A fesztivál első napjának utolsó előadója az ELTE-PPK csoport volt. Meglehetősen pozitívan, nagy érdeklődéssel vártam a darab kezdetét, mert bevallom én is az Örkényt istenítők klubjába tartozom. A színmű 120 perces volt két felvonásban, de már az első végén éreztem, hogy valami nincs rendben. A színészek rengeteg hibát ejtettek, ami elsősorban a szöveg nem pontos ismeretéből és a kevés gyakorlásból adódhatott. Az egész akadozott, amikor végre beleéltem volna magam az előadásba, egy újabb baki jött és ismét kizökkentem a darabból. Épp ezért nehezen kötötte le a figyelmemet is. Bár a műben rejtőző 1-2 poént jól beillesztették és hatásosan adták elő, ennek ellenére nem éreztem mást, csak vontatottságot, monotonságot. Mintha beültem volna a nagy premier előtt az egyik próbájukra. Bár lehet, hogy csak a késői kezdet mondatja ezt velem és az a tény, hogy előtte már végig ültem három előadást. Talán egy rövidebb változat élvezhetőbbé tette volna a darabot.
Ha nem ismerném nagyjából Örkénynek ezt a művét, nem hiszem, hogy megértettem volna a mondanivalóját, bár kissé így is ködös volt. A dráma alapkérdése, hogy kiléphet-e az ember önmagából, élhet-e más életet, mint amire a körülményei determinálják?! Hősei képesek egyetlen eszmében, dologban hinni úgy, hogy közben magukat is feláldozzák akár. A történelmi pillanatokban választásra kényszerülő ember tragédiája, a személyiség megvalósítása, vagy megtagadása a tét. A jellegzetesen magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzi a dráma. Egy értelmetlen, embert nyúzó cselekvés áll a középpontban, ez esetben a vasút problémája. Ez az, amit végig hangsúlyoztak a szereplők, tudtam, hogy erre kell figyelnem, de valahogy mégsem értettem a lényegét.
Nem éppen szerencsés választás Örkény műveket színre vinni, épp a rejtett tartalmuk, mély értelmük miatt, melyek a „sorok között való olvasás” művészetébe tartoznak. Aki csak most ismerkedik velük, nem biztos, hogy kedvet kap a további olvasáshoz ezután az előadás után. Kíváncsi lettem volna arra, hogy miért pont ezt a darabot választották. Talán mert épp idén 95 éve annak, hogy megszületett az író vagy egyszerűen csak ők is az Örkény kedvelők csoportjába sorolják magukat. A válasz immár lényegtelen.
Mindezek mellett egy lelkes fiatalokból álló színtársulatot láttam, akik nagyon igyekeztek azon, hogy magukkal ragadják a nézőket és elnyerjék a tetszésüket. A szereplők és a játékvezetők megérdemlik a tapsot: Tőke Szabolcs, Szabó Zoltán András, Gégöl Júlia, Kovács Adél, Molnár Péter, Mult Eszter, Torma Zita; Somsák Zsuzsa és Takács Ádám. Az egyetemi színpad légkörét sikerült megteremteniük, a szórakoztató színház létrehozásában jó úton haladnak, hiszen azt írják saját magukról, hogy „előképzettségtől, tapasztalatoktól függetlenül” bármely PPK-s hallgatót szívesen várnak a heti próbákra. Ez az, amivel felhívhatják a mai generáció figyelmét a színjátszásra és meg is szerettethetik velük azt. Még több gyakorlás, a szövegkönyv pontos ismerete lehetne a következő célkitűzés.
Ha nem ismerném nagyjából Örkénynek ezt a művét, nem hiszem, hogy megértettem volna a mondanivalóját, bár kissé így is ködös volt. A dráma alapkérdése, hogy kiléphet-e az ember önmagából, élhet-e más életet, mint amire a körülményei determinálják?! Hősei képesek egyetlen eszmében, dologban hinni úgy, hogy közben magukat is feláldozzák akár. A történelmi pillanatokban választásra kényszerülő ember tragédiája, a személyiség megvalósítása, vagy megtagadása a tét. A jellegzetesen magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzi a dráma. Egy értelmetlen, embert nyúzó cselekvés áll a középpontban, ez esetben a vasút problémája. Ez az, amit végig hangsúlyoztak a szereplők, tudtam, hogy erre kell figyelnem, de valahogy mégsem értettem a lényegét.
Nem éppen szerencsés választás Örkény műveket színre vinni, épp a rejtett tartalmuk, mély értelmük miatt, melyek a „sorok között való olvasás” művészetébe tartoznak. Aki csak most ismerkedik velük, nem biztos, hogy kedvet kap a további olvasáshoz ezután az előadás után. Kíváncsi lettem volna arra, hogy miért pont ezt a darabot választották. Talán mert épp idén 95 éve annak, hogy megszületett az író vagy egyszerűen csak ők is az Örkény kedvelők csoportjába sorolják magukat. A válasz immár lényegtelen.
Mindezek mellett egy lelkes fiatalokból álló színtársulatot láttam, akik nagyon igyekeztek azon, hogy magukkal ragadják a nézőket és elnyerjék a tetszésüket. A szereplők és a játékvezetők megérdemlik a tapsot: Tőke Szabolcs, Szabó Zoltán András, Gégöl Júlia, Kovács Adél, Molnár Péter, Mult Eszter, Torma Zita; Somsák Zsuzsa és Takács Ádám. Az egyetemi színpad légkörét sikerült megteremteniük, a szórakoztató színház létrehozásában jó úton haladnak, hiszen azt írják saját magukról, hogy „előképzettségtől, tapasztalatoktól függetlenül” bármely PPK-s hallgatót szívesen várnak a heti próbákra. Ez az, amivel felhívhatják a mai generáció figyelmét a színjátszásra és meg is szerettethetik velük azt. Még több gyakorlás, a szövegkönyv pontos ismerete lehetne a következő célkitűzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése