Ahogy azt már a fesztivál esti előadásain megszokhattuk, egy mp3 lejátszót sem lehetett leejteni, annyian passzírozták be magukat a Sirály alagsori nagytermébe, hogy az elsők között láthassák az egész fesztivál headliner előadásának, a Zsiráfivóhelynek a főpróbáját. A darabot a Színváltások szülőatyjának számító Formanek Csaba által vezetett társulat, a Radikális Szabadidő Színház adta elő. A színdarab Rakovszky Zsuzsa verseinek (elsősorban az Egyirányú utca című kötet) afféle zenés-táncos-mozgásművészeti adaptációja.
A történet szerint egy afrikai kőfaragó mester, Balim-bo Baru annyira egyedül van, hogy unalmában már nem tud mit kitalálni, mint azt, hogy kifarag egy sakktáblát, rajta bábukkal. Álmában ő lesz a kőkirály, és életre kelnek a kőbábuk, majd pedig élő emberi formát öltve szóródnak szét a világban. Az előadás egyik kulcsmondata a „Nincs múlt idő, a múlt nem múlik el”. E szerint a gondolat szerint tehát van egy jelen, amiben a múlt létezik ugyan, de mindig feloldódik benne, a „világ mozdulatlan”. Ennek érzékeltetésére van egy többször visszatérő motívum, a „semmi ágáról” ingázó kövek sokasága, amik „a világ idejét mérik”, illetve egy másik, a szinte végig a színpadon látható homokóra. Ezek a kellékek az időt, mint megfogható, de meg nem mozduló egységet kezelik. Ebben az időfelfogásban különböző emberi állapotokat,sorsokat,kapcsolatokat (halál, szerelem, szexualitás, bódultság, stb.) történelmi jelentőségű eszközök megjelenését (a fegyver motívum többször visszatér) követhetjük nyomon, már amennyire befogadóképességünk megengedi. Fontos szerep jut Smithnek (Kovács Dániel), az afrikai vadásznak. Ő vezeti le a címadó zsiráfivóhely értelmezését. Smith rámutat, hogy a zsiráfoknak ahhoz, hogy vizet tudjanak magukhoz vételezni, egy igen időigényes mozdulatsort kell elvégezniük, hogy hosszú testüket megfelelő pozícióba tereljék, az ivóvízhez lehajolandó. Ez a pozíció pedig azért veszélyes, mert bármikor lecsaphatnak rájuk a lesben álló vadak. Ha viszont nem vesznek magukhoz vizet, akkor nem maradnak életben. Ezzel párhuzamosan: ha az ember nem kóstol bele az élet vizébe, akkor él ugyan, de nem élhet igazán, ha pedig az élet vizét választja, akkor igazán él, de bele is halhat.
A Radikális színpad jellegzetességei, az árnyjátékok, a mozgásművészeti elemekkel felépített táncok és a zene különös sokszínűséget adtak az egész előadásnak. Feltűnő volt a zenék változatos kavalkádja: Chopin mellett megfért itt rap-betét és Kispál egyaránt. Az árnyjátékok és vetítések pedig szintén zseniális húzásnak bizonyultak. Ami a színészi teljesítményeket illeti: a már említett Formanek Csaba szórakoztató és komoly is egyben, mint ahogy az egész darab is, az ő játékát nem igazán érheti kritika. Mellé leginkább talán Kovács Dániel tudott felnőni, aki az előadás legmulattatóbb momentumait produkálta. Mellettük a többiek kissé talán súlytalannak tűntek, de mentségükre legyen mondva, hogy nem is kaptak akkor szerepet, ami alapján ítélkezni illene felettük. A darab bizonyos pillanataiban könnyed, alapvetően azonban a nehezebben emészthető filozofikus tartalom uralta, ezért tipikusan nem egyszermegnézős darab. Remek alkalmat kínál a ma este, bő három óra múlva kezdődő premier arra, hogy aki még nem látta, az azért nézze meg, aki pedig már látta, az pedig azért üljön be ismét a Zsiráfivóhelyre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése