Egyetemi színpadunk Színváltásáról...

Stábunk tagjai az elmúlt héten azon munkálkodtak, hogy a Színváltások fesztivál minden mozzanata dokumentálva legyen. Reméljük, tetszettek az interjúk, kritikák, beszámolók, amelyeket ezalatt a pár nap alatt olvashattatok, mi igyekeztünk mindig jó munkát végezni. Az alábbi kis összefoglalásban a mi véleményünket olvashatjátok, megtudhatjátok, hogy hogy éreztük magunkat a Színváltásokon! Ha egyetértetek, azért, vagy ha nagyon nem, hát azért írjatok megjegyzéseket a cikkhez!

Elvállaltam ezt a „munkát”, mert jó újságírói gyakorlatnak tartottam többek között. Valahonnan meg kell szerezni az első tapasztalatokat. Féltem is, hogy nem fogom érteni a darabokat, nem az én ízlésemnek megfelelőek lesznek. Most visszatekintve az elmúlt hétre pozitívnak ítélek meg mindent. Egy-egy előadás hihetetlen energiával bírt, ragadta meg a nézőket, mondanivalójuk mindenkihez eljutott. Emberekkel csordultig telt Sirály, lelkes, izgatott színjátszók, költő-palánták, szervezők, a szakma nagyjai. Így jellemezném a fesztivált.
Színváltások. A cím is magában hordozza a bizakodást, reményt, hogy igenis sikerül átadni valamit ez alatt a négy nap alatt az odalátogatóknak. A művészet szeretetét, támogatását, befogadását. Mondhatni teljes sikert értek el a fesztivál létrehozói. Bebizonyosodott, hogy vannak olyan tehetséges emberek, akik miatt érdemes színházba járni, akiknek szükségük lenne az Egyetemi Színpad újjáéledésére. Nemcsak azoknak, akik „játszanának”, hanem a fiatal értelmiségieknek is. Létrejöttében nem kételkedem.
Színváltások. Egy új „szín”, egy új látásmód. Egy hely, ahová bárki betérhet, akár szórakozni, akár beszélgetni, akár kiszakadni a racionalitásból. Művészet a művészetért. Ezt a jövőt szeretném látni magam előtt. - Szabó Ildikó

Hogy mit jelentett nekem a fesztivál?
Egyfelől kihívást, hiszen meg kellett írni ezt a kis naplót. Kíváncsi voltam, de féltem is, én még sohasem csináltam ilyet. Jó volt azt érezni, hogy számítanak rám, és hogy valami fontosat teszek. Másfelől lelki táplálék volt. Kiszakított a mindennapokból, a monoton robotból, színt vitt szerintem mindannyiunk életébe. Bár fárasztó volt szinte egész nap ott ülni, de kárpótolt az, hogy láthattam, milyen tehetséges fiatalok vannak közöttünk. Büszkeséggel töltött el, hogy láthattam őket, akik talán az elkövetkező évek ünnepelt színészei lesznek (ki tudja?). Ezen a négy napon felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb, köszönet érte. Sajnálom, hogy már vége, vissza kell térni a való világba! De újult erővel teszem ezt és vágok bele a vizsgaidőszakba, amihez mindenkinek sok sikert kívánok! - Saliga Réka

Előttem Réka leírta már, hogy ez a fesztivál egy kihívással, szórakozással és munkával teli vegyes kombó volt számunkra, élveztem én is persze. Ehhez azt tenném hozzá, hogy az külön szerencse és öröm számomra/számunkra, hogy voltaképpen –ha minden jól megy- az elmúlt héten az ELTE Egyetemi Színpad-mindenfajta ömlengés nélkül- történelmi léptékű előadássorozatát láthattuk. Megismerhettük Formanek Csabát, aki kezdeményezte a régóta halogatott, vagy csak egyszerűen fel nem ismert igényt a vérátömlesztésre, és akinek-úgy tűnik- átkerült a kezébe a staféta. Az is kiderült, hogy vannak tehetséges színtársulatok is, meg olyan nézők is, akik kíváncsiak rájuk, de eddig egészen egyszerűen a kommunikáció és az önmenedzselés hiányának betudhatóan előadó és befogadó nem találta meg egymást. Ez az, ami most -ha egyelőre csak négy napra is-, de megváltozott és a jövőben tartósan megváltozhat. Jó sansz van tehát arra, hogy ne csak az ELTE színpad múltbeli szelleme, hanem a jelen is részévé válhasson az egyetemi színjátszás krónikájának.Úgyhogy én pedig ehhez kívánok sok sikert és kitartást! - Tossenberger Tamás

Amikor Anett barátném felhívott, hogy lenne ez a kis négy napos elfoglaltság, először eléggé szkeptikus voltam a dolgot illetően. Örültem persze, hiszen szeretek írni, de biztos voltam abban, hogy négy nap után bőven elég lesz a színházasdiból és a nehezen értelmezhető darabokból, amatőr társulatokból. Hatalmasat tévedtem! A veszprémi Feleselők Társulat és az Ács Tamás által feldolgozott Gogol darab már első nap óriási hatással volt rám, ezt csak fokozta a Hetényi/14 Lorca előadása, vagy a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye. Habár szinte minden napom felét a színházban töltöttem, mégsem volt annyira fárasztó ez a munka. Jó volt a tudat, hogy minden nap mennem kell, néznem kell, írnom kell... és jó volt érezni azt a hatalmas energiát, ami a szervezőkből, színészekből, a Színváltások sikerén munkálkodókból áradt. Ez az igazi színház iránti elkötelezettség! Úgy érzem, hogy sikerült visszahozni a régmúlt idők, a '70es évek legendás Egyetemi Színpadának hangulatát, és ha már ez a közösségi érzés, a szenvedély, a tenni akarás megvan, már igazán semmiség magát a Színpadot régi pompájába visszaállítani! Igazán fontosnak tartom tehát, hogy kapjon egy épületet az Egyetemi Színpad, hogy egyfajta kulturális központként, fórumként üzemelhessen az ELTE hallgatói számára. - Takács Nóra

Interjú Formanek Csabával

A fesztivál utolsó napján, a Zsiráfivóhely megismételt premierje után Formanek Csaba szervezővel készítettünk interjút. Olyan témák is szóba kerültek a késői időpontban, mint az Egyetemi Színpad jövője, a Radikális Szabadidő Színház tervei, vagy a Zsiráfivóhely című új darab, illetve azt is megtudhatjátok, hogy hogyan lehet csatlakozni a társulathoz!

-Hogy foglalnád össze ezt a négy napot?
-Huhh! Most nem nagyon térek magamhoz! Még nem fogtam fel igazán, hogy elkezdődött, főleg azt nem, hogy véget ért. Szenzációs volt szerintem! Amikor a fesztivál ötlete felmerült, akkor nagyon sok szkepszis is megjelent bennünk ezzel kapcsolatban, hogy mennyire sikerül majd megvalósítani a rengeteg programot. Lesz-e vajon befogadó hely, kijövünk-e annyi pénzből, amennyink van, és hogy lesznek-e nézők, tényleg lesz-e érdeklődés. És én személy szerint nagyon izgultam amiatt is - mert nem ismertem a társulatokat, csak párat közülük -, hogy tényleg eljöjjenek játszani, nem hagynak-e cserben minket. Ilyenkor persze ez egy rossz dolog, hogy ilyenen kell izgulni. Végül minden nagyon perfekt volt, mindenki megérkezett, mindenki, amit ígért, azt hozta és eljátszotta a darabját. Mindegyikben nagyon sok munka volt, és ez valahogy nagyon jó érzéssel töltött el, hogy sikerült egy csokorba gyűjteni azokat, akik valamit gondolnak, és valamilyen úton-módon, sok munkával azt meg is valósítják. És az is nagyon örömteli volt, hogy itt az utolsó pillanatokban sikerült lelkes önkénteseket találni újságírásra (stábunk megilletődve kuncog, irul-pirul - a szerk.), lelkes önkénteseket fotózni, videózni, és egyáltalán, egy csomó mindenben rengeteg ember segített. Hogy ez most létrejött, az nagyon sokaknak köszönhető, gyakorlatilag mindenkinek, aki itt megfordult az elmúlt 4 napban.

- Hogy érzed, megindult a párbeszéd az egyetemi színtársulatok között?
- Feltétlenül. Én azt láttam, hogy nagyon sokan megnéztük egymás előadásait. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az, aki előző nap, vagy aznap játszott, az utána beült megnézni a többieket. Meg aztán a hajnalig tartó büfézések során kimerítő beszélgetések zajlottak múltról-jövőről. Mi már azért előzőleg futottunk egy kört, mindenkivel felvettük a kapcsolatot, és valami jövőképet vázoltunk fel, hogy mi hogyan gondolnánk a továbbiakat, és ez is viszonylag értő fülekre talált. Most nekem úgy tűnik, hogy az az 1-2 csoport, akik még a fesztivál előtt nem reagáltak a jövőt firtató e-mailünkre, most már a fesztivál után ők is fognak.

-Mi a következő lépés az Egyetemi Színpad feltámasztása felé? Hogyan lesz tovább?
-Most pihenünk. Nem, először iszunk valamit, aztán pihenünk. Még holnap elpakolunk, vissza kell vinni a cuccokat az egyetemre, aztán át kell gondolni az életünket, és utána rögtön azzal kezdjük, hogy megpróbálunk szerezni egy állandó helyet, lehetőleg az egyetemen belül. Megindul egy elég erőteljes lobbi, de talán nem is kell annyira erőteljesnek lennie, hiszen úgy tűnik, hogy a Rektor úr, a Rektori Hivatal és az EHÖK is támogatja kezdeményezésünket. Hogy ténylegesen miben tudnak nekünk segíteni, és mit tudnak ajánlani, az majd kiderül. Én azt tippelem, hogy ez igazán február végére tud komoly vizekre eveződni. És ami nagyon fontos: megkapjuk az ELTE Egyetemi Színpadért Alapítványt, ami most a könyvet (Nánay István: Profán szentély című könyve az Egyetemi Színpad történetéről- a szerk.) kiadta, és amelyet annak idején Jordán Tamásék éppen e célból hoztak létre. Át fogják adni nekünk, többször tárgyaltunk már erről velük, és határozott ígéreteket kaptunk.

Ezután, gondolom, elindul egy pályázati mechanizmus is, tehát megpróbálunk pénzt szerezni céljaink megvalósítására. Ugyancsak számítunk szponzorokra, sőt, talán uniós források is megnyílhatnak. Nem akarunk mi a szegény egyetemünk emlőire szorítkozni csupán, hanem önállóan és autonóm módon kezdeményezni fogunk egy csomó mindent, ami nyilvánvalóan az oktatási ügyek mellett az egyetem vezetőségének is borzasztóan fontos, de esetleg eddig, vagy mostanában, az utóbbi években picit kevés figyelem tudott rá terelődni. Gondolok itt tehát az egyetem teljes kulturális életének koncentrálására, ösztönzésére, természetesen különös tekintettel a színházra, de minden más műfajra is.

-Mennyi időbe telt, míg ezt az egészet megszerveztétek?
-Az ötlet tavasszal merült fel, méghozzá annak kapcsán, hogy Jordán Tamásék megkeresték a Rektori Hivatalt, hogy segítsenek a könyv kiadásában, mindenféle, a '90-es években maradt anyagokkal, információkkal, adatgyűjtéssel. És akkor ott felmerült, és bennünk is színjátszókban külön - ez egy érdekes párhuzam volt -, hogy valahogyan az ELTE berkein belül is legyen az 50 éves múltnak egy megemlékezése. Az ötlet ráadásul az EHÖK-ön belül is létrejött. Tehát gyakorlatilag három kezdeményezés hirtelen találkozott, kiderült, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy ne csak egy emlékműsor-est legyen, hanem csináljunk egy fesztivált is, ami a jelenről próbál számot adni, az igazából az én ötletem volt. Ezt először elég nagy szkepszis fogadta, de sikerült végül keresztültolni. És ez nagyon fontos: a szemle nem jöhetett volna létre, ha a Sirály – és annak vezetője, Szalai-Szabó István, aki a 90-es években a Szerb utcai Egyetemi Színpad egyik meghatározó alakja volt - nem ajánlja fel nagyon-nagyon olcsón - szinte nulla forintért -, három teljes napra a helyet. Itt meg kell említenem, hogy nézőcsúcsot döntöttünk a Sirályban, pedig azért elég sokan szoktak oda járni és ott is sokszor szokott ingyenes előadás lenni, de ennyi ember még sose volt ott, mint jó pár előadáson ezen a fesztiválon. A szervezésben aztán nyáron persze volt egy kis pangás, de én Szegeden voltam a Thealter fesztiválon, és például a kiállítás anyagával, amit mi is megkaptunk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettől, ott találkoztam először. Valamint volt ott egy beszélgetés Répássy Andrással, a régi Egyetemi Színpad egyik színészével, mindenesével, és akkor én már személyesen megismerkedtem vele, és ő biztosított támogatásáról. Ekkor a szerencsés fordulatoknak köszönhetően hirtelen nagyon úgy tűnt, hogy minden és mindenki akarja, hogy legyen ez a fesztivál, és nagyon sokan elkezdtek ebben segíteni. Ősszel folytattuk a szervezést: az utolsó pillanatok teltek nagyon intenzíven. Egy csomó minden akkor derült ki, hogy mit kell még szervezni, mi hiányzik, mire nem gondoltunk korábban, valamint bennem még rengeteg új ötlet merült fel, hogy ez is kell, meg az is kell, tehát itt a végére teljesen bolondokháza lett. Egyszerre csináltam a Radikálissal a főpróba-hetünket, és lógtam a telefonon egyfolytában, mert mindennel megtaláltak a többiek. De azt hiszem, hogy végül minden sikerült. Összességében nem volt olyan nagy meló, mint amilyenek először tűnt.

-Térjünk át az új darabotokra, a Zsiráfivóhelyre. Stábunk két tagja már kétszer is látta a darabot, és találgattunk, hogy mi a sztori tulajdonképpen. Beavatsz minket, vagy találgassunk még?
-Hmm, nem mondom el inkább a történetet.

-Az Isten te voltál?
-Haha, nem, én egy afrikai kőfaragó mester voltam.

-Hol lehet legközelebb látni ezt a darabot?
-Jó kérdés! Nekem ez a tér most nagyon tetszik, ez most jobban bejön, mint a Sirályban. Úgyhogy most megpróbálom a Merlinnel egyeztetni, hogy hadd játsszuk itt ezt az előadást, igazából februártól, valószínűleg, mert vizsgaidőszak jön, és a srácok nagyon elfoglaltak lesznek, és pihenjenek is. Rájuk fér! Úgyhogy februárban, ha sikerül havonta kétszer-háromszor játszani, az már jó lenne.

-Csak a Zsiráfivóhelyet, vagy mást is?
-Nagyon nehéz egy előadást fenntartani és egy következőre készülni egyszerre. Ráadásul elég intenzív színészi tréningeket is tartunk évközben, munkánk gerincét ez képezi. Ezt az előadást valójában egy hét alatt raktuk össze, addig képeztük magunkat, etűdöket gyártottunk, a versekkel foglalkoztunk, szóval a lényegre koncentráltunk, mert ugye „kit érdekelnek a színdarabok!”, az előadás tényleg az utolsó pillanatban készült el. Most új tagokat fogunk toborozni, és akkor elkezdődik megint egy tréningmunka, és lesz egy új előadás is valamikor, reméljük, minél hamarabb, de ezt már valószínűleg nem én fogom rendezni, mert az utóbbi időben már egy kicsit sok volt. Vannak itt a srácok között olyanok, akik motiváltak ez ügyben, el kell kezdeni mindenkinek valahol.

-Hogy jött a darab ötlete?
-Ez a csapat május elején jött össze, egy elég radikális frissítés eredményeképpen, és én már akkor Rakovszkyval akartam foglalkozni, tehát a Rakovszky Zsuzsa-versek voltak meg először, de még nem tudtuk, hogy mit csináljunk velük. Aztán volt egy nyári táborunk, ahol nagyon sok érdekes gondolat született, és az alapok akkor rakódtak le. Az előadás folyamatosan épült, beletettünk egy csomó ötletet, és úgy éreztük, hogy útban vagyunk egy organikus világ felé, amely önmagában működik. Minket azt hiszem, hogy ez érdekelt a legjobban.

-Az új tagok toborzása hogyan fog zajlani?
-Plakátolunk majd az egyetemen, meg az interneten is hirdetünk. Ez abszolút nyitott, eddig is úgy volt, hogy bárki jelentkezett, én senkit sem küldtem el, nem tartottam felvételit, meg más hasonló ostobasággal sem zaklattam az érdeklődőket. Azt hiszem, mindenkivel lehet dolgozni, aki komolyan gondolja a színházat. Mindenkinek meg lehet találni azokat a képességeit, amiket a színpadon valamilyen módon meg tud nyilvánítani. Aki nem bírja ezt a munkát - mert ez egy nagyon kemény munka, fizikailag és lelkileg is, nagyon sok időbe és energiába kerül, és nem mindig esik jól az embernek vasárnap reggel tízre odajönni és próbálni egész nap-, az előbb-utóbb elmegy. Az a tapasztalat, hogy a kevésbé elhivatottak feladják. De azért láthatóan vannak, akik bírják és szerintem nem is akárhogyan!

-Köszönjük szépen az interjút!
-Én is nagyon szépen köszönöm!

Saliga Réka
Szabó Ildikó
Takács Nóra
Tóth Anett

Interjú Bognár Endrével

A drámaíró pályázat nyertesét is sikerült „elkapnunk” néhány kérdés erejéig. Egyfelvonásos drámájának címe: Megálló.

- Melyik egyetemen tanulsz?
- Az ELTE-n vagyok német és filmszakon sokadik éve.
- Hol hallottál erről a pályázatról?
- Ez nagyon egyszerű, ki volt rakva a faliújságra egy plakát és onnan olvastam a lehetőségről.
- Azonnal kedvet kaptál az írásra?
- Mondjuk azt, hogy volt már valami elég régóta a fejemben és ez így egy jó alkalom volt, hogy végre megírjam.
- Ez volt az első munkád?
- Igen.
- Szóval az első drámáddal nyertél. Ez nagy teljesítmény. Röviden összefoglalnád nekünk?!
- Maga, ami történik benne, annak az az érdekessége, hogy nem történik benne semmi. Egy férfi áll egy órán keresztül egy megállóban és összefut érdekes emberekkel, velük beszélget.
- Honnan jött az ihlet, ez a téma?
- A saját életből. Az ember ül otthon, a papír fölé hajol és elképzel egy helyzetet, ami ehhez hasonló. Áll egy ember magányosan egy buszmegállóban, valahol a nagyváros külső részén, várja a buszt, ami persze nem jön. Ez benne van a való életben.
- Volt arra lehetőség, hogy elolvasd a többiek írásait?
- Nem hiszem, nem hallottam ilyenről, de kíváncsi vagyok az írásaikra, szívesen elolvasnám őket.
- Mit szólsz Nánay István kijelentéséhez, miszerint idén nem osztott volna ki első helyet?
- Csak annyit, hogy mégis adott.
- Köszönjük!
- Én köszönöm az érdeklődést.

Saliga Réka

Szabó Ildikó

Jubileumi Műsor

Elérkezett a Színváltások utolsó napja. A jubileumi műsor 16 órakor kezdődött Hudecz Ferenc rektor úr és Jordán Tamás színművész köszöntőjével. A rektor úr a biztató jelenről beszélt. Azt szeretné, hogy ez a dolog erősödjön tovább, és a fesztivál jövőre akár zenével és tánccal is bővüljön. Jordán Tamás azt mondta, életének legmeghatározóbb része volt az Egyetemi Színpadnál töltött időszak. A fiataloknak sok sikert kívánt, biztosítva őket, hogy minden rokonszenve az övék.

Ezt követően az ELTE BTK Zenei Tanszékének Pro Musica Hungarica Vegyeskara operakórusokat adott elő Erdős Ákos vezényletével.

Ezután a drámaíró pályázat eredményhirdetése következett. A díjakat Nánay István és Cseszregi Tamás adta át. Nánay hangsúlyozta, hogy ő más drámákra számított. A fiatal írók a múltból vették át a mintákat, szerinte követniük kellett volna a változásokat: a XX. századi klasszikus drámák helyett az elmúlt 30 év kortárs darabjait kellett volna alapul venniük. Ő szíve szerint nem is osztott volna ki első helyet. De abban sikerült megegyeznie a bíráló bizottság tagjainak, hogy a legjobb pályamunka Bognár Endre Megálló című alkotása. A második helyezett Izsó Zita lett Függés című munkájával, a dobogó képzeletbeli harmadik fokára pedig Molnár Dániel állhatott fel Kultúrház című írásáért. (A drámaíró pályázat győztesével interjút készítettünk, olvassátok el azt is!)

Az eredményhirdetést a fogadás, majd a Kerekasztal beszélgetés követte, melyről részletesebben itt olvashattok. Rövid szünet után az "Eötvös" Művészeti Együttes Egyetemi Koncertzenekar kápráztatott el bennünket Bach: 6. Brandenburgi versenyével, mely Baross Gábor Liszt díjas, kiváló művész, a zenekar vezetője szerint "a világ zeneirodalmának egyik legmélyebb tűzű zenéje" és "a Vivaldi három tételes művek Bach-i leképezése". Az Egyetemi Koncertzenekar 1957-ben alakult, de az első koncertjük 1958. március 8-án volt, így ezt a dátumot tekintik a kezdetek kezdetének, a jubileumi koncertjüket 2008-ban szeretnék megrendezni, és várják szeretettel az érdeklődőket! A kurta koncert után az ELTE Néptáncegyüttes adott elő erdélyi és magyarországi táncokat, művészeti vezetőjük Valach Gábor volt.

Fél kilenckor kezdődött a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjának premierje (melynek nyilvános főpróbájáról itt olvashattok Tossenberger Tamás tollából). A nagy érdeklődésre való tekintettel az előadást meg kellett ismételni, így a Jubileumi Műsor csaknem éjfélig tartott.

Saliga Réka
Takács Nóra

Kerekasztal-beszélgetés

A 17:30-kor kezdődő Kerekasztal beszélgetést Nánay István nyitotta meg, részt vett még: Jordán Tamás, Vasy Géza, Puskás Tamás, Répássy András (az Universitas színésze volt, propagandistája, mindenese egy időben) és Formanek Csaba (a fesztivál szervezője, az ELTE BTK társulatának, a Radikális Szabadidő Színháznak vezetője).

Mondanivalóját egy rövid összefoglalóval kezdte az Egyetemi Színpad történetéről, melynek létrejöttéhez saját szavaival fogalmazva kellett egy Petur, az egyetem támogatása és erős diák-akarat, vagyis ez egy alulról és felülről jövő kezdeményezés volt egyszerre. Az Egyetemi Színpad nemcsak nyitott volt, hanem az akkori értelmiség legális találkozóhelye. Ez volt az első és egyetlen olyan hely, ahol nyugati és archív filmeket vetíthettek.

Nánaytól Jordán Tamás vette át a szót, akit őszintén meglepett, hogy ennyi fiatal kíváncsi a régmúltra. Hangsúlyozta, hogy abban az időben még nem volt TV, internet, nagyobb társadalmi különbségek, a legfontosabb számára az egymásrautaltság, a közösséghez való tartozás élménye volt. "Egy ívású (és egy ivású) emberek munkálkodtak az Egyetemi Színpad fejlesztésén."

Répássy is hangsúlyozta ezt az összetartó erőt, ami nem csak a tagoknak, hanem a látogatóknak is sokat adott szellemileg. Ezek az évek formálták meg későbbi, felnőtt énjüket. Legnagyobb élményei a Déry és Illyés szerzői estjein való közreműködés és segédkezés voltak.

Vasy Géza emlékei közül az 1991. április végén tartott búcsú estet emelte ki, ennek a bevételéből született meg az Egyetemi Színpadért Alapítvány, amely a Nánay István által írt Profán szentély című könyv megjelenését támogatta, melyet a jubileum alkalmából adtak ki.

Az Egyetemi Színpad megszűnése után Göncz Árpád támogató levelet írt a Színpadnak, így újrakezdhették a munkát a Szerb utcai épület falai között. Az új igazgató Puskás Tamás lett, aki a Fidelio című lap (jelenleg Pesti Est) indulásának körülményeire emlékezett. Az Egyetemi Színpad jelenlegi helyzetéről a következőket mondta: "Ciki, ha egy egyetemnek nincs színpada! Ha van egy hely, az emberek odamennek, és leülnek, és mondják, és gondolják, és megbeszélik. Ez nagyon fontos!" - hangsúlyozta a Színpad kulturális fórumot betöltő szerepét. Végül 1996-ban bezárt az Egyetemi Színpad.

Az újabb kezdeményező Formanek Csaba. 2002-ben alakult meg a Radikális Szabadidő Színház, akik kezdetben az Ajtósi Dürer Kollégium pincéjében próbáltak. Elmondta, hogy akkoriban is több egyetemi színtársulat működött az ELTE-n egymástól elszeparáltan, mit sem tudva a többiek munkájáról, egyáltalán: létezéséről. "Mivel nehezen találtam embereket, úgy gondoltam, nincs igény az Egyetemi Színpad újraélesztésére. Azonban a Színváltások Fesztivál bizonyítéka annak, hogy igenis vannak érdeklődők. Kaptunk már rektori ígéreteket is a támogatásról".

A beszélgetés Répássy bíztató szavaival zárult, szerinte most kell összefogni az ELTE-n a színtársulatoknak, mert kell az intézményesített keret is. Igazán megható pillanatnak lehettünk tanúi, amikor a "nagyok" szimbolikusan átadták a staféta botot a jelen generációjának, és ígéretet tettek az Alapítvány elnökségi és kuratóriumi posztjainak átadására is. Most rajtunk a sor!


Saliga Réka
Szabó Ildikó
Takács Nóra
Tossenberger Tamás

Radikális: Zsiráfivóhely (főpróba) -"A világ mozdulatlan"

Ahogy azt már a fesztivál esti előadásain megszokhattuk, egy mp3 lejátszót sem lehetett leejteni, annyian passzírozták be magukat a Sirály alagsori nagytermébe, hogy az elsők között láthassák az egész fesztivál headliner előadásának, a Zsiráfivóhelynek a főpróbáját. A darabot a Színváltások szülőatyjának számító Formanek Csaba által vezetett társulat, a Radikális Szabadidő Színház adta elő. A színdarab Rakovszky Zsuzsa verseinek (elsősorban az Egyirányú utca című kötet) afféle zenés-táncos-mozgásművészeti adaptációja.

A történet szerint egy afrikai kőfaragó mester, Balim-bo Baru annyira egyedül van, hogy unalmában már nem tud mit kitalálni, mint azt, hogy kifarag egy sakktáblát, rajta bábukkal. Álmában ő lesz a kőkirály, és életre kelnek a kőbábuk, majd pedig élő emberi formát öltve szóródnak szét a világban. Az előadás egyik kulcsmondata a „Nincs múlt idő, a múlt nem múlik el”. E szerint a gondolat szerint tehát van egy jelen, amiben a múlt létezik ugyan, de mindig feloldódik benne, a „világ mozdulatlan”. Ennek érzékeltetésére van egy többször visszatérő motívum, a „semmi ágáról” ingázó kövek sokasága, amik „a világ idejét mérik”, illetve egy másik, a szinte végig a színpadon látható homokóra. Ezek a kellékek az időt, mint megfogható, de meg nem mozduló egységet kezelik. Ebben az időfelfogásban különböző emberi állapotokat,sorsokat,kapcsolatokat (halál, szerelem, szexualitás, bódultság, stb.) történelmi jelentőségű eszközök megjelenését (a fegyver motívum többször visszatér) követhetjük nyomon, már amennyire befogadóképességünk megengedi. Fontos szerep jut Smithnek (Kovács Dániel), az afrikai vadásznak. Ő vezeti le a címadó zsiráfivóhely értelmezését. Smith rámutat, hogy a zsiráfoknak ahhoz, hogy vizet tudjanak magukhoz vételezni, egy igen időigényes mozdulatsort kell elvégezniük, hogy hosszú testüket megfelelő pozícióba tereljék, az ivóvízhez lehajolandó. Ez a pozíció pedig azért veszélyes, mert bármikor lecsaphatnak rájuk a lesben álló vadak. Ha viszont nem vesznek magukhoz vizet, akkor nem maradnak életben. Ezzel párhuzamosan: ha az ember nem kóstol bele az élet vizébe, akkor él ugyan, de nem élhet igazán, ha pedig az élet vizét választja, akkor igazán él, de bele is halhat.

A Radikális színpad jellegzetességei, az árnyjátékok, a mozgásművészeti elemekkel felépített táncok és a zene különös sokszínűséget adtak az egész előadásnak. Feltűnő volt a zenék változatos kavalkádja: Chopin mellett megfért itt rap-betét és Kispál egyaránt. Az árnyjátékok és vetítések pedig szintén zseniális húzásnak bizonyultak. Ami a színészi teljesítményeket illeti: a már említett Formanek Csaba szórakoztató és komoly is egyben, mint ahogy az egész darab is, az ő játékát nem igazán érheti kritika. Mellé leginkább talán Kovács Dániel tudott felnőni, aki az előadás legmulattatóbb momentumait produkálta. Mellettük a többiek kissé talán súlytalannak tűntek, de mentségükre legyen mondva, hogy nem is kaptak akkor szerepet, ami alapján ítélkezni illene felettük. A darab bizonyos pillanataiban könnyed, alapvetően azonban a nehezebben emészthető filozofikus tartalom uralta, ezért tipikusan nem egyszermegnézős darab. Remek alkalmat kínál a ma este, bő három óra múlva kezdődő premier arra, hogy aki még nem látta, az azért nézze meg, aki pedig már látta, az pedig azért üljön be ismét a Zsiráfivóhelyre!

Hetényi/14 - Lorca - Vérnásszertartás

A Hetényi sulié volt a terep kedd este kilenctől, ha a csúszást is beleszámítjuk, körülbelül fél tízkor álltak a Sirály világot jelentő deszkáira. A Hetényi/14 elnevezés egy humán tagozatos szakközépiskola társulatát takarja, akik ezen az estén egy Lorca darabbal, a Vérnásszal örvendeztettek meg bennünket. A darabot megzenésítve adták elő (zenéjét szerezte: Pap Gábor), gitár és fuvolakísérettel, prózai részt szinte alig tartalmazott az előadás. A Lorca dráma eleve épít a népies elemekre, népdalokra, mesékre, amit tökéletesen jelenített meg a csoport, a "spanyolos" hangulat elérésére nagyszerű választás volt a gitármuzsika.

Említettem a csúszást, az oka több, mint valószínű, hogy a pinceberendezés teljes átalakítása volt (értsd: ahol eddig a színészek játszottak, ott most a közönség foglalt helyet, és fordítva). Ez egyrészt jobb volt így, mert talán többen fértünk be, viszont sokat takartak az oszlopok (előlem általában a főbb cselekményeket).

Az első jelenetnél érdekes megoldást választottak, ugyanis három cselekmény zajlott egyszerre a színpadon, az anya és a fiú, Leonardo és a családja, valamint a cseléd és a mennyasszony beszélgetését láthattuk párhuzamosan, a többi szereplő a földön feküdt, halottként. Így azért elég nehéz lett volna követni a történetet, de később szerencsére letisztultak a dolgok, viszont ezután is az összes szereplő mindvégig a színpadon volt.

A társulat fontosnak tartotta a drámai hatás elérését, szorongást, feszült figyelmet akart kiváltani a nézőkből, és ez sikerült is nekik, például olyan eszközök bevetésével, mint a folyamatos lódobogás, a fekete-fehér ruhák, az erős fények használata, vagy, hogy a színészek folyamatosan előre néztek, ami valljuk be, igen nagy önfegyelmet igényelt. A ló-motívumot végig vezető-szálként alkalmazták, például úgy mustrálta az anyós és após a fiatalok fogait, akár egy lóvásáron a lovakat szokás. A színpad berendezése, a dalok és az életfonal-motívum engem az antik drámák világára emlékeztetett és valahogy az egész mű atmoszférája is ezt az érzésemet támasztotta alá.

Mindent összevetve nagyszerű darabot láthattunk a Hetényi/14 társulat előadásában, érződött, hogy profi rendező keze munkája, és a színészpalánták is figyelemre méltóak voltak. Az egész egy kidolgozott, összefogott darab benyomását keltette, remek ötletekkel és komoly kreatív munkával a háttérben. Hetényi/14, csak így tovább!

Egy elfeledett szentély

Tegnap délután pontban 16 órakor vette kezdetét az ELTE Egyetemi Színpad rendezvénysorozatának keretén belül a Nánay Tamás által Profán szentély névre keresztelt könyv dvd-mellékletének vetítése. Ez az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet támogatása nélkül nem történhetett volna meg. A film egy átfogó metszetet volt hivatott adni az ELTE egyetemi színjátszásának nosztalgikus emlékké nemesedett 50 évéről.

Rajtam és egy-két szervezőnek tűnő fiatalon kívül még egy idős és lelkesen múltat idéző néni képezte a ’nézősereget’, majd idővel két társam is csatlakozott az eseménynek otthont adó Sirály vetítőtermi házimozizásához.A közel két órás műsor felvonultatott színi előadástól és némafilmtől kezdve, a slide show-val kísért zenés és prózai előadáson át az egyetemi színjátszásban és kultúrában autentikus személyekkel készített interjúig mindent, aminek köze lehetett az elmúlt fél évszázad egyetemi színpadi performanszaihoz. Így például láthattuk ( a teljesség majdnem teljes igényével ) : Az özvegy Karnyónét, A végzetes szerelem játéka című darabot, az Incidens az Ingeborg koncerten előadását, különböző hangversenyekből ( pl. Bach-est, Francia-est ) részleteket, Radnóti- és Pilinszky-verseket Mensáros László előadásában, a Kaláka együttes előadóestjén többek közt József Attila-verseket megzenésítve, Karinthyt Latinovits Zoltán előadásában. Végül felelevenítették még Bródy János, Kristóf Tibor és Cseh Tamás az ELTE profán szentélybeli szerepléseit.

Egy terjedelmesebb interjúblokk emlékeztetett azokra az időkre, amikor Latinovits Zoltán még szavalókört vezetett az egyetem berkein belül, vagy például amikor még Jordán Tamás is az ELTE színpadán csillogtatta tehetségét. Azt is megtudhattuk, hogy bizony pár évtizeddel ezelőtt még ez a színpad, ez a közeg jelentette a műveltség, a színjátszás, és egyáltalán a kultúra Mekkáját, az értelmiségiek, a bimbódzó klubélet egyik legrelevánsabb fórumát.

A filmvégi lebontott színterem és Bródy melankolikus zenei aláfestése félreérthetetlen jelzés volt arról, hogy a gyorsétterem-internet-laptop-harmadik generációs mobil erőteljes kvartettje által fémjelzett mai valóságunkban ez már megközelítőleg sincs így.

Ionesco: A kopasz énekesnő (angol nyelven) - Tátika Dráma Klub

Az ELTE-TÁTK Tátika Dráma Klubja ismét előadta a Kopasz énekesnőt, de ezúttal angol nyelven. Az idegen nyelvű változat kevesebb embert vonzott, mint előző nap a magyar. Viszont nekem ez sokkal jobban tetszett (lehet, hogy azért, mert már másodjára láttam). A színészek intenzívebben játszottak, mind a testükkel, mind a hangjukkal. Na, igen, a hang. Elkerülhetetlen az, hogy ha más nyelven adunk elő valamit, akkor a kiejtés minél tökéletesebb legyen. Erről nem szívesen nyilatkozom, mert be kell vallanom, hogy az én kiejtésem sem a legjobb, ezért egy „kollégámat” kértem meg, hogy véleményezzen. Szerinte „voltak gondok vele”, de ettől függetlenül érthető volt.

Vajon minek köszönhető, hogy jobb volt a színészi játék? Elolvasták volna, hogy mit írtam róluk? Vagy csak az a lámpaláz múlt el, ami érezhettünk az első előadáson (ami persze érthető, hiszen ők voltak a fesztivál első napjának első bemutatkozó csoportja)? Nem tudom a választ, de rendkívül örülök neki. Hajrá, csak így tovább!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

A Célpont Irodalmi Alkotócsoport felolvasó estje

A Célpont Ifjúsági Irodalmi Alkotó Csoport 2005. januárjában Kabai Zoltán, illetve a Célpont Iroda kezdeményezésére jött létre. Alapító tagjai azok a fiatalok, akik a Célpont Iroda 2004. decemberében meghirdetett vers- és prózaírói pályázatának díjazottjai lettek. A csoportban akadnak prózaírók, versírók és performansszal foglalkozó alkotók is. A tagok több helyen publikálnak: Új Holnap, Debreceni disputa, Együtt, Café, Zempléni Múzsa, Parnasszus, Spanyolnátha (http:// www.spanyolnatha.hu/). 2007-ben megjelent az Egész lenni magammal című antológiájuk 500 példányban. Az antológia több városi középiskolában és a Célpont Irodában került bemutatásra rendhagyó irodalomórák keretében, 2007. november 19-én pedig a Sirály nézőközönségéhez is eljutottak.

Az estét Kabai Zoltán, költő, író, performer nyitotta meg. Publikációi megjelentek a Spanyolnáthában, a Pánsíp webfolyóiratban, napilapokban, közölte az Új Holnap, a Parnasszus, az Új Forrás, a Magyar Műhely, a Napút, a Palócföld. Ő a csoport mentora.

Őt követte Tamási Katalin, aki a versei közül hetet osztott meg velünk. Katalin a csoport alapító tagjai közé tartozik, jelenleg az ELTE angol-filozófia szakán tanul. Én egyszeri hallás után azt éreztem a felolvasottakból, hogy egyfajta mélabúval tekint a világra. Az elmúlásról beszélt, ajtók csukódásáról, önmagunk kereséséről, arról a ritka érzésről, amikor hátsó szándék nélkül tudjuk élvezni egymás jelenlétét. A költeményeket kronologikus sorrendben mutatta be, mindegyikhez fűzve egy kis kommentárt a megírás körülményeiről.

Ezután Bósa Diána, az ELTE magyar szakos hallgatója olvasta fel 3 novelláját. Azzal foglalkozott, hogy ha életünknek nincs értelme, akkor van –e értelme tovább folytatni az egészet; az emberi személyiség, az érzelmek elvesztése, a nélkülük való élés milyen őrjítő, bénító, kétségbeejtő érzés vagy éppen arról, hogy a kávéautomaták, gépek (férfiak) tökéletlenek. Az ő írásai azonban ott a remény, a hit, hogy igenis érdemes folytatni; ott van a szeretet mentőövként, ami segít megőrizni a humánumot, az emlékeket.

A lányok után Kabai Zoltán mutatta be nekünk néhány versét második kötetéből, a Repülőszőnyeg címűből. Ez a kötet 2000-ben jelent meg. A költeményeknek nincs címe, illetve mindegyiknek a Repülőszőnyeg, az olvasás bárhol elkezdhető, befejezhető. Kellemes előadásmódja, fanyar humora mosoly csalt arcunkra, ami néha harsány nevetésben tört ki, rendkívül élveztük.

Bevallom, nehéz véleményt mondani úgy, hogy csak egyszer hallottam a verseket, novellákat, így csak a pillanatnyi benyomásaimat írtam le. Nem csak én voltam nehéz helyzetben: Katalinon és Diánán érződött, hogy izgulnak, belebotlanak az olvasásba, azonban Kabai Zoltán könnyedsége, profizmusa mindenkit lenyűgözött. A felolvasóesten, hogy úgy mondjam, ő jelentette a habot, azon a bizonyos tortán. De a lányoknak sincs miért szégyenkezniük, csak így tovább! A közönség is valószínűleg így gondolta, hiszen nagy tapssal mondott köszönetet.

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Interjú Gyepes Krisztinával

A fesztivál eddigi három napja alatt az egyik legnagyobb közönséget az Ars Gaudendi Gratia társulat Karinthy komédiái vonzották. Az előadás rendezőnőjével, Gyepes Krisztinával készítettünk interjút, fogadjátok szeretettel!

-Légyszíves mesélj egy pár szót a társulat történetéről!

-Amikor 2005-ben az ÁJK-ra kerültem, elhatároztam, hogy nem működhet úgy az egyetem, hogy nincsen színpada. Ekkor meghirdettem az ÁJK-n belül, hogy csináljunk egy színpadot, és egy 20 fős társaság össze is verbuválódott, és nem csak ÁJK-sokból állt már akkor. Az első közös munkánk az Moliére Tudós nők című műve volt, amit egy jótékonysági előadás keretében mutattunk be az ELTE ÁJK dísztermében a Heim Pál Gyermekkórház részére. Egy véletlen, vagy nem véletlen folytán a sors keze megadta azt, hogy találkoztunk egy BTK-s kezdeményezéssel. Ők már nagyon régóta gondolkodtak abban, hogy kéne valamit csinálni, csak nem igazán volt olyan ember, aki ehhez valamennyire is értett volna, gondolok itt a rendezés, vezetés részre. Szeptember 10-re hirdettünk egy időpontot, hogy mindenki jöhet, akit érdekel a színház, ebbe beleértve természetesen a rendezőket, a színészeket, a kreatív munkát, a technikát, mindent. Így egy-két perc alatt lettünk közel 70-en, amiből aztán egyre kevesebben maradtunk, ahogy elmaradoztak az emberek. Most olyan 45-50 en vagyunk, attól függően, hogy ki mit csinál. Bízunk benne, hogy az ELTE kicsit felfigyel majd arra, hogy erre van igény, és dolgozunk, és jól dolgozunk, mondhatom ezt, és mostmár egy helyet nagyon szeretnénk, ami az egyetemi színpadé, főleg mert mostmár az ELTE összes szakáról vannak tagok, a fizikusoktól kezdve a kémikusokon át az esztéta szakosokig mindenki, és minden munkafolyamatot mi, diákok csinálunk, akár az írástól kezdve is.

-Mondtad, hogy az ÁJK-n nem volt színjátszókör. És a Perjátszókör?

-A Perjátszókör nem igazán színház. Ők pereket adnak elő, kifejezetten a jogi vonatkozásban, minden esetben csak az ÁJK-n belül, és csak jogi vonatkozású dolgokat csinálnak. Nem igazán a színházra van kiélezve ez a dolog, tehát nem igazán a színházban akarnak ők profik lenni, hanem a pereket akarják bemutatni úgy, hogy az minél érthetőbb legyen.

-Tehát a kettő között nincsen semmilyen kapcsolat?

-Nincsen.

-Miért pont a Karinthy komédiákra esett választásotok?

-Igazából mivel szeptember 10-én ilyen hihetetlenül nagyra bővült a csoport, valami olyasmit kellett csinálni, amiben sok ember mozgatható, és úgy mozgatható sok ember, hogy nem kell egyszerre próbálni. Ez a négy darab részlet pont lehetőséget adott arra, hogy külön-külön tudtunk próbálni a kis részletekkel, minden nap mással, emellett nagyon sok ember tudott a háttérben dolgozni (díszlet megcsinálása, beszerzés, satöbbi), ez a technikai ok, a másik érzelmi szál. Én már nagyon régóta szerettem volna egy Karinthy komédiák-estet csinálni, és igazából én nyolc darabot szántam volna erre az estre, úgy, hogy két estére megbontva, csakhát a hely, az idő és hasonló szervezések problémák miatt ez nem sikerült, de a jövőben tervezzük, hogy megcsináljuk mind a nyolcat.

-Most mindannyian felléptetek? -Nem, sokkal többen vagyunk, a maradék négy darabra is megvan a szereposztás. Igazából mégegyszer ennyien vagyunk.

-Hogyan lehet hozzátok bekerülni?

-Eddig úgy lehetett, hogyha jelentkezett valaki, hogy szeretne színházat csinálni, akkor velem találkozott, beszéltünk öt percet, és kapott valami feladatot. Igazából én nem felvételiztettem, és nem is tartom ezt olyan borzasztó fontosnak, pontosan azért, mert nem elég a tehetség. Ha valaki mögött nincsen munka, és nem akarja csinálni, csak tehetséges, az egyáltalán nem elég a színházhoz. Nagyon sok olyan oldala van a színháznak, amit meg lehet egy kicsit fogni. Itt is volt olyan, aki más helyett jött, itt maradt, beült mellém rendezni, együtt csináltuk a dolgokat és élvezte az egészet. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy nem csak a színpad létezik, hanem a háttérmunka is.

-Mi lesz a következő munkátok?

-Ahogy mondtam, a Karinthy-t megcsináljuk mind a nyolcat. Ezek után van egy tervünk, az egyik srác (aki az őrültet játszotta az utolsó darabban) ír, már elég régóta, és nagyon jó darab-ötletei vannak, úgyhogy valószínűleg közösen összeülünk és egy ilyen add-vedd dologból írunk egy darabot, aminek megvan az ötlete, de hadd ne áruljam el, hogy mi az.

-A Karinthy darabokat hol és mikor láthatjuk még?

-Mi megpróbálunk előadásokat szervezni, de ez nem igazán rajtunk múlik. Lehet, hogy lesz lehetőségünk visszajönni ide a Sirályba, illetve az a nagy szerencsénk, hogy van az Egyetemi Színpadért Alapítvány, és mi már nagyon régóta folytatunk tárgyalásokat az ügyben, hogy az egyetemi színpad újra működjön. Ha lesz, és sikerül mindezt megvalósítani, akkor ott mindenképpen fellépünk. Most ezen dolgozunk.

-Köszönjük a beszélgetést!

-Én köszönöm!

Szabó Ildikó

Takács Nóra

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Karinthy Komédiák feat. Ars gaudendi gratia 2.

Ezennel átveszem a stafétabotot Tamástól, és folytatom a tegnap látott Karinthy darabok bemutatását. Őszintén szólva nem vártam túl sokat az Ars Gaudendi Gratiától, az első nap látottak alapján meg aztán főleg nem. Ők viszont bebizonytíották, hogy egy egyetemi színtársulat is végezhet profi munkát, és készíthetnek olyan műsort, ami ici-pici túlzással bármelyik színpadon megállná a helyét. Nekem a második két jelenet jutott, a Kísérleti módszert, és a Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdába?-nt fogom Nektek bemutatni.

A Kísérleti módszer talán kicsit vontatottabb és hosszabb volt, mint az előző két darab, nem vagyok abban teljesen biztos, hogy jó választás volt ezt feldolgozni (de lehet, hogy az volt a gond, hogy akkor már majd egy órája álltam, nem tudom). Mindenesetre ezt egy kicsit kevésbé élveztem, mint a többit. A történetről dióhéjban: egy férfi meg akarja hódítani a dámát, először udvarlással próbálkozik, majd rájön, hogy ez nem vezet célra. Így elhiteti a nővel, hogy ő egy kutató, aki hipnotizálta. A hosszas ordítozás során a nő természetesen beleszeret a férfiba. Elengedhetetlen kellék a cserfes, állandóan hallgatózó szobalány is. Mind három szereplő remekül hozta a karaktereket, és látszott rajtuk, hogy örömmel játszanak.

Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdába? Ez volt talán az egész előadás legviccesebb jelenete, az őrültek-téma eleve adja magát, Gyepes Krisztina rendezőnő pedig olyan elemek beépítésével támasztotta alá a témát, mint például a darab elején körbefutkározó pizsamás őrültek, akiknek egyike például Tamás kollegánkban vélte felfedezni édesapját. A történet: fiatal pszichológus hallgató bemegy az őrültek házába, hogy tanulmányozza a betegeket, főorvosnő fogadja, különböző konfliktusokba keveredik, például Erzsikével, a ápolónővel, végül mindenkiről kiderül, hogy őrült (a hallgatót kivéve, persze). Hadd emeljem ki az Erzsikét játszó lányt, aki szerintem az egyik legjobb volt az egész műsor alatt, remekül formázta meg a "ápolónő" karakterét.

Ezek a jelenetek azért nem feltétlenül kívánnak meg komoly színészi munkát, hiszen valljuk be, nem igazán összetett karakterek, bonyolult személyiségek megformálásáról van itt szó. Tökéletesen választotta meg hát a társulat, hogy mire van energiája egy csapat, vizsgaidőszak előtt álló egyetemistának, és a maximumot hozták ki a Karinthy komédiákból, és magukból is. Látszott, hogy igazán profi produkciót láthatunk, több fős stáb dolgozott hátul a műsor sikerén. A kellékekért pedik külön pirospont jár. További sok sikert kívánok az Ars Gaudendi Gratiának, csak így tovább, nagyon tetszett az előadásuk!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Karinthy Komédiák feat. Ars gaudendi gratia

Reményteli kezdés: valójában még el sem kezdődött az előadás, de máris szerencsésnek érezhettem magamat. Mozinyelven szólva „lépcsőn ülős kasszasiker”-nek ígérkezett (volna,ha nem lett volna ingyenes) az elsősorban az ELTE jogi karáról, illetve egyéb karokról összetoborzott lelkes amatőr színtársulat, az Ars gaudendi gratia Karinthy Komédiák című előadása. Csak tovább fokozódott bennem a bizakodás érzése, amikor megláttam a tipikus ’20-as évek eleji díszletet, a kávéház mértékkel berendezett, piros és fehér terítős asztalkákkal márkajelzett belső terét. Ezt fűszerezte meg a gramofonos hangzású háttérzene (nem is akármi: a jóöreg „Habossütemény”), ami végleg rövidre zárta a kérdést, hogy hol is vagyunk. Úgyhogy jó lesz ez, gondoltam magamban, meghát ugye Karinthy. Egy bajom volt csak, hogy előadás előtt nem mentem el illemhelyre…De nézzük az előadást!

Az első jelenetben-a Lerajzolják az embert címűben-a kávéház elengedhetetlen vendégei, egy festőművész (bizonyos Pöck Lajos) és egy balerina (bizonyos Vandrák Ivett) találkozását követhettük nyomon. A kor szellemének megfelelően-iwiw előtt '80-ban-a szereplők a felszolgálólányon keresztül veszik fel egymással a kapcsolatot. A helyzet komikumából,- abból, hogy a festőművész elhiteti a teltkarcsú balerinával, hogy ő tudniillik róla fest portrét- a két főszereplő remek érzékkel hozza ki a belőle kihozhatót. A Pöck Lajost alakító fiú profi színészeket idéző mimikája magával ragadó, és a Vandrák Ivettet alakító hölgy is szórakoztatóan adja elő a hiú balerinát. Mielőtt a csattanóhoz elérnénk, a művésznő olyan angyali bájjal szívja magába elégedettséggel telve az olyan kifejezéseket, mint a „rohadt tökkáposzta”, az „érdekes fej”, illetve a „marhaszerű fej”, hogy azt öröm nézni. A csattanó pedig természetesen az, hogy semmiféle portré nem készül Vandrák kisasszonyról, hanem ez bizony egy csúnya bosszú mókás története.

A második jelenet-a Hogy kell bánni a férfiakkal címet viselő- egy sokat sejtető üres paddal indul. Madárcsicsergés, meg vízcsobogás, Dunapart és a kor hangulatának megőrzése végett persze a jól bevált gramofon-effekt („Hamvadó cigarettavég” című opus). Jönnie kell egy lánynak, meg egy fiúnak. Jönnek is. Ebből akár a Csinibaba egyik jelenete is lehet még… De aztán meglátom a kötelet a pad felett, ez mégsem a Csinibaba… Egy zokogó leányzó készül élete kötél általi kioltására, amit természetesen ő sem gondol komolyan, ellenben melyik férfi ne vigasztalna meg egy gyönyörű, magányosan sírdogáló nőt?!Itt jön képbe férfi hősünk, aki ’megmenti’ őt. A hízelgés mechanikáját levezetve csavarná az ujja köré a hölgyet, de persze –ahogy az lenni szokott-ez épp fordítva sül el. A fiú, Ödön beleszeret a lányba, Genovévába, mindent megtenne érte, stb.… Ekkor csattanóként még egy második férfi is felbukkan, hogy magával vigye a meghódítottnak hitt szívet és vele a lányt is. Így lesz teljes a nő vs. férfi örök harca témakör kellékeinek felhasználása. A harmadik és negyedik jelenet elemzése már egy másik történet, azt rábíznám Nórára, -várhatóan-egy bejegyzéssel fölöttem.

Ha mérleget kell vonnunk, akkor: előadás közben elfelejtettem a cikk elején említett illemhely-problémát...1:0. Ergo az előadás teljesen lekötötte a figyelmemet, 2:0. A színészi teljesítmények hitelesek, egy két apróbb nyelvbotlás juttatta csak eszünkbe, hogy ja, ők nem profik! De még így is 3:0. Két apróságot azért a mérleg negatív serpenyőjébe is beletennék: az egyik a korhűnek éppen nem nevezhető öltözék, a másik pedig a meghajlás, mikor is a szereplők nem léptek ki a szerepükből. De ezek sem hibák igazán, hanem csak annak a jelei, hogy ez nem egy profi színház. Nálam így lett a végeredmény 3:1. Úgyhogy minden elismerésem az Ars graudendi gratia társulaté és Gyepes Krisztina rendezőé. Van létjogosultsága az egyetemi színháznak, sőt, érdemes is csinálni, úgyhogy hurrá és hajrá!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Videóvetítés: A szerelem írásjegyei

A fesztivál második napja is vetítéssel kezdődött, a Radikális Szabadidő Színház saját alkotását, A szerelem írásjegyei c. 2006-os előadást láthattuk. A pécsi Egyetemi Fesztiválon is szerepelt a darab, ahonnan még díjat is vihettek haza. Tizenegy előadást élt meg a mű. Szereplők: Bakajsza Gábor, Éles Eszter, Formanek Csaba, Gyimesi Judit, Tr.Szabó György; rendezte: Formanek Csaba.

Én, mint kevésbé műértő bevallom, hogy elég nehéz volt megemészteni számomra ezt a munkát, de teljesen magával ragadott. Volt egy-két homályos folt, amit nem tudtam hova tenni a darab értelmezése szempontjából, így amint internet közelébe kerültem, azonnal kutatni kezdtem különböző beszámolók, kritikák után. Szerettem volna mindent tisztán látni.
A szereplők: adott két nő, Andelin és Nilenda, ikertestvérek, akiket mágikus hatalommal rendelkező apjuk nevelt fel a világtól elzárva; ill. még Soma a vándordiák és a nárcisztikus jellemű Nádúr. A történetben különböző emberi kapcsolatok elevenednek meg, de egyik sem maradandó, egy pillanat alatt szétfoszlanak. A női és a férfi párosok egy-egy tagja érzékenyebb, visszafogottabb, művészibb lélekre vall, míg a másik oldal erőszakosabb, durvább, hatalomra, uralkodásra éhező. A mű ugyan szomorúvígjáték egy felvonásban, de mégsem végig egyhangú, komoly jellegű, mert folyamatosan könnyed humor járja át a jeleneteket, amitől a hangulata is lüktetőbb lesz.
Az előadás egyben mozgásszínház is. Egy erős dinamikát érzékelhetünk az állandó tánccal, sürgés-forgással, árnyjáték-betéteket is találunk. A színészek egyszerre játszanak a testtel, a fényekkel és a szöveggel is. A zenei alátéteket is nagyon pontosan eltalálták /nekem különösképpen tetszett/, amelyek még inkább a vászonra szegezik a néző tekintetét, egy pillanatra sem hagyják, hogy kizökkenjen a műből. Egy vershez tudnám hasonlítani a színművet, ami a versben a rím, ritmika, azt itt a mozgás adja meg. Ettől lesz igazán erőteljesebb a mondanivalója.

A szerelem írásjegyeiről lelkes kritika született meg a Magyar Hírlapban. Keresztesi József a következőképpen fogalmaz: „Ezek az emberek komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy létrehozzák a produkciójukat, és ennek a hatása meg is látszik az előadáson. Nem hibátlan előadás, hát persze, húzni mindenből lehet, és finomítani is lehet mindenen. De viszi magával a nézőt, mindvégig érdekelt, hogy mi fog történni a következő pillanatban, és ekkor talán kijelenthető, hogy A szerelem írásjegyei elérte a célját.”
Bizony elérte. A kezdeti megdöbbentő hatás után feszülten ültem végig a vetítést. A befejezés után sokkal később, hazafelé tartva gondolataim még mindig ezen az előadáson jártak. Egy új élményt, látványt kaptam. Mindent szerettem volna, szeretnék megérteni, azonban rájöttem, hogy túl mohó vagyok. Más sok évig tanulja ezt a szakmát, hogy megfelelően adja át a darabot, ezt a mozgáskultúrát, hogy pontosan lásson mögé. Nem lehet ezt egyik percről a másikra megtanulni. Én csak ízelítőt kaptam 85 perc erejéig.

Interjú Ács Tamással

Ács Tamás játéka Szilágyi Andor: A bárány megkísértése és Gogol: Az őrült naplója c. darabokban magával ragadta a megjelenteket. Így nem volt kérdéses, hogy az első interjút vele kell elkészítenünk.

„- Miért pont ezt a két darabot választottátok, valami ütősebbet akartatok, meghökkenteni a nézőket, miért ez a téma került elő?
- Nem a hatás szempontjából választottuk ezt a két előadást. A Bárány megkísértése egy kétszemélyes. A legjobb cimboráddal szerintem úgy lehet leghasznosabban elütni az időt, ha színházat csinálsz. Ez a történet a miatt tetszett, mert egy mikro-realista környezetet teremthettünk anélkül, hogy unalomba fulladna az előadás. Egy történelmet megváltoztatható fiktív borotválás mutatja be Hitlert, meg ezt a borbélyt és egyszerűen nagyon tetszett ez a rövidke jelenet. Az őrült naplója nekem szívügyem, mert nagyon szeretem a monodrámát, mint műfajt. Nagyon régóta megy már Az őrült naplója és általában középiskolások elé szokott kerülni. Minden előadás más lesz, hiszen egy interaktív játékban mindig máshogy reagálnak a nézők.

- Mennyi időt szántál a felkészülésre a Gogol darabnál és az egészet te rendezted?
- Az egész egy a tükör előtt homályosan effektus volt. Először tökéletesen meg akartam tanulni a szöveget, hogy abból hasznosan kezdhessek dolgozni. Ha jól emlékszem igazi próbát nem is csináltam, hanem elkezdtem játszani. Nézők előtt. A forma és a tartalom magától kezdett kialakulni.

- Ebből mennyi a rögtönzés, amikor színpadon vagy?
- Megvan persze a váz, a szöveg, de ahogy minden ember más, úgy minden néző máshogy fog reagálni. Így tulajdonképpen az egész improvizáció, nem tudni, hogy a néző fel fogja-e olvasni a papírcédulán lévő dátumot avagy nem. Meg hát…nem szeretem a rutint. Szeretek minden előadáson valami újat kipróbálni.
- Milyen darabokat szoktatok még színre vinni?
- Az első előadásunk volt Pintertől az Étellift. Az is egy fojtott térben játszódó abszurd, ami két bérgyilkos története. Az egyik bérgyilkos azt a parancsot kapja, hogy ölje meg a másikat. 2-3 személyes előadásokkal kísérletezünk és monodrámákkal.
- Hány előadást értek meg az eddigi darabjaitok?
- Az Étellift 13-14-et, A bárány megkísértése is tart már 15-nél, Az őrült naplója pedig 50 alkalommal ment le, mert megvásárolta a Forrás színház és ők közvetítik ki az ország különböző középiskoláiba (köszönet érte!), de volt már szabadtéren, („rendes”) színházban, tanteremben, szobrászműhelyben vagyis minden környezetben megfordult.

- Hogy látod most az egyetemi színpadok sorsát?
- Fényesen, jó a helyzet. Annyira lenne még szükség, hogy felerősödjön a párbeszéd, dialógus, ami az egyetemi színházak között van. A rendezőket cseréljük ki egymás közt, tréningezzünk, dolgozzunk, fektessük le azokat a formai kereteket, amik azt jelentik, hogy „egyetemi színház.” Erre remek kiindulópontot jelenthet a Színváltások. Sűríteni kéne az ehhez hasonló alkalmakat.
- Melyik egyetemre jársz egyébként?
- Veszprémbe járok etika-színháztörténet szakra, most vagyok negyedéves.
- Egyetem után mik a további terveid, színészet?
- Ezt nem merem így kijelenteni. Színház. Akár nézni, akár rendezni, akár takarítani…
- Köszönjük szépen!
- Én köszönöm!”

Szabó Ildikó
Takács Nóra

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

Örkény István: Vérrokonok

A fesztivál első napjának utolsó előadója az ELTE-PPK csoport volt. Meglehetősen pozitívan, nagy érdeklődéssel vártam a darab kezdetét, mert bevallom én is az Örkényt istenítők klubjába tartozom. A színmű 120 perces volt két felvonásban, de már az első végén éreztem, hogy valami nincs rendben. A színészek rengeteg hibát ejtettek, ami elsősorban a szöveg nem pontos ismeretéből és a kevés gyakorlásból adódhatott. Az egész akadozott, amikor végre beleéltem volna magam az előadásba, egy újabb baki jött és ismét kizökkentem a darabból. Épp ezért nehezen kötötte le a figyelmemet is. Bár a műben rejtőző 1-2 poént jól beillesztették és hatásosan adták elő, ennek ellenére nem éreztem mást, csak vontatottságot, monotonságot. Mintha beültem volna a nagy premier előtt az egyik próbájukra. Bár lehet, hogy csak a késői kezdet mondatja ezt velem és az a tény, hogy előtte már végig ültem három előadást. Talán egy rövidebb változat élvezhetőbbé tette volna a darabot.
Ha nem ismerném nagyjából Örkénynek ezt a művét, nem hiszem, hogy megértettem volna a mondanivalóját, bár kissé így is ködös volt. A dráma alapkérdése, hogy kiléphet-e az ember önmagából, élhet-e más életet, mint amire a körülményei determinálják?! Hősei képesek egyetlen eszmében, dologban hinni úgy, hogy közben magukat is feláldozzák akár. A történelmi pillanatokban választásra kényszerülő ember tragédiája, a személyiség megvalósítása, vagy megtagadása a tét. A jellegzetesen magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzi a dráma. Egy értelmetlen, embert nyúzó cselekvés áll a középpontban, ez esetben a vasút problémája. Ez az, amit végig hangsúlyoztak a szereplők, tudtam, hogy erre kell figyelnem, de valahogy mégsem értettem a lényegét.
Nem éppen szerencsés választás Örkény műveket színre vinni, épp a rejtett tartalmuk, mély értelmük miatt, melyek a „sorok között való olvasás” művészetébe tartoznak. Aki csak most ismerkedik velük, nem biztos, hogy kedvet kap a további olvasáshoz ezután az előadás után. Kíváncsi lettem volna arra, hogy miért pont ezt a darabot választották. Talán mert épp idén 95 éve annak, hogy megszületett az író vagy egyszerűen csak ők is az Örkény kedvelők csoportjába sorolják magukat. A válasz immár lényegtelen.
Mindezek mellett egy lelkes fiatalokból álló színtársulatot láttam, akik nagyon igyekeztek azon, hogy magukkal ragadják a nézőket és elnyerjék a tetszésüket. A szereplők és a játékvezetők megérdemlik a tapsot: Tőke Szabolcs, Szabó Zoltán András, Gégöl Júlia, Kovács Adél, Molnár Péter, Mult Eszter, Torma Zita; Somsák Zsuzsa és Takács Ádám. Az egyetemi színpad légkörét sikerült megteremteniük, a szórakoztató színház létrehozásában jó úton haladnak, hiszen azt írják saját magukról, hogy „előképzettségtől, tapasztalatoktól függetlenül” bármely PPK-s hallgatót szívesen várnak a heti próbákra. Ez az, amivel felhívhatják a mai generáció figyelmét a színjátszásra és meg is szerettethetik velük azt. Még több gyakorlás, a szövegkönyv pontos ismerete lehetne a következő célkitűzés.

Gogol - Az őrült naplója - Feleselők Színpad

A fesztivál első napján, este 19:30-kor kezdődött a Veszprémi Egyetemi színtársulat, a Feleselők műsora. Mivel ekkorra már túl voltunk A bárány megkísértése című munkájuk megtekintésén, izgatottan vártam, hogy mit képesek még magukból kihozni, hiszen a Szilágyi Andor darabbal is igen magasra tették a mércét. Nem csalódtam!

Ács Tamás egyszemélyes monodrámaként dolgozta fel Gogol: Az őrült naplója című novelláját, melynek rendezője szintén Ő. A darab történetéről annyit, hogy ez volt az 50. előadás, és leginkább középiskolások szokták látni, rendhagyó irodalom óra keretében. Az 55 perc alatt olyan műsort láthattunk, melyet csak igazán ritkán van lehetősége az embernek megtapasztalni. A gogoli (anti)hős, a kisember figuráját tökéletesen dolgozta ki és jelenítette meg Ács, aki a darabot interaktívvá varázsolta, ezáltal hívva szürreális utazásra a szemlélőt egy őrült elme legmélyére. A jelenlevők a színész minden apró mozdulatát, arcának minden rezzenését feszült figyelemmel kísérték, Ács magával ragadó játéka elvarázsolta a nézősereget és a Sirály pincehelyisége csordultig telt energiával az előadás alatt.

A színpadi kellékek mindössze egy univerzálisan használható szék (hol kutyaként, hol esernyőként, hol fiatal hölgyként láttuk viszont), egy vödör víz és egy kendő voltak, illetve a közönség, akiket minden cselekménybe bevont a színész.

Stábunkkal igyekszünk kritikus szemmel nézni a fesztiválon látott darabokat, ám Az őrült naplóján egyszerűen nem sikerült fogást találnunk. Mindössze talán annyit jegyeznék meg halkan, hogy a veszprémi társulat eleve Színháztörténet szakosokból áll, így tehát nem igazán lehet összehasonlítani a produkciójukat például az ELTE PPK-sokéval, vagy a TÁTK-osokéval.

Ács Tamás mindössze 21 éves, de ez alatt a szűk egy óra alatt olyan teljesítményt láthattunk Tőle, amelyre a legtöbb színész talán soha nem lesz képes. Mi a titka? A színház iránti alázat? Kreativitás? Vagy tehetség? Talán mindez együttvéve, de talán soha nem tudjuk meg. Mindenesetre nagyon-nagyon remélem, hogy láthatom még ezt a fiút színpadon szerepelni, mert csodálatos élmény volt az előadása! Személy szerint is köszönöm ezt neki!

Olvassátok el a Vele készült interjúnkat is!

A fotókat Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.

1.nap: vetítés és A kopasz énekesnő

Vasárnap, délután 3 óra. Kihaltak a pesti utcák. Lehetséges, hogy mindenki a Sirályban van?

A hátsó szoba, ahol a vetítés lesz még üres. Egy aranyos bácsi finom strucc kolbásszal kínál várakozás közben. A vetítés fél óra csúszással kezdődik, de ez idő alatt sem jönnek újabb emberek: alig vagyunk nyolcan a teremben, viszont az összetétel igen vegyes kor szempontjából, a legfiatalabb kis színházkedvelő a 9 éves Ábel volt. Először Krizsó Szilvia interjúját láthattuk Ruszt Józseffel, majd részleteket az Universitas 60-70-es évekbeli előadásaiból, így például A végzetes szerelemből, a Zsugoriból, az Ingeborgból és Az özvegy Karnyónéból.

Az első előadás "függönyei" (amik még nincsenek) 17 órakor gördültek fel: az ELTE-TÁTK Tátika Dráma Klubjának előadásában a román-francia származású Eugéne Ionesco: A kopasz énekesnő című abszurd komédiáját láthattuk. Ionesco az elkispolgáriasodásra, az emberek elszemélytelenedésére, a beszéd kiüresedésére, az emberek közötti kommunikáció ellehetetlenedésére akarta felhívni a figyelmet. A komédia megírásának háttere, hogy az író szeretett volna megtanulni angolul, és egy nyelvkönyv példamondatai döbbentették rá arra, hogy korunkban a beszéd elidegenül eredeti funkciójától, a gondolatközléstől, és a tartalomtól elszakadva már csak a maga formális szabályainak engedelmeskedve alakítja a társalgás menetét.

A csoport a fél óra alatt mindent kihozott a darabból, amit lehetett, de ez az idő nem volt elég ahhoz, hogy mindent átadjanak. Talán ez volt az oka annak, hogy a rendező, Székely István leginkább a komédia részét helyezte előtérbe a legerősebb poénokkal, a drámai hatást pedig, ami Ionesco művében jobban kijön, mellőzte. Viszont a mérleget a pozitív oldalra billentheti az a tény, hogy a szereplők minden erejükkel azon voltak, hogy az angol kispolgár képét jelenítsék meg számunkra, mind öltözékükkel, mind arcjátékukkal és beszédükkel- igaz, ez néha nagyon mesterkéltnek tűnhetett.

A Tátika olyan színművet választott, ami annyira jó, hogy azt -egy néző szavaival élve- nehéz lenne elrontani, bár mégis hagyott kívánnivalót maga után egy-két színész játéka. De a lényegen ez mit sem változtat, a hat színész: Forgács Ádám, Kővári Panka, Molnár Andor, Soignet Myriam, Bán Bálint és Varga Eszter nagy sikert aratott a mintegy 60 fős közönség körében, amivel elnyerhetnék a nap legnagyobb nézőközönségét vonzó előadás címét.

Szilágyi Andor – A bárány megkísértése

Ahogy sok szórólapon, és plakáton láthattuk, vasárnap délután 3-kor megkezdődött az Egyetemi Színpad Társulatának fesztiválja. Barátaimmal időben érkeztünk, a szűkös helyen még bőven volt hely, bár a vetítésen és a 4 előadáson hol itt, hol ott foglaltunk széket. Egy kortárs újságíró barátommal az előtérben futottam össze, így hát az ő és a média-szakos társaim kritikus vénáival voltam körülvéve. A kopasz énekesnő című abszurd komédia rögtön lekötötte a figyelmemet, mivel anglisztika szakos hallgató vagyok, és fokozott érdeklődéssel tekintek minden “angolszász” témájú dologra. Azonban a második előadás érkeztével éreztem az igazi áttörést, a komolyságot. A Feleselők Színpad veszprémi csoportja – már amennyire csoportnak lehet két embert hívni– Szilágyi Andor A bárány megkísértése című történelmi abszurdját adták elő 45 percben. A szereplők: Jakab Ádám és Ács Tamás a Veszprémi Egyetem színháztörténet szakos hallgatói, véleményem szerint magasan vitték a prímet a mai nap előadásai között. Ahogy az első szünetről beértünk a terembe, a színpadon már ült egy fiú talpig fehérben, körülötte eszközök: egy lavor víz, olló, borotva, és távolba meredt tekintettel mozdulatlanul ült, amíg minden el nem sötétedett. Ekkor a néma csendet egy fura alak léptei törték meg, aki kissé tébolyodottnak tűnt, barna szövetkabátját szorongatva ide-oda járkált a háttérben, majd „betért” a borbélyhoz. Az őrült elme kicsit félelemkeltő volt, elvont beszédében Linz városát istenítette, a háború fontosságát hangsúlyozta és „az ő Németországa” megmentéséről áradozott. Mint később kiderült, paradox helyzet állt fel a színpadon, Adolf Hitler egy zsidó származású borbélyhoz ment hajat vágatni és borotválkozni. Őrjöngő elméje megmutatkozott többször is mozdulataiban, kiabálásában, és szinte idegei látszottak a feszültségtől. Ács Tamás kétségkívül remekül alakította „a kitörni készülő vulkánt”. A hajvágás közben a nézőtér felé néztek mindketten egy pontra, mintha a közönség előtt egy tükör lenne, és abban látnák egymást. Tetszett a helyzet komolysága, hogy Tamásnak (Hitlernek) az igazi hajtincseit nyirbálta Ádám (a borbély). Amikor a borotválásra került a sor, Hitler habbal bekenve felpróbált néhány papírból kivágott bajusz-alakot, és az utolsó tipikus, német, határozott jellegű „fogkefe-bajusznál” maradt. A helyzet egyre élesebb lett, szó szerint is, hiszen a pengét elővéve a borotválásnál még a sercegő hangot is hallhattuk, ami még életszerűbbé tette a jelenetet. Hitler dühe kifakadt majd a borbélyt gyilkolásra akarta bírni, amikor a torkánál járt a penge, mondván, hogy „milliók életét megmenthetné”. Sokunkat a hideg rázott. A borbély nem volt képes ilyet tenni, „megölni a Halált”, így bárányként hajtotta el a lehetőséget. Ekkor jött a képbe a cím, és Hitler dühödt elviharzása után a sokkolt közönség ledermedve éledt fel néhány pillanat múlva és vastapssal ünnepelte a két szereplőt.

Kedves Érdeklődők!

A Színváltások Fesztivál blogján jártok, amely abból a célból jött létre, hogy dokumentálja a rendezvénysorozatot. A Színváltások az ELTE egyetemi színpadának 50 éves fennállását hivatott méltóképpen megünnepelni. A négy nap alatt összesen 19 programon vehettek részt, melyek ingyenesen látogathatóak. Ezeket próbáljuk bemutatni ezen a blogon, olvashattok beszámolókat, interjúkat, kritikákat és fotókat is nézegethettek. Jó olvasgatást!

Lizanecz Judit
Saliga Réka
Szabó Ildikó

Takács Nóra
Tossenberger Tamás