Karinthy Komédiák feat. Ars gaudendi gratia

Reményteli kezdés: valójában még el sem kezdődött az előadás, de máris szerencsésnek érezhettem magamat. Mozinyelven szólva „lépcsőn ülős kasszasiker”-nek ígérkezett (volna,ha nem lett volna ingyenes) az elsősorban az ELTE jogi karáról, illetve egyéb karokról összetoborzott lelkes amatőr színtársulat, az Ars gaudendi gratia Karinthy Komédiák című előadása. Csak tovább fokozódott bennem a bizakodás érzése, amikor megláttam a tipikus ’20-as évek eleji díszletet, a kávéház mértékkel berendezett, piros és fehér terítős asztalkákkal márkajelzett belső terét. Ezt fűszerezte meg a gramofonos hangzású háttérzene (nem is akármi: a jóöreg „Habossütemény”), ami végleg rövidre zárta a kérdést, hogy hol is vagyunk. Úgyhogy jó lesz ez, gondoltam magamban, meghát ugye Karinthy. Egy bajom volt csak, hogy előadás előtt nem mentem el illemhelyre…De nézzük az előadást!

Az első jelenetben-a Lerajzolják az embert címűben-a kávéház elengedhetetlen vendégei, egy festőművész (bizonyos Pöck Lajos) és egy balerina (bizonyos Vandrák Ivett) találkozását követhettük nyomon. A kor szellemének megfelelően-iwiw előtt '80-ban-a szereplők a felszolgálólányon keresztül veszik fel egymással a kapcsolatot. A helyzet komikumából,- abból, hogy a festőművész elhiteti a teltkarcsú balerinával, hogy ő tudniillik róla fest portrét- a két főszereplő remek érzékkel hozza ki a belőle kihozhatót. A Pöck Lajost alakító fiú profi színészeket idéző mimikája magával ragadó, és a Vandrák Ivettet alakító hölgy is szórakoztatóan adja elő a hiú balerinát. Mielőtt a csattanóhoz elérnénk, a művésznő olyan angyali bájjal szívja magába elégedettséggel telve az olyan kifejezéseket, mint a „rohadt tökkáposzta”, az „érdekes fej”, illetve a „marhaszerű fej”, hogy azt öröm nézni. A csattanó pedig természetesen az, hogy semmiféle portré nem készül Vandrák kisasszonyról, hanem ez bizony egy csúnya bosszú mókás története.

A második jelenet-a Hogy kell bánni a férfiakkal címet viselő- egy sokat sejtető üres paddal indul. Madárcsicsergés, meg vízcsobogás, Dunapart és a kor hangulatának megőrzése végett persze a jól bevált gramofon-effekt („Hamvadó cigarettavég” című opus). Jönnie kell egy lánynak, meg egy fiúnak. Jönnek is. Ebből akár a Csinibaba egyik jelenete is lehet még… De aztán meglátom a kötelet a pad felett, ez mégsem a Csinibaba… Egy zokogó leányzó készül élete kötél általi kioltására, amit természetesen ő sem gondol komolyan, ellenben melyik férfi ne vigasztalna meg egy gyönyörű, magányosan sírdogáló nőt?!Itt jön képbe férfi hősünk, aki ’megmenti’ őt. A hízelgés mechanikáját levezetve csavarná az ujja köré a hölgyet, de persze –ahogy az lenni szokott-ez épp fordítva sül el. A fiú, Ödön beleszeret a lányba, Genovévába, mindent megtenne érte, stb.… Ekkor csattanóként még egy második férfi is felbukkan, hogy magával vigye a meghódítottnak hitt szívet és vele a lányt is. Így lesz teljes a nő vs. férfi örök harca témakör kellékeinek felhasználása. A harmadik és negyedik jelenet elemzése már egy másik történet, azt rábíznám Nórára, -várhatóan-egy bejegyzéssel fölöttem.

Ha mérleget kell vonnunk, akkor: előadás közben elfelejtettem a cikk elején említett illemhely-problémát...1:0. Ergo az előadás teljesen lekötötte a figyelmemet, 2:0. A színészi teljesítmények hitelesek, egy két apróbb nyelvbotlás juttatta csak eszünkbe, hogy ja, ők nem profik! De még így is 3:0. Két apróságot azért a mérleg negatív serpenyőjébe is beletennék: az egyik a korhűnek éppen nem nevezhető öltözék, a másik pedig a meghajlás, mikor is a szereplők nem léptek ki a szerepükből. De ezek sem hibák igazán, hanem csak annak a jelei, hogy ez nem egy profi színház. Nálam így lett a végeredmény 3:1. Úgyhogy minden elismerésem az Ars graudendi gratia társulaté és Gyepes Krisztina rendezőé. Van létjogosultsága az egyetemi színháznak, sőt, érdemes is csinálni, úgyhogy hurrá és hajrá!

A képeket Bartha Máté készítette, akinek munkáit a http://diitdesign.uw.hu/ oldalon tekinthetitek meg.