2007. november 25., vasárnap

Interjú Formanek Csabával

A fesztivál utolsó napján, a Zsiráfivóhely megismételt premierje után Formanek Csaba szervezővel készítettünk interjút. Olyan témák is szóba kerültek a késői időpontban, mint az Egyetemi Színpad jövője, a Radikális Szabadidő Színház tervei, vagy a Zsiráfivóhely című új darab, illetve azt is megtudhatjátok, hogy hogyan lehet csatlakozni a társulathoz!

-Hogy foglalnád össze ezt a négy napot?
-Huhh! Most nem nagyon térek magamhoz! Még nem fogtam fel igazán, hogy elkezdődött, főleg azt nem, hogy véget ért. Szenzációs volt szerintem! Amikor a fesztivál ötlete felmerült, akkor nagyon sok szkepszis is megjelent bennünk ezzel kapcsolatban, hogy mennyire sikerül majd megvalósítani a rengeteg programot. Lesz-e vajon befogadó hely, kijövünk-e annyi pénzből, amennyink van, és hogy lesznek-e nézők, tényleg lesz-e érdeklődés. És én személy szerint nagyon izgultam amiatt is - mert nem ismertem a társulatokat, csak párat közülük -, hogy tényleg eljöjjenek játszani, nem hagynak-e cserben minket. Ilyenkor persze ez egy rossz dolog, hogy ilyenen kell izgulni. Végül minden nagyon perfekt volt, mindenki megérkezett, mindenki, amit ígért, azt hozta és eljátszotta a darabját. Mindegyikben nagyon sok munka volt, és ez valahogy nagyon jó érzéssel töltött el, hogy sikerült egy csokorba gyűjteni azokat, akik valamit gondolnak, és valamilyen úton-módon, sok munkával azt meg is valósítják. És az is nagyon örömteli volt, hogy itt az utolsó pillanatokban sikerült lelkes önkénteseket találni újságírásra (stábunk megilletődve kuncog, irul-pirul - a szerk.), lelkes önkénteseket fotózni, videózni, és egyáltalán, egy csomó mindenben rengeteg ember segített. Hogy ez most létrejött, az nagyon sokaknak köszönhető, gyakorlatilag mindenkinek, aki itt megfordult az elmúlt 4 napban.

- Hogy érzed, megindult a párbeszéd az egyetemi színtársulatok között?
- Feltétlenül. Én azt láttam, hogy nagyon sokan megnéztük egymás előadásait. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az, aki előző nap, vagy aznap játszott, az utána beült megnézni a többieket. Meg aztán a hajnalig tartó büfézések során kimerítő beszélgetések zajlottak múltról-jövőről. Mi már azért előzőleg futottunk egy kört, mindenkivel felvettük a kapcsolatot, és valami jövőképet vázoltunk fel, hogy mi hogyan gondolnánk a továbbiakat, és ez is viszonylag értő fülekre talált. Most nekem úgy tűnik, hogy az az 1-2 csoport, akik még a fesztivál előtt nem reagáltak a jövőt firtató e-mailünkre, most már a fesztivál után ők is fognak.

-Mi a következő lépés az Egyetemi Színpad feltámasztása felé? Hogyan lesz tovább?
-Most pihenünk. Nem, először iszunk valamit, aztán pihenünk. Még holnap elpakolunk, vissza kell vinni a cuccokat az egyetemre, aztán át kell gondolni az életünket, és utána rögtön azzal kezdjük, hogy megpróbálunk szerezni egy állandó helyet, lehetőleg az egyetemen belül. Megindul egy elég erőteljes lobbi, de talán nem is kell annyira erőteljesnek lennie, hiszen úgy tűnik, hogy a Rektor úr, a Rektori Hivatal és az EHÖK is támogatja kezdeményezésünket. Hogy ténylegesen miben tudnak nekünk segíteni, és mit tudnak ajánlani, az majd kiderül. Én azt tippelem, hogy ez igazán február végére tud komoly vizekre eveződni. És ami nagyon fontos: megkapjuk az ELTE Egyetemi Színpadért Alapítványt, ami most a könyvet (Nánay István: Profán szentély című könyve az Egyetemi Színpad történetéről- a szerk.) kiadta, és amelyet annak idején Jordán Tamásék éppen e célból hoztak létre. Át fogják adni nekünk, többször tárgyaltunk már erről velük, és határozott ígéreteket kaptunk.

Ezután, gondolom, elindul egy pályázati mechanizmus is, tehát megpróbálunk pénzt szerezni céljaink megvalósítására. Ugyancsak számítunk szponzorokra, sőt, talán uniós források is megnyílhatnak. Nem akarunk mi a szegény egyetemünk emlőire szorítkozni csupán, hanem önállóan és autonóm módon kezdeményezni fogunk egy csomó mindent, ami nyilvánvalóan az oktatási ügyek mellett az egyetem vezetőségének is borzasztóan fontos, de esetleg eddig, vagy mostanában, az utóbbi években picit kevés figyelem tudott rá terelődni. Gondolok itt tehát az egyetem teljes kulturális életének koncentrálására, ösztönzésére, természetesen különös tekintettel a színházra, de minden más műfajra is.

-Mennyi időbe telt, míg ezt az egészet megszerveztétek?
-Az ötlet tavasszal merült fel, méghozzá annak kapcsán, hogy Jordán Tamásék megkeresték a Rektori Hivatalt, hogy segítsenek a könyv kiadásában, mindenféle, a '90-es években maradt anyagokkal, információkkal, adatgyűjtéssel. És akkor ott felmerült, és bennünk is színjátszókban külön - ez egy érdekes párhuzam volt -, hogy valahogyan az ELTE berkein belül is legyen az 50 éves múltnak egy megemlékezése. Az ötlet ráadásul az EHÖK-ön belül is létrejött. Tehát gyakorlatilag három kezdeményezés hirtelen találkozott, kiderült, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy ne csak egy emlékműsor-est legyen, hanem csináljunk egy fesztivált is, ami a jelenről próbál számot adni, az igazából az én ötletem volt. Ezt először elég nagy szkepszis fogadta, de sikerült végül keresztültolni. És ez nagyon fontos: a szemle nem jöhetett volna létre, ha a Sirály – és annak vezetője, Szalai-Szabó István, aki a 90-es években a Szerb utcai Egyetemi Színpad egyik meghatározó alakja volt - nem ajánlja fel nagyon-nagyon olcsón - szinte nulla forintért -, három teljes napra a helyet. Itt meg kell említenem, hogy nézőcsúcsot döntöttünk a Sirályban, pedig azért elég sokan szoktak oda járni és ott is sokszor szokott ingyenes előadás lenni, de ennyi ember még sose volt ott, mint jó pár előadáson ezen a fesztiválon. A szervezésben aztán nyáron persze volt egy kis pangás, de én Szegeden voltam a Thealter fesztiválon, és például a kiállítás anyagával, amit mi is megkaptunk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettől, ott találkoztam először. Valamint volt ott egy beszélgetés Répássy Andrással, a régi Egyetemi Színpad egyik színészével, mindenesével, és akkor én már személyesen megismerkedtem vele, és ő biztosított támogatásáról. Ekkor a szerencsés fordulatoknak köszönhetően hirtelen nagyon úgy tűnt, hogy minden és mindenki akarja, hogy legyen ez a fesztivál, és nagyon sokan elkezdtek ebben segíteni. Ősszel folytattuk a szervezést: az utolsó pillanatok teltek nagyon intenzíven. Egy csomó minden akkor derült ki, hogy mit kell még szervezni, mi hiányzik, mire nem gondoltunk korábban, valamint bennem még rengeteg új ötlet merült fel, hogy ez is kell, meg az is kell, tehát itt a végére teljesen bolondokháza lett. Egyszerre csináltam a Radikálissal a főpróba-hetünket, és lógtam a telefonon egyfolytában, mert mindennel megtaláltak a többiek. De azt hiszem, hogy végül minden sikerült. Összességében nem volt olyan nagy meló, mint amilyenek először tűnt.

-Térjünk át az új darabotokra, a Zsiráfivóhelyre. Stábunk két tagja már kétszer is látta a darabot, és találgattunk, hogy mi a sztori tulajdonképpen. Beavatsz minket, vagy találgassunk még?
-Hmm, nem mondom el inkább a történetet.

-Az Isten te voltál?
-Haha, nem, én egy afrikai kőfaragó mester voltam.

-Hol lehet legközelebb látni ezt a darabot?
-Jó kérdés! Nekem ez a tér most nagyon tetszik, ez most jobban bejön, mint a Sirályban. Úgyhogy most megpróbálom a Merlinnel egyeztetni, hogy hadd játsszuk itt ezt az előadást, igazából februártól, valószínűleg, mert vizsgaidőszak jön, és a srácok nagyon elfoglaltak lesznek, és pihenjenek is. Rájuk fér! Úgyhogy februárban, ha sikerül havonta kétszer-háromszor játszani, az már jó lenne.

-Csak a Zsiráfivóhelyet, vagy mást is?
-Nagyon nehéz egy előadást fenntartani és egy következőre készülni egyszerre. Ráadásul elég intenzív színészi tréningeket is tartunk évközben, munkánk gerincét ez képezi. Ezt az előadást valójában egy hét alatt raktuk össze, addig képeztük magunkat, etűdöket gyártottunk, a versekkel foglalkoztunk, szóval a lényegre koncentráltunk, mert ugye „kit érdekelnek a színdarabok!”, az előadás tényleg az utolsó pillanatban készült el. Most új tagokat fogunk toborozni, és akkor elkezdődik megint egy tréningmunka, és lesz egy új előadás is valamikor, reméljük, minél hamarabb, de ezt már valószínűleg nem én fogom rendezni, mert az utóbbi időben már egy kicsit sok volt. Vannak itt a srácok között olyanok, akik motiváltak ez ügyben, el kell kezdeni mindenkinek valahol.

-Hogy jött a darab ötlete?
-Ez a csapat május elején jött össze, egy elég radikális frissítés eredményeképpen, és én már akkor Rakovszkyval akartam foglalkozni, tehát a Rakovszky Zsuzsa-versek voltak meg először, de még nem tudtuk, hogy mit csináljunk velük. Aztán volt egy nyári táborunk, ahol nagyon sok érdekes gondolat született, és az alapok akkor rakódtak le. Az előadás folyamatosan épült, beletettünk egy csomó ötletet, és úgy éreztük, hogy útban vagyunk egy organikus világ felé, amely önmagában működik. Minket azt hiszem, hogy ez érdekelt a legjobban.

-Az új tagok toborzása hogyan fog zajlani?
-Plakátolunk majd az egyetemen, meg az interneten is hirdetünk. Ez abszolút nyitott, eddig is úgy volt, hogy bárki jelentkezett, én senkit sem küldtem el, nem tartottam felvételit, meg más hasonló ostobasággal sem zaklattam az érdeklődőket. Azt hiszem, mindenkivel lehet dolgozni, aki komolyan gondolja a színházat. Mindenkinek meg lehet találni azokat a képességeit, amiket a színpadon valamilyen módon meg tud nyilvánítani. Aki nem bírja ezt a munkát - mert ez egy nagyon kemény munka, fizikailag és lelkileg is, nagyon sok időbe és energiába kerül, és nem mindig esik jól az embernek vasárnap reggel tízre odajönni és próbálni egész nap-, az előbb-utóbb elmegy. Az a tapasztalat, hogy a kevésbé elhivatottak feladják. De azért láthatóan vannak, akik bírják és szerintem nem is akárhogyan!

-Köszönjük szépen az interjút!
-Én is nagyon szépen köszönöm!

Saliga Réka
Szabó Ildikó
Takács Nóra
Tóth Anett

Nincsenek megjegyzések: