborcsigáéknak pedig gratulálok, jó úton haladnak!

Münchausen báró utazó kalandjai

Kedden délután öttől a Münchausen báró című előadást láthattuk a Sirály pinceszínházában. A program szerint a műfajt a vásári komédia és az utcaszínház jelzőkkel lehet legjobban behatárolni, én mégis inkább mozgásszínháznak nevezném a látottakat. A végéről kezdem a sztorit: a darab után jól megbeszéltük egymás közt, hogy milyen remek kis mozgásszínházasdit láttunk, oké, kicsit alternatív, de azért érthető. A férfi-nő kapcsolatról szólt. Pont.

Azért csak odamentem beszélni pár szót az alkotókkal, hogy nehogy nagyon mellélőjek a cikkel, meg hogy megkérdezzem, ugyan miért választották a Münchausen-címet. Ekkor ért a meglepetés, megtudtam ugyanis, hogy a darab (mondjuk a cím alapján nem is annyira meglepő) a legendás lódító (figyeled? alliterálok!) történeteit dolgozza fel, mozgásszínházas formában. Szóval itt néztem egy nagyot, és ezzel nem a produkciójukat akartam minősíteni, mert tényleg nagyon jól csinálták, amit csináltak. Remekül hozták az általunk kigondolt koncepciót, viszont az ő elkpzeléseik abszolút "nem jöttek át" (by Réka). Azt is sikerült kiderítenem, hogy a két szereplő egyáltalán nem tanulja a mozgásművészetet, lényegében ketten alkotják a csoportot, és ez a tény azért eléggé elismerésre méltó, tekintve, hogy kidolgozott és ügyesen megvalósított elemeket láthattunk. Ha ennek az előadásnak adnának egy teljesen más címet (pl. Ahogy én, az úgyis szerelemről szól, illetve a szeretnitudás képességéről, na), akkor teljesen rendben lenne a dolog!

Az egész előadás alatt egyébként engem leginkább az a jelenet ragadott magával, ami a színfalak mögött zajlott, a vastaps közben a két szereplő mit sem sejtve a függönyön tátongó résről és annak másik oldalán kíváncsiskodó Nóráról (lsd: cikk írója, odalent), önfeledten és boldogan átölelte egymást. Látszott az arcukon a boldogság és az alkotás elégedettsége, és ez itt a lényeg, kéremszépen. Na és ez átjött, de maximálisan!

Mitől döglik a művészfilm?

Avagy a Partizán Filmstúdió werkfilmje

A Partizán Filmstúdió Werkfilm című kisfilmje egy tízpercnyi karikatúrába öltött pofon a mai magyar művészfilm-valóságnak. A Partizán nevű rádióműsor triója által rögtönzött filmstúdió műve meta film, azaz film (az egyébként nem létező) filmről. Az alkotók –illeszkedve a művészfilmek általános sémáihoz- minimalista díszlettel dolgoznak, kevés helyszínen, kevés (három) szereplővel.

Ami a dramaturgiát illeti: a film vezérfonalát (egy werkfilmnek megfelelően) a filmről értekező (szigorúan poénra vett) interjúk teszik ki. „A kétezres évek legjobb filmje”…”A XXI. század legjobb alkotása”. Ezekkel a nem kevés gúnnyal átitatott kijelentésekkel a művészfilmek alkotóinak földtől való elrugaszkodottságára célozgatnak. Felemlegetik még a magyaros betegségben szenvedő, mindenhez értő Bélát is, aki-legyen szó bármiről- mindennek kiváló szakembere. Vagy pl. elsiratják az elhunyt kaszkadőrt, aki hősi halált halt, „…de megérte, mert nagyon jó lett a film!”.

Az interjúk mellett kisebb jelenetekkel is megbolondítják a filmet.Ezek között központivá válik egy bizonyos kaukázusi kispocok boncolása. Igaz, hogy „áramot vezettünk bele, felvágtuk a gyomrát”, de végül –az egyébként állatvédő- művészek is kénytelenek bevallani, hogy ez talán már túlzás volt. Az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen snittek(pl., hogy WC-papírral a kézben nyilatkoznak, vagy, hogy versmondás közben a toalettbe hánynak) reprezentálásával a művészfilmek művészinek szánt, néha érthetetlen ízléstelenségeit, brutális jeleneteit karikírozzák ki.

Annak ellenére, hogy Kálmán, MG és Viora botcsinálta színészek, ebben a kisfilmben maradéktalanul eleget tesznek a feladatnak. A Werkfilm ugyanis bármikor alkalmas arra, hogy kávészünet hosszig tartó önfeledt derűt csaljon az arcunkra. Ha úgy tetszik: ez a trió aztán tudja, mitől döglik…!

Újraírható a történelem?

Nagy volt a tolongás hétfő este a Sirály „színháztermének” bejáratánál. A jegyek már rég elfogytak. A leggyorsabbnak sikerült bejutniuk, de akadtak olyanok is, akiknek vissza kellett menniük az emeletre sörözni. (Csaba megígérte, hogy lesz majd még máskor, máshol előadás.) A Színváltások 2. „fénypontjaként” a Radikális Szabadidő Színház társulata játszott. A Zsiráfivóhely sikere után tegnap debütált a Brutus. A darab Paul Foster művének nyomán készült Formanek Csaba rendezésével.

A történet viszonylag egyszerű: Cat (Szitás Balázs) újraírja Brutus történetét, és még március idusa előtt be akarja fejezni. Az időutazás során a drámaíró konfliktusba keveredik szerelmével és saját hőseivel is. A történet előadásmódja már egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A történelemkönyvekből ismert eseményeket most kicsit más szemszögből láthattuk. Keveredtek a hangnemek. Az alapvetően komor storyt számos vicces jelenet szakította meg. Brutus (Sütő András), Caesar (Szűcs-Szabó Máté) és Cassius (Kovács Dániel) rapelését és Stahr (Pokorny Szilárd) megnyilvánulásait emelném ki leginkább. De volt még benne szerelem, ének, zene, tánc, szép hegedűjáték és kegyetlen zsarolás is. Erotikában sem volt hiány… Nagyon ötletes volt az ágyjelenet. Egyik pillanatról a másikra Cleopátra (Szakács Zsuzsanna) szobáját felülnézetből láthattuk. Minden és mindenki „eldőlt”, csak az ágyon „fekvő” szeretkező pár állt. Dícséret illeti a díszletet. Mármint azt a kevés díszletet, amit nagyon jól használtak fel. Az előadás elején fellógatott papírokat az egész darab során felhasználták, szerepük teljesen univerzálissá vált. Az asztal is többfunkciós volt, továbbá Cassius egyetlen szék segítségével játszott el (nagyon jól) számtalan szerepet. Szeretném kiemelni a színészi teljesítményeket. A legtöbben ügyesen formázták meg a különös karaktereket. Az egyes jellemfejlődések egyértelműen érezhetőek voltak. Tetszett, hogy a színészek az indulatos részeknél is szépen beszéltek. A szélsőséges érzelmkifejezéseket is tisztán lehetett érteni. Mindezek ellenére a másfél órát kicsit hosszúnak éreztem ehhez a darabhoz. Jónak találtam a (főként korhű) jelmezeket, de a darab végén Móga Piroska kék tornacipője valahogy nem illett oda. A jelenetek nagy része túl elől játszódott. Ha egy kicsit hátrébb vitték volna a színpadon ezeket a jeleneteket, akkor talán még egy nézősort is be lehetett volna rendezni.

És hogy mi a darab vége, újraírható-e a történelem? Nos erre nem válaszolok. A legjobb, ha mindenki elmegy a következő előadásra és megnézi. Már ha egyáltalán sikerül bejutnia…

Jazzes kis finomságok

Bevallom, én a jazzt csak a már-már arcpirítóan kommersz és rádióbarát minőségében tudom befogadni és feldolgozni, ezért is voltak fenntartásaim az EQT jazztrió koncertjével kapcsolatban, de meglepve tapasztaltam, hogy nem csak elviselni el tudom őket, hanem őszintén élvezni is.
A 2004-ben alakult trió (Gömöri Márton, Gömöri Péter, Bubnó Márk) elég puritán felállásban zenél, semmi szaxofon, még egy dögös hangú énekes se, de tényleg sokszínűt alkot. Volt itt folk, rock, szving, blues, free jazz kellemes egymásutánban, a zene példásan fegyelmezett, de áradó, a tagok egymás legkisebb rezdüléseit is figyelik, és akikben ennyire él a zene iránti alázat és élvezet, ott meg már nagy baj nem is lehet.
Énekes híján, frontemberként a dobos, Bubnó Márk funkcionált, akinek ezúton is szeretnénk gratulálni a hamarjában kialakult rajongótáborához, dobolás közbeni élénk arcjátékával és humoros, kissé iskolai szavalóverseny-szerű felkonfjaival akkor is visszarángatta a figyelmünket, ha az egy kissé belassultabb impró közben elkalandozott volna.
A Kuplung az ő esetükben (ellentétben a tegnapi alter-rock Levitatio-val) nem igazán bizonyult tökéletes környezetnek, székként funkcionáló sörös rekeszek helyett helyes kis kanapét képzelnék el, ahol egy pohár bor társaságában beszélgethetnénk magfúzióról, vagy kanti filozófiáról, miközben a háttérben szolidan szólna a „sokszínű merengős jazz”.

Feleselők: A mi színházunk

Az első Színváltásokon a Feleselők Színpad előadásában A bárány megkísértése című Szilágyi Andor darabot, illetve Gogoltól az Őrült naplóját láthattuk, melyek nagyon mély nyomot hagytak bennem. Az idei fesztiválra a Mi színházunk című előadásukat hozták, amelyet a szervezők a színháztörténeti kalandozások/világirodalmi kollázs címkékkel láttak el. A közel egy óra alatt megelevenedtek előttünk a világirodalom leghíresebb/legfontosabb darabjainak híres párosai, dialógusai, láthattunk részleteket többek között Madách: Az ember tragédiájából, a Rómeó és Júliából, a Hamletből és a Godot-ra várvából, de megelevenedtek a Tóték szereplői is Örkénytől.

Jakab Ádám és Ács Tamás előadása most is lenyűgözött. Fantasztikus volt, ahogy a két színész egy másodpercre sem esett ki a szerepéből, viszont akár egy szempillantás alatt képesek voltak átlényegülni valami egészen más karakterré. Hihetetlenül erős jelenlétet igényelt a színpadi elrendezés is, a nézők a színészek körül ültek, akik interaktív játékukkal bevonták a közönséget is a "színházcsinálás folyamatába". A humor végig jellemezte a darabot, egyes etűdöket kifiguráztak a szereplők, másokban érezhettük a drámai feszültséget. A veszprémi fiúk teljesen profi előadást nyújtottak ezúttal is, viszont nem érezhető rajtuk a fásultság, vagy a nagyképűség szikrája sem. A darabjaik frissek, lendületesek és minden részletükben kimunkáltak, a színpad és a színház iránti alázat pedig átsejlik a darabokon. A Feleselők munkája talán nem olyan újszerű és sokkoló, mint például a KonzervArtAudrium társulaté, viszont számomra sokkal közelebb áll a szó klasszikus értelmében vett Színház és Színészet fogalmához, megint köszönöm Nekik ezt az élményt!

Poszt Nirvana 2008 Hungary

A név kötelez, vagy mégsem?

A Levitatio egy furcsa zenekar. Igen, furcsa, azért, mert a tegnapi volt az első éles koncertjük életükben. Ebben önmagában még semmi különös nem lenne, de abban már igen, hogy a tagok már-a dobostól eltekintve, aki huszonkét éves-a harmincas éveiket tapossák, és ez idáig még nem nyilvánultak meg előttünk színpadon.

De ha már megnyilvánultak: a zenekar neve a levitatio, azaz lebegés szóból, illetve abból a- valljuk meg, egy komolykodó zenekarhoz képest-megmosolyogtató tényből ered, hogy a trió három tagjából kettő is a Levente névre hallgat. És ha már a Levitatio beszélőnév: tegnap este a lebegés állapotát egyelőre még közel sem sikerült előidéznie a srácoknak.

Nirvana rulez

Nirvana-tor hangulatot viszont annál inkább! A deklaráltan Nirvana és Pearl Jam közeli zenekar nem hazudtolta meg eme zenekarok iránt érzett tiszteletét és szeretetét. A Cobain fizimiskáját másoló Pintér Levente énekes vélhetően egyenesen a megboldogult Kurt ruhásszekrényéből aggatta magára a jófajta zöldes (?) kockás ingjét, kitűrve, persze.

A Nirvana-párhuzam nem merült ki pusztán külsőségekben, hiszen a Levitatio - azon paradoxon ellenére, hogy saját angol és magyar számaik vannak- egyelőre nem nagyon képes túlmutatni egy szimpla Nirvana-tribute bandán. Zenéjük vázát egyértelműen a nirvanai depresszió lengi körül, helyenként dühöngéssel felturbózva, néha sajátos elemekkel ötvözve.

Levitatio-mix

Ugyanis néhol azért megfigyelhetőek voltak egyedi megoldások is: pl. még a koncert legelején a fiatal és erőtől duzzadó dobos, Burucs Szabolcs egy remek –mondjuk - afrikai törzsi dobszólóval hívta egybe a koncertre gyűlteket. Egy másik ponton pedig (a nagyjából az egyetlen számban, aminek a címét is megtudhadtuk, a 18. születésnap címűben ) egy kis reggae ritmus is bekígyózott a Kuplung dohos koncerttermébe, de a metálzúzda is belefért a műsorba. Illetve emellett az énekes részéről volt még itt csipetnyi Kispál - és Rammstein-kántálás is.

Személyekre lebontva: a gitáros Lelkes Levente hozta a kötelezőt, nem nagyon hibázott, a játékában megvolt a kellő energia. A dobos amellett, hogy kiváló témákat szórt, vokálozott is, sőt, pár pillanatra showmani erényeket is felvillantott. Ő egy kicsit ki is lógott a depresszív, „öngyilkos leszek”- atmoszférából, üde színfoltja volt az estének. Az énekes, a már említett külső megjelenése mellett az énektémában is leginkább az erőteljes Cobain-féle reszelős/taglózós hatásra törekedett, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Éneklési módja ugyanis inkább a Hobotól megszokott beszélős ordibálásra emlékeztetett. Ennek ellenére, ha éppen nem erőltette az ordibálós kántálást, egészen kellemes énekhangot is ki tudott csiholni magából. Fel kell azonban róni a közönséggel való kommunikáció szinte teljes hiányát, ami persze betudható a rutintalanságnak is.

Van remény

Összegezve viszont a Levitatio koncertjén abszolút pozitívum volt, hogy zeneileg meglehetősen pontosak voltak a fiúk, úgyszólván egyáltalán nem kellett minden számot a közepén újrakezdeni. Szintén bíztató volt, hogy fel lehetett fedezni a Nirvana-i burok lebontására való törekvéseket is. Ha az uraknak sikerül megtalálniuk az aranyközepet, és meghagyják a Nirvana lecsupaszított zenei alapjait, sokkal több egyedi megoldással megpakolva, akkor még bármi is lehet. Addig viszont marad a Nirvana Tribute Band skatulya.

Felolvasóest

Bodnár V. Róbert és Rónay Miklós prózáiból, verseiből hallottunk egy csokorra valót. Ihletet a zűrzavaros világból merítenek, gondolatviláguk az irónia tükrében lebeg.

Kint várakozunk. Egy lelkes fiatalember egyszer csak kikiabál: Hölgyeim és uraim, a felolvasás kezdődik! Amint helyet foglaltunk és kezdődhetne a vers-áradat, néhányan azért odaszólnak a "srácoknak", hogy nem kellene azért magukról pár szót mondani!? Így a két szerző felkonferálta az előadást (ami nem nyúlt el epikus hosszúságúra, talán azért is, mert most a versek voltak a főszereplők).

A műveket az ELTE színjátszó csoportja tolmácsolta a közönségnek. Köszönet nekik is. A legtöbb vers középpontjában az ősz, az elmúlás, a halál motívuma található. Iszonyatos fegyelmezettséggel vezényli az éjszaka karmestere, ahogy a láng csillapodik, amíg ki nem alszik, ahogy a nap múlásával minden el nem múlik. Egy haláltusa hangversenye ez.

Az Énekes madár c. próza egyetlen mondatban összefoglalva: a meg nem értett művész, aki az örök magányra van ítélve. A zeneszerző a különc, az "ellenséges barbár" az átlag polgárral szemben. Ő gyönyörködteti az utóbbiakat, ő visz színt az életbe, azért, hogy a végén "keresztre feszítsék". A magány, a társtalanság rémei mindig is üldözték a világirodalom nagyjait. Nem csoda, ha eme két kortárs költőt, írót is foglalkoztatja ez a téma. A kulcsmondat a legpontosabban foglalja össze ezt az állapotot: "belső kényszer a magányra".

A szerzemények szókimondóak, semmivel sem törődve arcunkba vágják az igazságot, a szép magyar nyelv minden eszközét felhasználva ("50-es rövidre vágott tehén"=kocsmárosné). A legjobb bizonyíték erre az Otthonra c. levélalapú mű. Egy egyetemista fiú ír haza szüleinek, hogy mennyire szereti Pestet. Optimistán azt hihetnék a gyerekkori emlékeket hallva, hogy itt minden rendben van. De aztán megtudjuk, hogy a fiú valószínűleg egy házibuliban van, ami azért nem biztos, mert az alkohol és a drog már rég megtette hatását. A suli jól megy neki, de néha még eltéved az épületben, mert csak ritkán látogatja. De azért szereti Pestet. A lecsúszott életet véljük felfedezni, valakiét, aki felmegy a fővárosba tanulni, hogy jobb élete legyen, de aztán csak egyre lejjebb és lejjebb kerül azon a létrán. A zárás a legfrappánsabb: "lassan elvesztem az eszméletemet, szóval zárom soraimat".

Az utolsó felolvasásra szánt darab (Pilóta szeretnék lenni) egy nagyon erős állítással kezdődik: "az írók haszontalanok". Inkább pilóta szeretne lenni az alany, sokkal jobb élet az. Csak repülne, szárnyalna. És azon ábrándozna, milyen lenne ha író lenne. A kezdeti önmegtagadást feloldja a jobb írói lét célként való kitűzése.

Általában a felolvasásokon én vagyok az az ember, aki a leghamarabb elveszti érdeklődését, figyelmét. Ez a 45 perc azonban végig a földön tartott. Volt ugyan egy-két nehezen érthető rövid vers, és néhány olvasási baki a színészek előadásában, de a legjobban csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam meg, melyik művet melyik szerző írta.

Küklopsz Művészeti és Filmes Egyesület

A Küklopsz Műhely egy 2003 novemberében alakult filmes műhely, ahol a tagok megismerkedhetnek a filmkészítés rejtelmeivel, elsajátíthatják a kamera előtti és mögötti „viselkedést”. Ez egy olyan szakmai műhely, ahol a foglalkozások résztvevői játékos és drámajátékos feladatokban vesznek részt, beszédgyakorlatok során megtanulják a helyes és érthető (filmre vehető) tiszta beszédet, mozgástréningek során erősítik fizikai állóképességüket. Mindezeket pedig a tagok filmek készítése során kamatoztathatják. A „filmjátszókör”, ahogy nevezik saját magukat, azzal a céllal jött létre, hogy igényes filmalkotásokat hozzanak létre, és hogy hasznosan töltsék el a szabadidejüket. Tagjai között az ELTE, a SZFE, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem is képviselteti magát.

A Sirályban négy filmüket vetítették le:
• Tóbiás (2003) Mádl Miklós rendezésében
A film első mondatai Franz Kafka A törvény kapujában c. művére emlékeztettek. Az őrt itt a vasutas (Dobó Dániel) személyesítette meg. Ez a férfi senkit sem akart átengedni a vasútállomás várótermén, hogy megakadályozza, hogy elmenjenek a vonattal, hiszen az elutazás egyenlő a meneküléssel. De ordítozása hasztalan volt, az emberek felszálltak a vonatra.
• Határ (2004) Horkai Tamás rendezésében
Itt is az utazás motívum volt a meghatározó, valamint az emberi kapcsolatok, illetve azok hiánya. A főszereplő (Erős Zoltán) végig keresett valamit vagy valakit (a piros ruhás nőt- Fekete Gabi), de azt nem érte el, a kapcsolatfelvétel sikertelen volt. A film végén kiderül, hogy csak álmodott, le kell szállnia a vonatról, mert a határra ért. Mindez tényleg csak álom volt?
• Isapur (2005) Mádl Miklós rendezésében
Ebben a kisfilmben is megtalálhatjuk a keresés motívumát, de az érzelmeké a főszerep. A fiú (Herczeg Tamás) meg akarja menteni haldokló apját (Michael Mehlmann), de elbukik a nő (Bánfalvi Eszter) keresése miatt, aki valójában maga a Halál.
• Vadon (2006) Horkai Tamás rendezésében
A történet egy erdőben játszódik, ahol három fiú (Erős Zoltán, Kiss Miklós, Pál András) kirándulni, hiúzra vadászni indul, merthogy abba az erdőbe telepítettek pár hiúzt. Ismét a keresés motívum az, ami uralja a filmet, illetve az olyan érzelmek, mint a kíváncsiság, ami arra buzdítja a fiatalokat, hogy a kerítésen átmászva, tiltott területen bolyongjanak a hiúzok miatt.

Kár, hogy a vetítővászonként szolgáló lepedő miatt kevésbé tudtam élvezni a vetítést. De a leginkább azt sajnálom, hogy az alkotókkal nem tudtam beszélgetni, mert nem voltak jelen.

Indulunk

Jó kezdet, jó kezdet. A Zsiráfivóhely finom radikalizmusa után egy abszurd őrület a debreceni KonzervArtaudrium-tól, így kell belevágni egy Színváltások kettőbe!
A KonzervArtaudrium Induló-ja után naivan megkérdeztem, hogy mennyi volt a darabból improvizáció, majd mikor tudomásomra hozták, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy mi NEM improvizáció, kicsit újraértékeltem a látottakat. Ennek fényében ugyanis a darab első fele inkább amolyan bemelegítésnek tekinthető, amivel már érthető és elnézhető az a kis vontatottság, lendületbeli megállás, amelyet addig valamilyen nehezen emészthető és/vagy felesleges rendezői koncepciónak tartottam.

A színészek erős színpadi jelenléte és tehetsége miatt még így is elismerően hümmögtem volna, kis hiányérzettel persze. A váltást nekem egyértelműen a babás jelenet hozta meg, ekkorra szabadult fel a maradék, még talonban tartott színészi energia és kreativitás is, hiányérzetemet mintha elfújták volna, orgiába torkolló babafej csókolgatással, pálinka-fürdővel, és kánkánozó halott nagypapával, olyan improvizatív szituációkkal, amivel egy nagyon elvetemült Monty Python filmben éreztem magam, a kifejezés teljesen pozitív értelmében.

Külön tapsot érdemel a nagymamát játszó Gombos Renáta, aki rezzenéstelen arccal küldte a legjobb poénokat, illetve Hanvai Eszter, aki szerintem teljesen kimerítette a szexuális elfojtásokkal küszködő, és mellesleg Freud-ot szorongató gyerek szerepét. De a többiek is a legtöbbet hozták ki az alapszituációból (egy család indulni készül valahová, de a készülődésnél nemigen jutnak tovább, itt egy túl erős rúzs, ott egy túl éhes családfő és kezdődhet minden előröl), az előtt meg tényleg le a kalappal, hogy végig rögtönöztek, habár ebben rejlett gyengéje, de úgy erőssége is a darabnak.
Akinek pedig még ez sem lett volna elég, részt vehetett a Fantom revü elmaradása miatt beálló szabad órácskában a Zsiráfivóhely vs Induló ideológiai harcában (hehe), vagyis inkább egy kötetlen beszélgetésben, egyetemi színpadról, jelenről, előadásokról, ami miatt tényleg egy szellemi közösségben éreztük magunkat.

Pintér Zoltán: Retrospektív

Kisfilmek 40 percben. Pintér Zoltán 2002 és 2007 között készült videós, filmes munkáiba nyertünk bepillantást. Szám szerint hét darabba. Részemről sajnos csak hét darabba. Egyszerre félelmetesek, kiábrándítóak, kiforgatják valós világunkat, ugyanakkor még sem tudsz felállni és kijönni, tekinteted a vásznon ragad. Ő maga így mutatja be munkáit: „kísérleti filmek, meditatív videó-kollázsok, paranoia és költészet - minden, ami belefér”. Nagyon találó, alkotásaiba tényleg minden belefér. Benyomásokat, pillanatnyi érzéseket, hangulatokat kapunk el, erre épít az alkotó is. Nincsenek konkrét történetek, eseményszálak, csak az, amit látsz és, amit érzel ezek láttán. Magával ragad a hangzás és a képiség, de beleélni nem tudod magad, mert ijeszt a látvány.
Fő ihletet adó témáknak az egyedül létet, magányosságot, elveszettséget, irányítottságot jelölném ki. A legtöbb kisfilmben egy vagy két embert találunk, ezeket az utazás, a menekülés köti össze. A Vision impossible a magam részéről különösen említésre méltó, mert ez mutatta be a legjobban az emberi lét esendőségét. Szédítő vágások, homályos arcok mind a kiúttalanság jelei. Egy mindenben kételkedő férfi áll a középpontban, elveszve. A végén egy lerombolt városképet kapunk harangszóval egybekötve. Örvényben a pokolban; ez a film alcíme.
Kapunk olyan videókat is, ahol több embert látunk, mint a sétáló utca, ahol egyszerűen csak rögzítették az embereket. Ahogy sétálnak, ahogy beszélgetnek. Konkrét arcok nincsenek, le van lassítva. Éppen ezért volt olyan érzésem, hogy hiába vannak körülöttem emberek azon az utcán, akkor is az számít, hogy egyedül vagyok, nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok.
Az utolsó kisfilm, az Impressions, ami egy japán workshop-zanza, rántott a pokol legmélyebb bugyraiba. Emberek állatokként, emberek robotokként, és emberek gyilkosokként. Itt minden megdőlni látszott, ami kicsit is emberi. Homályos, kitakart arcok, valami félelmetes, bizarr sötétség. A Kocka c. film jutott az eszembe, amikor az ember elveszti önmagát, aurája elválik saját lényétől, kontrollt nem ismerő lénnyé alakul.
Lassú-gyors váltások, az elszédítés, elhomályosítás művészete. Nem mindennnapi érzéseket kelt életre. Játék a képpel, játék a szemnek.
Tetszett. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan fura érzések kavarogtak bennem. Talán csak a sok félhomály, a képek életlensége zavart egy kicsit. Mégsem mondanám, hogy vegyük ki, csináljuk újra 100%-os élességgel, mert talán ez volt az, ami létrehozta azt a légkört, azt a hangulatot.

"Kell nekik, mint a bor, a szex vagy az áldás…" (Színház) - megnyitó és Zsiráfivóhely

2008. március 16., vasárnap. Újra Színváltások a Sirályban. Mindenki nagyon izgatott.
A fesztivált Gyepes Krisztina és Formanek Csaba nyitja meg.

Az első előadás a Színváltások 1-ből ismert Zsiráfivóhely a Radikális Szabadidő Színháztól. Ezt az „afrikai mesét a szerelem és az idő születéséről” a szerencsésebb nézők már harmadjára láthatták -ősszel a premieren kívül a darab főpróbáját is megnézhettük (ezekről véleményt itt olvashattok lejjebbTossenberger Tamás tollából), mégis harmadszorra is tudott újat nyújtani. Volt egy szereplőcsere, valamint a jelenetekben is voltak kisebb változtatások.
Bevallom, azok közé tartoztam, akik megpróbálták valamiféle történetsémát ráhúzni a Zsiráfivóhelyre, valamilyen skatulyába dugni, értelmet keresni benne, hiába. De nem csak én voltam ezzel így. Többen éreztük azt, mintha az egész egy kicsit túl lenne zsúfolva, ugyanakkor hiányzik valami, ami átfogja. Azonban az előadás utáni beszélgetésen a rendező, Formanek Csaba és színészei rávilágították arra, hogy ne a szokványos történet után kutassunk, mert nem erre építettek, hanem hangulatokra. A darab valójában nem más, mint etűdök sorozata Rakovszky Zsuzsa verseinek ihletésére. Képekből, impressziókból áll, egyfajta „képzőművészeti színház”. Lehetetlen szituációkat mutat be, amik végeláthatatlanok, összeférhetetlenek, reménytelenek, ahol az emberek nem találják a közös hangot, nem tudnak kapcsolatot létesíteni. Az életet viszi színre és magát az embert, a sebezhető, magányos, társra vágyó embert.
Még most sem világos teljesen, talán csak egyedül nekem. Én azt éreztem az előadás alatt, hogy túl sok mindent akarnak mondani, mégsem „jött át”, ahogy Pély Barna mondaná. Talán a Zsiráfivóhely nem színházba való, annál több.

Kedves Érdeklődők,

itt a Színváltások 2, ami az őszi Színváltások sikere miatt került megrendezésre, ahol kiderült, hogy ma is lézetik egyetemi színjátszás és van igény rá, hogy a jövőben is legyen. A 3 napos fesztivál keretében budapesti és vidéki társulatokkal találkozhattok, ifjú költők mutatják be verseiket, vetítéseket láthattok és tehetséges zenekarok is fellépnek. Itt róluk olvashattok, illetve képeket is nézegethettek! De ha hozzászóltok az írásokhoz, azt is szívesen vesszük!

Domokos Dóra

Saliga Réka

Szabó Ildikó

Takács Nóra

Tossenberger Tamás

Tóth Anett